Bobo kalandja az őserdőben 2. Bobo és az Istenek útja.

Vége

 Bikini szezon

Krisztina és Ilona Barcelonában éltek és szomszédok és jó barátnők voltak. Negyvenes éveikben jártak és elfogyasztottak már pár férfit, de már túl voltak rajtuk és most éppen szinglik voltak. Most azonban közeledett a nyár és készülni kellett a szezonra. Konditerem, diéta és minden, amit ilyenkor be kell vetni, azt elkövettek. Eljött az első nap, amikor végre kimehettek a strandra és már az első alkalommal sikert aratott a sok lefogyasztott kiló. A szerelem egy harminc éves, izmos barna férfi személyében érkezett. A baj csak az volt, hogy a férfi mind a kettőjüknek csapni kezdte a szelet. A két nőre rájött az őrület. A két barátnő két ellenség lett. Minden azzal kezdődött, hogy az egyik strandolós nap alkalmával Krisztina ellopta Ilona papucsát, így Krisztinának a hosszú, forró homokon és a még forróbb aszfalton kellett hazavánszorognia. Egész este aludni sem tudott, annyira fájt a lába, de ha gonoszságról volt szó, rá is számítani lehetett. Nagy nehezen másnap is rávette Ilonát, hogy menjenek ki a strandra, de míg Ilona készülődött az naptejébe az olaj helyett vizet öntött, amit Ilona szépen magára is permetezett, kicsit furcsa volt, de nem vette észre a trükköt, dél felé azonban már érezni kezdte a hatását, ezért még több vizet permetezett magára. A nap végére azonban már teljesen készen volt. A bőre úgy nézett ki mint a főtt rák és este orvoshoz is el kellett menni. Hetekig ki sem tudott menni a strandra, amíg Krisztina vígan flörtölt a sármos fiúval. Ilona azonban kész volt a bosszújával. Megtudta, hogy Bryan, aki csapja nekik a szelet szereti a kutyákat, de csak a kicsiket. Ilona azonban beadta Krisztinának, hogy Bryan imádja a nagy kutyákat és csak a legnagyobb kutyákkal lehet bevágódni nála. Krisztina így megvette a legnagyobb dán dog kutyát és azzal érkezett a strandra. Bryanhoz azonban már nem jutott el, mert a kutya, ahogy meglátta a többi kutyát azonnal beindult. Krisztina természetesen nem ért el a szerelmükhöz, mert a kutya felszántotta vele a strandot. Krisztina, csak valamikor estefelé tudta a kifáradt kutyát megfékezni és visszavinni magához. A teljes katasztrófát azonban elkerülte és a fiú még este felhívta, hogy jól van e. Krisztina ekkor megtudta, hogy Bryan kedveli a horgászatot, de csak nagy halakra vadászik, így mint jó kislány Ilonát befizette egy tonhal horgászatra. A tenger legnagyobb hala még egy profi horgásznak sem vicc, hét még egy gyenge nőnek. Krisztina nem tévedett. Ilona fogása meg is volt, a tonhal azonban székestül tépte ki a hajóból. Ilona felszántotta a tengert, csak több órával később sikerült utól érni és levágni róla a pecabotot. Ilona csak azért nem sírta el magát, mert már kész volt a bosszúval. Ő is jó barátnő akart lenni, ezért ő meg egy jetsky túrára küldte el Krisztinát az imádott fiúval. Bryan nagyon megörült, hogy megint kalandozhat. Ő értett a motorhoz, Krisztina azonban rettegett a fiú háta mögött. Egy nagy hullám azonban véget vetett a félelmének. Krisztina úgy repült le a jetskyről mint annak a rendje. A slusszpoén az, hogy csak több órával később találták meg a tengerben teljesen elázottan. Krisztina most már haragos lett, de lenyugtatta magát. Harc nélkül nem adja fel. Ő most egy vízi ejtőernyőzésre nevezte be Ilonát. Ilona azonban tériszonyos volt és még Bryan kedvéért sem bírta elviselni a magasságot. A legmagasabb ponton kioldotta magát és ő is több órán át ázott a tengerben. Ezt a csatát nem ő nyerte, de a harcnak nincs még vége. Beadta Krisztinának, hogy Bryan imád szikláról ugrani. Ilona telibe talált. Krisztina visszavonult volna, ha Bryan nem biztatja. Remegő lábakkal óriási hátast ugrott a vízbe. Két napig kellett krémmel kennie, hogy a fájdalom elmúljon. Krisztina dühöngött, de ekkor szembe jött vele Bryan és kérdezte nincs e kedve eljönni búvárkodni. Krisztina le mondta, de mivel tudta hová viszik a búvárok az embereket jó ötlete támadt. Ilonát ajánlotta, mint aki szeret búvárkodni. Pár óra múlva Ilonát félájultan szedték ki a cápák közül. A két lány most már végleg hátat fordított egymásnak, de Bryan nem tűnt el az életükből. Vízi banánozásra hívta a lányokat, akik egész idő alatt egymást lökdösték, hogy ki essen ki hamarább a vízbe. Végül mind a ketten a vízben kötöttek ki és még itt sem hagyták abba a veszekedést. Egymást nyomkodták a víz alá, míg végül ki nem halászták őket ismét a vízből. A két lány harcát csak a család tudta elcsitítani. Kiderítették ugyanis, hogy Bryan egy szélhámos és csak a két nő pénzére utazik. Krisztina és Ilona szeme csak ekkor nyílt fel és minden szenvedés előjött újra, de már tudták mit tegyenek.

A két lány összefogott. Először a napernyőt lopták el az alvó Bryan felől, aki pirosra sült természetesen. Két hétig a parton nem is látták. Másodjára, amikor újra megjelent, húst raktak a megint alvó Bryan fenekére. Természetesen az összes kutya a parton őt üldözte, amíg meg nem szerezték a húst. Harmadjára beadták Bryannak, hogy ők szeretik a vizisít. Bryan is bevállalta, csak azt nem tudta, hogy a lányok a fogókát olajjal kenték be. Bryan természetesen a legnagyobb ugratásnál már nem bírta tartani a fogást. A keze lecsúszott a fogókáról és ő a legmagasabbról fejjel esett bele a vízbe. Az utolsó pofont Krisztina lányától, illetve a barátjától kapta, aki profi bokszoló volt. Bryan ezt nem tudta és csapta volna a szelet a lánynak, mire a barátja megjelent és szó nélkül pofon vágta. Bryan így egy monoklival lett gazdagabb. Bryan végül feladta és inkább elkerülte a továbbiakban a partot és a két lány most már nyugodtan napfürdőzhetett.

Elátkozott boszorkány

Valamikor a 12. században egy tengerparti pár száz fős kisvárosban egy vakítóan szép úri hölgy elcsábított egy családapát, ami kiderült és rátették a kitaszítottak ruháját egy fekete csuhát, amin egy lefelé fordított csillaggal jelölték még azt is ráadásul, hogy ő egy boszorkány. A nőt Rebekának nevezték és a csillogásból és fényből hirtelen a kitaszítottak életét kellett élnie, de bosszút forralt. A családapának és családjának volt ugyanis egy kisgyermeke, amit Rebeka úgy gondolta, hogy maradjon valami a szerelemből elrabolja és ő neveli fel. A terve első fele jól sikerült a gyermeket sikerült is ugyan elrabolnia de a kisváros lakosai végül megtalálták és a gyermeket visszaadták a családjának Rebekát pedig mint minden boszorkányt végül egy máglyán megégették. De Rebeka szörnyű átkot szórt. Megátkozta a várost, hogy pusztuljon el és megfogadta, hogy visszatér még a halottaiból és bosszút áll a családon. A kisváros lakói azonban nem hittek ebben. Elföldelték és örültek, hogy megszabadultak tőle.

Napjainkban

Késő éjszaka volt, a hold teljes fényében ragyogott, egy felhő sem takarta el, a kutyák vonyítottak varjak szálltak sebesen az égen, és a temetőben megmozdult a föld. Sokáig eltartott ez a földmozgás, de végül egy csodaszép nő mászott ki a föld alól. Rebeka volt az, aki visszatért, hogy beteljesítse bosszúját. Homályosan emlékezett rá, hogy miért jött, de hát több évszázadnyi halál után nem róható föl neki, ha nem tudja, hogy miért is jött vissza az életbe. Sokáig ült a földön és bámult maga elé. Csuklyája saras volt, a kitaszítottak jele rajta volt, idővel érezte az erő kezd visszatérni tagjaiba. Felállt és elsétált a temető széléig, homályosan emlékezett, hogy innét jó a kilátás a városra, de amit látott, őt is megdöbbentette. Egy pusztulófélben lévő kisváros helyett egy fényárban úszó hatalmas nagyvárost látott. Elcsodálkozott a fényáradaton és a város nagyságán, nem hitt a szemének. Emlékezett átkára, hogy pusztuljon el a város, de hát ez nem jött be. A város nem égett el, sőt kifejezetten jól élte életét. Erősen csuklani kezdett és dühöngött, hogy már a régi jól bevált átkok sem működnek. Hajnalodott és Rebeka végül úgy gondolta, hogy lemegy és megnézi magának közelebbről a várost. Csuklyája úgy is védelmet biztosít, egy kitaszítotthoz ugyan még hozzá érni sem szabad. Lassan leballagott a temetőből, a feje kitisztult és már jól emlékezett mindenre. Először a várost akarta bejárni, majd megkeresni eldugott kincseit és tárgyait, végül megkeresni a családot és bosszút állni. Mire leért a temetőből és készen állt a tervével, már a Nap is feljött és Rebeka élvezte a napsütést. Újra él átka egy része tehát teljesült és készen áll, hogy bevégezze bosszúját is. Nyugodtan sétált a még fel nem ébredt városban, de már halva a város első hangjait, félelem költözött a szívébe. A város hatalmas volt és Rebeka azt sem tudta, hogy merre forduljon. Emlékezett rá, hogy kincseit háza alá ásta el, de látva a város nagyságát, fogalma sem volt, hogy merre keresse. A város felébredt és ezernyi emberrel árasztotta el az utcákat. Rebeka fejére hajtotta kapucniját, hogy védve legyen, de az ezernyi ember, ami szembe jött vele, mintha nem vett volna tudomást erről és a jelről, hogy ő boszorkány és kitaszított és érinthetetlen. Egyedül ment szembe a tömeggel és mindenhonnan lökdösték, jobbra-balra. Állandóan hozzáértek, dühösen kiabáltak. Egy helyen ahol át akart kelni az utcán még hozzá is szóltak:

- Álljon meg hölgyem, nem látja, hogy piros a lámpa. El ne induljon még.

Rebeka nem értette, de megállt és összetörve gondolkozott, hogy ez a ezer sok ember, akivel összefutott nem ég el a pokol tüzén és nem fogják el őket pribékek és büntetik meg. Sokáig állt a lámpánál, nem tudva mi tévő legyen, de jó lelkű emberek megint szóltak neki, hogy a lámpa zöldre váltott és már átmehet az utcán. Rebeka elindult és átkelt az utcán. Nem tudva mi tévő legyen, nem értve a történteket leült egy lócára és gondolkodni szeretett volna, de a nagy nyüzsgés, a zaj, a történtek teljesen kimerítették. Lefeküdt a lócára és majdnem elaludt már, amikor valaki ismét megszólította:

-Ne aludjon itt el hölgyem, mert elviszik a rendőrök. Hogy került az utcára?

Rebeka nem értette miről beszél, de inkább felébredt és hosszasan bámult a férfi arcába. Végül nehéz harc árán, de megszólította, maga sem hitte, hogy ez megtörténhet.

- Nem tudom, maga hogy mert megszólítani, de ha már hozzám szólt és nem égett el, nem tudná véletlenül azt is megmondani hol található Rebeka lakása? Így hívták régen Rebeka házát, míg boszorkány nem lett.

- Rebeka? Hmmm. Rémlik valami. Nem egy boszorkány lakás az véletlenül?

Rebeka kezdte jobban érezni magát.

- De az. Talán.

- Igen tudom. - mondta a férfi. Egy felújított régi ház a Templom utcában.

- Templom utca? - rökönyödött meg Rebeka.

- Igen, mert emeltek mellé egy szép templomot.

- Átok. - suttogta Rebeka. És újra elátkozta a várost.

- Mit mondott?

- Semmit, csak suttogtam. - mondta Rebeka. És hol található az a Templom?

- Innen nem is messze. - mondta a férfi. Ha végig megy ezen az utcán és balra fordul a nagy áruháznál, már látni fogja a templom tornyot és mellette megtalálja a boszorkányházat.

- Köszönöm.- mondta Rebeka. És már indult is.

Már nem érdekelte a tömeg, egyenesen arra indult, amerre a férfi mondta. Ugyan nem tudta mi az az áruház, de érzékei már biztosan vezették. Tudta jó irányba halad. A kincsei hívták. Rebeka szinte szántotta az aszfaltot és mivel már magától is tudta az utat, hamar rátalált a házára. Felkészült, hogy a házba lépve kiássa a kincseit és elhozza a legfontosabb holmijait. A ház elé érve azonban egy romos épület helyett egy teljesen felújított és gyönyörűen rendbe hozott házat talált. A ház előtt emberek álltak és várakoztak valamire. Rebeka már nem félt az emberektől és ruháját legszívesebben eldobta volna, de nem volt más, így kellett szóba állniuk velük.

- Jó napot, tisztelt uram. - szólította meg az egyik ott várakozót. Mondja mi történik itt.

- Jó napot. Nem tudja? - kérdezte az úriember.

- Nem, fogalmam sincs. - válaszolta Rebeka.

- Várunk, hogy bemehessünk a múzeumba.

- Múzeum? Mi az a múzeum.

- Ezt sem tudja, akkor mit keres itt.

Rebeka kezdett ideges lenni, de türtőztette magát.

- Szóval mi ez a ház? - kérdezte.

- Ez a város híres boszorkányháza. Egy régen élt boszorkány kincseit és eszközeit találták meg itt nem olyan régen, felújították és kiállították. Most a város kedvelt múzeuma.

- És hogy lehet bejutni? - kérdezte Rebeka.

- Egyszerűen. A múzeum teljesen ingyenes, csak a nyitásra kell várni, ami hmm… már itt is van. Kövessen nyugodtan.

-Köszönöm.

Rebeka tehát a férfival a társaságában bement a házából kialakított múzeumba és elszörnyülködve látta mit tettek vele.

- Ez az első dolog, amit megtaláltak. Számos ruha. Látja azt a csuhát a kitaszítottak jele van rajta.

- Ühm… ..

- látom magán is ilyen ruha van, direkt ebbe öltözött a látogatás kedvéért?

- Ühm… .

- Nézze csak.- mondta a férfi. A következő nagy lelet. A boszorkány üstje, fakanálja és seprűje. Gyönyörű holmik. Egyenesen a 12. századból. Itt meg a boszorkány története áll. Érdekli mi történt vele.

- Neem. Nem igazán. Próbált színlelni.

- Pedig nagyon szomorú. Szerelmi történet, végül megégették. Végzetes szerelem.

Rebeka érezte, hogy nő benne a nyomás, de még önuralmat gyakorolt magán, a kincseire vágyott. Ezért megkérdezte:

- És a boszorkány kincsei. Azt megtalálták? - kérdezte félve.

- Igen a legnagyobb lelet. A ház alatt elásva találták meg. Jöjjön megmutatom. És az úriember felvezette Rebekát a második szintre, ahol Rebeka majdnem elájult. Az összes kincse egy vitrinben hevert kiállítva az emberek szeme láttára. Azt hitte gazdag lesz ebben az új világban, de most egy fillérje sincsen. El tudta volna sírni magát. Semmije sincsen. Földönfutóvá lett. Szédelgett és forgott vele a lakás.

- Jól van? - kérdezte az úriember.

- Neem. Ki kell mennem. - mondta Rebeka és ezzel kirohant. Egy gondolat suhant még át a fején, amire nagyon szüksége volt. Seprű hozzám, gondolta és a kiállított seprű megmozdult és követve gazdája hívását, a kezében landolt. Rebeka kiszaladt vele és meg mielőtt bárki bármit tehetett volna elszáguldott vele. Rebeka úgy döntött, hogy visszamegy a temetőbe gondolkodni. Az első és legfontosabb dolog megtalálni a családot, ami nem lesz könnyű ebben a nagyvárosban és nem is tudta, hogy hogyan fogjon hozzá. Miközben gondolkodott egy temető gondnok ért mellé és megszólította:

- Mondja maga utcaseprő?

- Micsoda?

- Csak a seprőről gondolom és a ruházatáról.

Rebeka elsápadt. A temető gondnok folytatta:

- Mert ott elől a díszvirágok között kellene összesöpörni a koszorúkból maradt virágokat.

Rebeka remegett a dühtől.

- Nem nem vagyok utcaseprő. Boszorkány vagyok és most jöttem a föld alól.

- Hát persze. - mondta a temetőgondnok. Menjen kedvesem, vagy szólok a felügyelőségnek.

Rebeka nem habozott tovább.

- Seprű. - szólt. Tedd a dolgod.

A seprű szó nélkül megmozdult és eltángálta a megdöbbent temetőgondnokot. Rebeka végre maga maradt, de úgy érezte itt a temetőben nem tud semmit elérni, ezért muszáj volt visszamenni a nagyvárosba. Céltalanul repkedett a seprűjével, összevissza a forgalomban, többször is majdnem balesetet okozva az autók és a járókelők között, míg egyszer csak meg nem állította egy nagydarab ember.

- Álljon meg. - szólt.

- Miért? - kérdezte Rebeka.

- Mert vétett a közlekedési szabályok ellen. Szóval álljon meg és szálljon le a motorjáról.

- Miről? - kérdezte Rebeka.

- A járműjéről, a motorjáról.

- Nem látja, hogy ez egy seprű. Mindenki megbolondult ebben a városban? - fakadt ki dühösen Rebeka.

- Felőlem seprű is lehet, de ha vétett a közlekedési szabályok ellen el kell koboznom a járművet.

Rebeka nem akarta átadni a seprűt, de amikor a rendőr börtönnel fenyegette ezt már értette és kénytelen-kelletlen átadta a seprűt, búcsút véve az utolsó dologtól, ami még a boszorkányságához kötötte. A rendőr elvette a seprűt és távozott, Rebeka pedig lesújtva támolygott egy közeli padig, ahol leült és már gondolkodni sem tudott. Nagy véletlen azonban felemelte a fejét és hogy hogy nem egy óriási képről szerelme John Smith nézett vissza rá. Rebekát elfogta az öröm és boldogan olvasta a hirdetésben állókat. Kiderült, hogy John egy tanulmánykörúton van és a boszorkányságról tart előadást egy közeli hotel fogadótermében. Rebeka kiderítette, hogy hol van a hotel és gyorsan odasietett. Még éppen időben érkezett, John éppen elkezdte az előadását. Rebeka csodálkozott, mert az előadó valóban az a személy volt, akiért ő visszajött. Rebeka végighallgatta az előadást és a végén lesz, ami lesz megkereste John és megszólította:

- Remek történet volt. - mondta habozva.

- Ez nem történet. - mondta John. Ez tényeken alapuló igazság. Miért maga mit tud?

- Egy s mást.- nyelt egyet Rebeka.

Ezzel bizalmas beszélgetésbe elegyedtek a boszorkányságról.

- De jó. - mondta John, hogy magára akadtam. Mintha mindent tudna. Mondja csak, szólt halkan lenne egy nagyon fontos kérdésem. Az égetésről … halkult el, arról nem tud semmit.

Rebeka sokáig hallgatott.

- Nem. - mondta. És lesütötte a szemét.

- Nem baj. Csak jó lett volna. De mindegy.

- De mondja csak. Mivel foglalkozik maga?

- Most éppen semmivel.

- Csak mert felvigyázót keresek a gyerekeim mellé és közben jókat beszélgethetnénk a boszorkányokról.

Rebeka csak erre várt. Egyből lecsapott az ajánlatra.

- Rendben elfogadom. - mondta. Szívesen vigyázok a családjára. És mosolygott.

- Rendben, de akkor mielőtt elindulunk vásárolunk néhány ruhát magának, mert a végén még boszorkánynak hiszik.

- Tényleg. - sóhajtott Rebeka. El se hiszem.

Rebeka ezzel végre elérte első célját és bekerült John családjába. De mindenekelőtt még el kellett menni vásárolni új ruhákat és Rebeka el sem hitte, hogy lekerülhet róla az elátkozott ruha és új ruhákat kap. John elég sok ruhát vásárolt nadrágokat ingeket, szoknyákat, cipőket és Rebeka remekül érezte magát az új ruháiban. Mintha az őt sújtó átok egy része lekerült volna róla. De célját így sem felejtette el, a pokol tüzén elégetni John családját. John egyébként egy nagyon kedves ember volt, sokat beszélt és nagyon előzékeny volt. Mint kiderült egyedül nevelte három gyermekét és a tanulmányaiból és előadásaiból próbált megélni és eltartani a családját. Nem volt könnyű élete a volt felesége folyamatos támadásai alatt állt, aki állandó jelleggel próbálta elvenni a gyerekeket tőle. Egyre több sikerrel, mivel John nem volt valami túl gazdag és csak nehezen tudta eltartani a családját és a sok körút miatt csak keveset tudott foglalkozni velük. John eléggé furcsállotta Rebekát, aki úgy viselkedett, mintha idegen lenne ebben a világban, próbált is érdeklődni korábbi életéről, de Rebeka állandóan elütötte az erre irányuló kérdéseket. Viszont sokat tudott a boszorkányokról és ez volt a fontos. Rebeka már alig várta, hogy megérkezzen a családba és feltérképezhesse a családot. Busszal mentek egy darabon, majd gyalog végül megérkeztek egy romosnak még éppen nem nevezhető házhoz, ahol John lakott. Rebekának nagyon tetszett a ház, régi otthonára emlékeztette. A ház előtt egy régi Ford parkolt, látszott rajta, hogy már bőven túl van a használt koron. John először körbe vezette kívül Rebekát és megmutatott mindent. Rebekát leginkább a kert kötötte le, ahol érdeklődve állt meg. John elmondta, hogy a nagyobbik, orvosnak készülő lánya termeszt itt gyógynövényeket, amiket eladásra szokott vinni a piacra. Rebeka szíve feldobogott. Itt könnyű dolga lesz gondolta. John ezután beinvitálta a házba és mivel nyár volt és hétvége a lányok mind otthon voltak. Nagy örömmel fogadták apjukat, aki mindenkinek hozott valamit. Vagy új ruhát, vagy egy könyvet, vagy valami édességet a legkisebbnek. John ezután a Rebekát furcsálló lányokhoz szólt:

- Lányok. - szólt. Ő itt Rebeka. Az előadáson találkoztam vele, és milyen szerencse volt, szinte kifogyhatatlan a tudása a boszorkányokról. Először is nekem fog segíteni a boszorkányokról szóló könyvem megírásában, másodszor ő lesz az új háziasszony, aki veletek fog foglalkozni és nektek fog segíteni.

A lányok megértették, majd John ezután be is mutatta a lányokat.

- Ő itt Judit. A legnagyobb lány és orvosnak készül, már beszéltem róla a kertben. A középső Emese és középiskolás. Emese teljesen feketébe öltözve állt, fekete hajjal, fekete sminkkel.

- Ő most éli boszorkányos korszakát. - mondta John. A legkisebb pedig Katalin. Ő még négy éves, és most fedezi fel a világot. Kis rosszcsont.

Rebeka ahogy közelebb ment hozzá és meg akarta érinteni, hirtelen visszahőkölt. Varázserőt érzett és megijedt. Ő lesz hát a végső célpont. A másik két lánnyal könnyű lesz elbánni. Az első esély már el is következett, Emese ugyanis, miközben rosszallva nézett rá egy gyümölcsturmixot kezdett készíteni a turmixgépben. Rebeka lecsapott.

- Nézd. - mondta Johnnak. A lányod bájitalt főz az üstjében. Tiltott mágiát használ. Meg kell büntetni.

- Á. - mondta John csak gyümölcsturmixot készít a gépben, nagymestere ennek.

Rebeka hüledezett. A varázsital készítés súlyos bűn. Első kísérlete kudarcot vallott tehát, de még lesz számtalan esélye.

John miután bemutatta a családjának megmutatta Rebeka szobáját. A szoba kicsi volt, de tiszta. Rebekának éppen megfelelő. Rebeka megköszönte a segítséget és hozzá látott az újonnan kapott ruhák kicsomagolásához. John magára hagyta így, kérve, hogy később beszélgessenek a könyvéről.

Rebeka miután jól kialudta magát korán ébredt, hogy hamar hozzálásson a házvezetői feladatához. John még este leírta neki, hogy mik a feladatai, ezért Rebeka ezt a listát követte. A lista élén a lányok ellátása reggelivel. Rebeka mivel idegen volt a házban még a konyhát is nehezen találta. Nyitogatott mindenfelé, végül egy kis kamraféle helyiségben talált kenyeret, de a többivel nem boldogult. Szerencsére a lányok felébredtek és a konyhában gyülekeztek. Látták, hogy Rebeka nehezen boldogul, ezért segítettek neki.

- A szalámi a hűtőben van. - mondta Judit.

Rebeka még azzal sem boldogult, hogy mi a hűtő, nem hogy azzal, mi a szalámi. Ezért aztán mindent nyitogatni kezdett, végül egy hideget árasztó szekrénynél megállt és úgy gondolta, ez lehet a hűtő. A szalámit már gyorsan megtalálta és egy késsel felvágta a lányoknak. A lányok berakták a kenyerek közé és boldogan reggeliztek. Rebeka izzadva, de győztesen mosolygott. Judit és Emese ezután elmentek a kórházba és az iskolába, de Katalin otthon maradt és kérdően nézett Rebekára. Rebeka ugyanolyan kérdően tekintett rá. De azután eszébe jutott a lista és azt elolvasva látta, hogy a legkisebb lányt el kell vinni az óvodába. Rebeka fogta volna a lányt és vitte volna, de ő nevetve mondta, hogy még pizsiben van és át kell öltöztetni. Rebeka kezdett morcos lenni, de hát amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Belépett a kislány szobájába, illetve lépett volna, ha valami erő vissza nem tartotta volna. Rebeka dühösen vette tudomásul, hogy a szoba szerencsepatkóval és sóval van védve, így nem tud bejutni. Szóval nem tudta mi tévő legyen, de Katalin már hozzá szokott, hogy maga öltözködik. Rebeka nagyot sóhajtott mire a kislány végzett és végre elindulhattak az óvodába. Rebeka nem tudta merre van, de Katalin ezt is tudta. Rebeka kezdett megnyugodni, mire egyszer csak egy fekete macska szaladt át előttük.

- Cica. - mondta Katalin.

- Nem szabad. - mondta Rebeka. Fekete macska. Szerencsétlenséget hoz rátok. És már előre mosolygott

- Én már nem hiszek benne. - mondta Katalin. Ne félj te sem, nem lesz baj.

Rebeka kezdett aggódni, de mire elmúlt a félelme addigra viszont ő neki ment egy lámpavasnak. Mire elértek az óvodába Rebeka kilenc lámpavasnak ment neki és két autó ütötte el, illetve egy motorosfutár. Kóvályogva érkezett meg az óvodába, de Katalinnak viszont semmi baja sem volt és ezt megint nem értette.

- Négyre gyere értem az óvodába és visszafelé vigyázz a lámpavasakkal.

Rebeka kínosan nevetett. De azért hazafelé óvatosan ment. Otthon hazaérve újra elővette a listát, amin az ebédfőzés és a takarítás állt. Kiment tehát a konyhába újra, ahol észrevette, hogy a dolgok fel vannak címkézve. Úgy látszik John hallott a reggeli malőrökről és segített Rebekának és minden konyhai eszközt ellátott címkékkel. Rebeka először a tűzhelyhez ment és megpróbálkozott.

- Tűz. - mondta és kezével rábökött a tűzhelyre. Nem történt semmi. Rebeka még párszor próbálkozott, de minduntalan sikertelen maradt. John hallotta Rebeka próbálkozásait és kiment a konyhába.

- Nem így kell. - nevetett fel. Így ni. És megmutatta, hogy kell bekapcsolni a gépet. Megnyomta a gombokat egy gyufával tüzet gyújtott és a láng vígan lobogott a tűzhelyen. Rebeka hitetlenkedett. John nevetett és mondta, hogy Rebeka csak szóljon ha nem tud valamit.

Rebeka ezek után nagy nehezen talált egy bográcsot, amit ő végre egy üstnek gondolt, amiben végre tud főzni. Gondolta levest főz, azt talán még tud itt és a húst és a zöldségeket és fűszereket meg is találta hozzá. A húsleves szépen főtt, Rebeka pedig addig hozzálátott a takarításhoz. John előre gondolkodva már kikészítette neki a porszívót, amit Rebeka megint nem tudott mire vélni. Mégsem egy seprő, de megpróbálkozott.

- Porszívó. Takaríts! - mondta. De most sem történt semmi.

Rebeka abba is hagyta a próbálkozást, inkább keresett egy seprűt és azzal porolta ki a házat. Olyan két óra magasságában kész is volt mindennel. Gondolta inkább hamarabb elindult az óvodába Katalinért. Igaza is volt, mivel kétszer eltévedt és egy lezuhanó virágosláda majdnem telibe találta. Ötre oda is talált az óvodába, de Katalin rendes volt és megvárta. Hazafelé már minden gond nélkül hazaértek. Csak egy biciklissel kellett veszekedni, hogy Rebeka miért nem a saját sávjában megy. Mire hazaértek már mindenki otthon volt és hamar meg is vacsoráztak Rebeka leveséből. Mindenkinek nagyon ízlett, csak a bográcsot nem értették.

Rebeka éjszakája nem úgy telt, ahogy tervezte, súlyos gondolatok gyötörték, nem tudta mi történik körülötte, de még bőven volt terve, amivel beteljesíthette bosszúját, másrészről pedig ismét kezdte megszeretni Johnt, mert nagyon kedves volt hozzá. Csak nem értette nyolc évszázad alatt mi történt a világgal és nem érezte magát valami jól ebben az új világban. Nagy nehezen azonban álomba szenderült és nagyon rosszakat álmodott, de reggel viszont jó hangulatban kelt fel. Újabb nap újabb lehetőségek. Igazából még nem is próbálkozott egyik lánnyal sem, leszámítva a turmixgépes malőrt. Most azonban bekeményített. A reggeli ugyanúgy telt el mint korábban, leszámítva, hogy most Rebeka a reggeli alatt észrevétlen kiment a kertbe és szakított pár gyökeret, amit Judit orvosi táskájába csempészett. Ez majd elég lesz ahhoz, hogy kuruzslónak tartsák a munkahelyén, mint régen, akiket a füvekkel és mindenféle hasonlóságokkal varázsló alakokat boszorkánynak tartsanak. Ez majd árt a karrierjének, gondolta Rebeka. Emesével azonban nem tudta mit csináljon. Rajta egyenlőre nem talált fogást, de az élet most szerencsés volt Rebekához. Emese ugyanis a reggeli alatt bejelentette, hogy délután tetováltatni fog. Imádta a lovakat és lovagolni is járt, ezért úgy döntött, hogy egy fekete lovat tetováltat a karjára. Rebeka érezte, ez most az ő napja lesz. Emese meg is kérte, hogy kísérje el, mert egy kicsit félt tőle. Ezzel el is telt a reggeli, a lányok pedig elindultak a dolgukra. Rebeka ismét elkísérte Katalint az óvodába, a fekete macska ismét megjelent és Rebeka pár sebbel ismét gazdagabb lett. Nagy nehezen hazaért, most azonban nagy munka várt rá, mert közeledett a hétvége és egy ünnep, amit nem értett a Halloween. Na mindegy, nem zavarta, lesz, ami lesz, John odaadta a listát, amit be kellett vásárolnia. Az üzlet pár sarokra volt csak tőlük, de Rebeka azt is két óra alatt találta meg. A kint lévő kosarakat nem értette mire valók, így a tarisznyájával ment be. Ezért azonban először kitessékelték. Harmadik próbálkozásra már elfogadta a kosarat, amit a kezébe nyomtak. Az üzletben polcokon felhalmozva hevertek az áruk és Rebeka érezte nehéz napja lesz. Két órányi bolyongás után már maga az üzletvezető ment oda hozzá, hogy valahogy kisegítse. Rebeka nem szívesen mutatta meg a listáját, amit kapott, ki tudja miket tartalmaz. Az üzletvezető végül kitépte a kezéből, gyorsan végigolvasta és végül az ő segítségével elkezdődhetett a bevásárlás. Rebeka még így is nehezen boldogult, több dolgot nem értett és főként nem is ismert, ezért csak hosszú vitatkozás árán volt hajlandó megvenni. A legrosszabb a tök volt. Rebeka több babonát tudott, ami a tökhöz kapcsolódik, ezért azt csak hossza veszekedés után volt hajlandó megvenni. Később a húspultnál kisebb lázadás, amilyen átkokat szórt rájuk. Végül ez is elintéződött és Rebeka elért az alkoholos pulthoz. Itt jót húzott az egyik italból, mire az üzletvezető közölte, hogy nyugdíjba megy és végül eltessékelte innen is és már csak a fizetés volt hátra. Ez könnyen ment, Rebeka tudta mi az a pénz, bár régen úrinőként sosem fizetett semmiért, de John pénzével ki tudta fizetni, amit vett. A kosárért, amit elvitt, már nem is szóltak. Rebeka így tehát bevásárolt mindent, amit kellett és hazaindult. Újabb két óra múlva haza is ért és a tudat, hogy mindezt végigcsinálta büszkévé tette. Most már csak a főzés volt hátra, de a húst a zöldségekkel a bográcsban már gyorsan megfőzte. Elsőnek Judit ért haza és Rebeka izgulva várta a híreket. Judit azonban kitörő örömmel fogadta.

- Köszönöm. - mondta boldogan. Maga tette bele a füveket a táskámba. Ott találtam meg és a füvek, amit beletett, olyan ötletet adott, amivel végre meg tudtam gyógyítani a betegemet. A kórházban még meg is dicsértek érte. Maga egy áldás.

Rebeka forrt dühében, de nem mutatta, csak mosolygott és tetette, hogy ő is együtt örül Judittal. Nem baj gondolta, még sokáig marad a házban, lesz ideje meg. Judit boldog volt Rebeka pedig várta Emesét, hogy elmenjenek tetováltatni. Emese haza is ért és csak ledobta a táskáját és már magával is rángatta Rebekát. Rebeka útközben próbálta rábeszélni Emesét, hogy egy halálfejet, vagy egy boszorkányt is tetováltasson magára, de ez a fekete macska mindenhol ott volt és Rebeka már nem is kerülgette a lámpavasakat. Emese végül úgy döntött látva mi történik Rebekával, hogy inkább lemond az újabb rajzokról és marad a fekete lónál. Rebeka végül beleegyezett.

A tetoválás jól sikerült és Emese nagyon boldog volt. Boldogan ért haza és mutogatta a családjának. Rebeka már csak arra várt, hogy John megérkezzen. Körülbelül egy fél óra múlva meg is jött és ekkor Rebeka megszólalt:

- John nézd, Emese sötét szimbólumokat tetovált magára. Okkultista jelek, boszorkány, meg kell büntetni.

- Á. - mondta John. Ez csak tetoválás, ma már minden fiatal lány akar ilyet. Kell rájuk, hogy be tudjanak illeszkedni.

- De mégis. Nem látod. Fekete haj, fekete ruhák. A lányod tiszta boszorkány. Ördögűző kell ide.

- Majd kinövi. - mondta John. Ez a stílusa. Nevetett John. Nekem is volt ilyen időszakom. Nézd meg az én tetoválásomat. És megmutatta a karját, amire egy lángnyelv volt tetoválva.

Rebeka inkább már nem is szólt semmit. Csendben félrevonult, hogy ő is megvacsorázzon, de John ezt értetlenkedve látta.

- Rebeka, miért nem velünk eszel, gyere ülj le az asztalhoz.? - kérdezte.

Rebeka ismét nem értette, de John addig unszolta, míg Rebeka leült velük vacsorázni. A beszélgetés végül ismét a boszorkányságra terelődött és Rebeka megnyugodott, jót beszélgetett a családdal. Most először érezte jól magát. Később elvonult Johnnal és hosszasan beszélgettek John könyvéről.

Rebeka éjszakája ismét rosszul telt, de most már azért, mert kezdte megszeretni a családot is, másrészről még mindig szerette volna beteljesíteni bosszúját.

Másnap a gyerekek korán keltek és nagyon vidámak voltak. Hosszú hétvége volt és a lányok úgy gondolták, hogy lemennek a strandra, Judit, Emese és Katalin hosszasan készülődtek és elhívták Rebekát is. Vegyen ki egy szabadnapot és jöjjön le a strandra. A lányok vidáman masíroztak a strand felé, Rebeka viszont nem értette mi a jó abban, ha a Napon főnek. Hamarosan el is értek a strandra és a lányok gondosan kiválasztott helyen pakoltak le. Hamar megérkezett Judit barátnője is. Rebeka csak hüledezett, amikor meglátta őket. Nem is kellett tennie semmit és a pokol mégsem nyílt meg alattuk. Judit és a barátnője szerelmesek voltak. Már a középoskola óta ismerték egymást, de a lányokon kívül más nem tudott róluk. Az apukájuk pedig főképp nem. Rebeka már végképp odáig volt. Rosszkedvűen üldögélt a homokban és pergette a keze között, várva, hogy elteljen az idő. Katalin azonban nem hagyta, hívta játszani. Végül Katalin és Rebeka úgy belemelegedett a játékba, hogy Rebeka észre sem vette milyen jól érzi magát. Addig addig játszottak míg egyszer csak Rebeka felfigyelt arra, hogy meztelen emberek között vannak. Értetlenül nézett körül, csak Katalin tudta megmagyarázni:

- Ők nudisták. - mondta Katalin. Meztelenül strandolnak.

- Igen? És ez szabad? - kérdezte Rebeka.

- Igen. Nézd csak ott van Judit és a barátnője is.

Rebeka összeomlott. Judit és a barátnője meztelen felsővel napoztak. Rebeka nem értette miért nem omlik össze a világ. Bezzeg amikor ő és a barátnői táncoltak meztelenül az erdőben az egész erdőt elégették és kalodába zárták őket. Ezeknek persze lehet. Igazi boszorkányok és mégis az emberek szeretik őket. Hosszan nézte őket és háborgott a szíve, csak Katalin tudta kirángatni ebből az állapotból.

- Gyere menjünk innen, nem szeretik ha nézzük őket. És valami fontos. Ezt apának nem szabad elmondani. Sem azt, hogy Juditnak lánybarátnője van, sem azt, hogy néha meztelenül napoznak.

Ezzel elrángatta Rebekát a nudisták közül. Visszatértek a törülközőikhez és ott napoztak tovább. Emese közben eltűnt valahová. Rebeka elkezdett beszélgetni róla.

- És Emesének van valami barátja?

- Ez is titok. - mondta Katalin. De van egy fiú, akit nagyon szeret. Szerelmes belé. Az iskolában. De a fiú figyelemre sem méltatja. Nem értem miért, pedig Emese nagyon szép. Teljesen bele van betegedve.

- Ah akkor ezért a fekete stílus.

- Jah, igen. - mondta Rebeka. Nem tudom mi lesz.

De tovább nem tudtak beszélgetni, mert a lányok mind visszatértek és hangos beszélgetésbe kezdet. Mindent összevetve nagyon jól érezték magukat a parton és még Rebeka is jól érezte magát a lányok között. A Nap azonban lement és a lányok csomagolni kezdtek és hazaindultak. Otthon megvacsoráztak és eltették magukat másnapra.

A következő napot pihenéssel töltötték és Rebeka sokat tanult a családról. Sajnos egy dolog beárnyékolta a napot. Katalinra ugyanis megint rájöttek az éjjeli gyötrő álmok. John elmondta Rebekának, hogy ez gyakori, az orvosok sem tudják az okát, de sokszor éjjelente gyötrő rémálmok miatt nagyon rosszul alszik. Rebeka gondolta, hogy ez az ébredő varázserejével van kapcsolatban, de ezt a gondolatát nem osztotta meg a családdal. Délután vígan grilleztek kint a szabadban.

Harmadnap azonban eljött a várva várt nap a Halloween. Rebeka nem tudta mi ez, de nagyon kíváncsi volt. A lányok már korán keltek és elkezdték feldíszíteni a házat. Rebeka csal csodálkozott, mert a ház kezdett hasonlítani az ő házához. A lányok mindenhová pókhálókat helyeztek pókokkal, a bogrács most elnyerte valódi rendeltetését és valódi üstté változott, csontvázak, vicsorgó tökfejek, szellemek és maga a kaszás is helyet kapott a házban. Rebeka csak csodálkozott. A lányok elmondták, hogy ilyenkor a többi ház is így néz ki, mindenki ünnepel. Rebeka el sem hitte, hogy most azt ünneplik, amit évszázadokkal ezelőtt tűzzel-vassal irtottak. A lányok azt is elmondták, hogy ma már nem bűn boszorkánynak lenni. Bár amikor elmondták, hogy ez azért van, mert ma már nem hisznek benne, Rebeka kicsit megsértődött, de azért az megnyugtatta, hogy ma már nem fogják üldözni. A ház szépen fel volt díszítve és a lányok várták az érkező kis tündéreket, hercegnőket, lovagokat. Rebeka ugyan nem tudta mi értelme van ennek, de kiderült, hogy hamarosan ő is részese lesz ennek a dolognak is. Katalin ugyanis unszolta, hogy kísérje el őt is a csokivadászatra, így ő lesz a legjobb boszorka, direkt erre az alkalomra készítettek egy ugyanolyan csuhát és jelet rá, mint a Rebekáé. Szépen kisminkelték az arcukat a lányok zöldre, így már indulhattak. Előkerült Rebeka csuhája is és így indultak ők ketten megünnepelni a Halloweent. Minden házhoz, ahová benyitottak nagy sikert arattak és sok csokoládét gyűjtöttek, csak egy fennakadásuk volt. Egy helyen egy kislány és kísérője, akik ugyanúgy boszorkánynak voltak beöltözve már nagyon sok csokit ehettek és kifakadtak Rebekáékra.

- Ti nem is vagytok igazi boszorkányok. - mondták. Mi igaziak vagyunk. És így folytatták tovább.

Rebeka tűrte egy darabig, de amikor Katalin, aki addig nagyon boldog volt, sírni kezdett, Rebeka akcióba lépett.

- Nem vagyunk igaziak, akkor ez mi? - kérdezte. És egy varázslatot mondott.

- Iázzatok mint egy szamár. - mondta.

A két boszorka erre szavak helyett iázni kezdett, mintha csuklana. Sírva szaladtak el és Katalin nagyon boldog lett, hogy megszabadultak a két idegesítő boszorkától. Boldogan folytatták az útjukat és nagyon sok csokit gyűjtöttek. Örömmel tértek vissza a házba, ahol úgyszintén minden csokoládé elfogyott. Végül bóléval ünnepelték a Halloween végét. Rebeka nagyon jól érezte magát és régóta először boldogan aludt el.

Rebeka másnap úgy döntött, hogy felhagy az átok hajszolásával és inkább segít a családnak és a bosszút elfelejti. Először Emesét akarta megsegíteni. Kiment hát a kertbe és keresett egy jó nagy varangyosbékát. Ezt elfogta és bevitte a lányok közé. A lányok először hüledeztek és sikítoztak, de Rebeka megnyugtatta őket, hogy ez a varázslat része és Emesének meg kell csókolnia a békát. Emese először hallani sem akart róla, de Rebeka annyira erősködött, hogy végül Emese ráállt, úgyis szerette a furcsaságokat, ezért dobott egy csókot a békára és a lányok nagy nevetésben törtek ki. Rebeka azonban komoly maradt és elmondott egy bűbájt is, hogy a varázslat biztosan sikerüljön. Rebeka megkérte Emesét, hogy délután hagy kísérje el a lovaglására. Emese belegyezett, bár nem tudta miért. Eljött a délután és Emese és Rebeka elindult a farmra, ahová Emese lovagolni járt. Emese soha sem egyedül lovagolt, mindig volt egy partnere, de most nem tudott eljönni, Emese ezért más partnert kapott. Emese sokáig várt, de el sem hitte mi történt, egyszer csak egy fehér lovon ülő szőke fiatal fiú tűnt fel és őt kereste. Emese sokáig szóhoz sem jutott, de a fiú közvetlen volt és barátságos. Emese hamar feloldódott és mind a ketten érezték, hogy rájuk talált a szerelem. Rebeka mint aki jól végezte dolgát figyelte az eseményeket és nagyon jól érezte magát. A hazafelé úton Emese végig áradozott a fiúról és nagyon boldog volt.

Rebeka ezután úgy döntött, hogy Juditon segít. Tudta az lesz a legjobb Juditnak, ha az apja megtudja az igazságot. Rebeka hossza beszélgetést folytatott Judit apukájával, mire John behívta Juditot magához és még hosszasabban elbeszélgettek. John azonnal megértette a dolgot és behívta Juditot magához. Még hosszabban elbeszélgettek mint Rebekával és végül teljes egyetértésben jöttek ki a szobából. Juditról mázsányi teher szakadt le és boldogan köszönte meg Rebekának a közbenjárást.

Ezután Katalin következett, aki egyre többször álmodott rosszakat és aludt rosszul és búskomor volt. Rebeka most is hosszasan elbeszélgetett Johnnal és elmondta, hogy a varázsereje talán túl hatalmas még hozzá képest és a szelleme nem tudja elviselni ezt a terhet. Segítség kell és ő tudja is hogy hogyan. Most újra igénybe vette Judit füves kertjét és varázsfőzetet készített belőle. A főzetet egy kádba öntötte és vizet eresztett hozzá. Ebben megfürdette Katalint, megtörülte, felöltöztette és hagyta, hagy hasson a varázslé. Katalin bágyadt volt, de jól érezte magát. Rebeka mondta, hogy várni kell, mire a bűbáj hatni kezd.

Most a legnehezebb következett. Be kellett vallania Johnnak, hogy ki ő is valójában és miért jött. Johnt fájdalmasan érintette ez, mert tudta, hogy családjukon átok ül. A gyerekek ugyanis végül mindig az apjuk nélkül nőnek fel. John elmondta, hogy a családi kassza kiürült és a felesége már be is nyújtotta a papírokat, hogy a lányokat megszerezze. Katalin elmondta, hogy az lesz a legjobb, ha elhagyja a családot. A lányok és John azonban ebbe nem egyezett bele és nem engedték el Rebekát. Rebeka ettől a szeretettől teljesen meghatódott és érezte, hogy valami történni fog. Pont akkor, amikor John felesége megérkezett, hogy elvigye a lányokat. John azonban rohant ki, hogy vége, állást kapott az egyetemen és a könyvéből fognak tanítani, így a család meg van mentve. Rebeka tudta az átok végre megtört. Ráadásul Katalin is megjelent és teljesen meggyógyulva forgószélként reptette el a dühösen toporzékoló anyjukat oda ahonnan jött. Így minden megoldódott és végül Rebeka még a seprűjét is vissza kapta a rendőrségtől, így már minden könnyebben ment.

TŰZ

Tüzet látott, forró volt és vörösen izzó. Égette a testét, mindene fájt tőle, tudta menekülnie kell, nem akart oda kerülni, amit látott, hirtelen oldalról valami megcsapta. Szédült, kapaszkodott felfelé a semmiben. Hirtelen lebegő testeket látott. Egy utolsó erőfeszítés és ébredt.

Júlia akkor ébredt, amikor szokott, Félve nézett ki, de az apja már elment, így nyugodtan készülődhetett az iskolába. Kábán és furcsán érezte magát, de volt már ilyen máskor is, ezért bevett egy gyógyszert, majd az helyrehozza gondolta. Megivott egy kávét, hogy végleg felébredjen, reggelire csak egy szelet kenyeret evett, felöltözött majd útnak indult az iskolába. Az ajtót bezárta maga mögött és ekkor érte az első furcsaság. Eddig sohasem gondolt rá, de az agyát mintha irányították volna nem akart iskolába menni, valahová másfelé akart indulni. Gyorsan elhessentette a gondolatot és ment tovább a szokásos úton. Le a lépcsőn ki az utcájukra itt már várta a kóbor macskája, akit annyira szeretett, de az apja miatt nem tarthatta fent a házban. Gyorsan megetette, megsimogatta, beszélt hozzá, a macska dorombolással hálálta meg a gondoskodást, majd Júlia bánatára mindkettőjüknek mennie kellett a saját útjára. Az autóbusz megálló közel volt, két ismerős alak várta már a buszt, köszönt nekik, ők visszaköszöntek, majd leült a padra várni a buszt. Itt érte a másik furcsaság. Mikor megérkezett a busz, ő nem akart felszállni rá, hanem más irányba akart menni, nem tudta hova, csak el innen. Erőt vett magán és felszállt a buszra, ekkor már azonban teljesen magába kerítette a rosszullét, erős csapást érzett magán, teljesen megszédült, szinte leesett a buszról, csak mikor földet ért lett jobban. Senki sem kérdezte meg, hogy van, a busz ajtaja bezárult, a motor felbőgött, Júlia pedig ott maradt a buszmegállóban, szédelegve, a hányinger kerülgetve. Szinte magán kívül érezve magát szédelgett haza. Még sohasem volt ilyen, hogy kimaradt volna az iskolából, de most tudta és érezte, hogy nem tud bemenni. Bement a mosdóba, hideg vízzel mosta az arcát, belenézett a tükörbe és megrémült, mintha másvalakit látott volna a tükörben. Ekkor újabb meglepetés érte. Egy hang megszólította.

-Ki vagy kérdezte a hang?

Júlia annyira megrémült, hogy beszélni sem bírt. Sírva rohant a szobájába és zuhant az ágyába. De a hang újra megszólalt és megkérdezte ugyanazt, mint az előbb. Júlia most is csöndben maradt. Úgy gondolta, hogyha nem felel, akkor vége lesz az egésznek. Egy darabig működött is a dolog. Júlia már úgy hitte, hogy talán, ha továbbra sem válaszol a hang megszűnik. Lefeküdt aludni, mert már nagyon fáradt volt és hamar álomba is merült. Az álom azonban nem hozott enyhülést, mivel a hang egyszer csak újra megszólalt álmában és újra feltette a kérdést. Júlia remegve ébredt és a félelem most már teljesen eluralkodott rajta. Mi történik vele, miért nem tudott az iskolába menni, miért szédült le a buszról és miért hallja ezt a furcsa hangot. Az egész napja káoszba fulladt és az apja mindjárt jön haza és ő még nem főzött neki semmit, nem takarított ki utána, nem mosott, biztos megint csúnyán kikap, talán még el is veri, ha ittas lesz. Gyorsan munkához látott, de tudta nem fejezheti be ezért csak a főzéshez látott, könnyű ételt választott, azzal bizonyosan kész lesz. Gyorsan, biztos kézzel dolgozott és az étel hamarjában el is készült. Feltálalta az asztalra, majd a szobájába bújt, ott várta az apja érkezését. Az apja nagy csörtetéssel érkezett, de a mai napi rossz után valami jó az apja nem kérte számon Júliát, megette az ételt és egy üveg sörrel a tévé elé ült. Júlia megnyugodott. Kiment a konyhába leszedte az asztalt, elmosogatott és visszament a szobájába. Most volt ideje végig gondolni, hogy mi történt vele az egész nap és arra a megállapításra jutott, hogy segítség kell. Elaludni sem mert, mert félt, hogy álmában újra előjön a hang és valami rosszat tesz vele. Feloltotta kislámpáját és egész éjszaka olvasott, de végül is álomba merült és most a hang is elkerülte. Másnap későn ébredt és már meg sem próbált az iskolába menni. Volt egy terve és azt próbálta meg véghez vinni. Hallotta, hogy a környéken lakik egy idős asszony, aki furcsa dolgokkal foglalkozik, Júlia még nem értette, de úgy tudta, valami természetfölötti erőkkel foglalkozik. Őt akart megkeresni. Most elmaradtak a szédülések és a hang sem szólította meg már. Gyorsan magára kapta a ruháit, kirohant az utcára és ment amerre gondolta, hogy menni kell. Embereket kérdezgetett, akik nem igazán tudtak segíteni neki. Nem tudta mi tévő legyen, szinte fél napja ráment a keresésre és nem talált semmit. Leült egy padra és a zokogás vett erőt rajta.

Most azonban újra egy hangot hallott, de ez a hang most nem a fejéből szólt, hanem valóságos volt és mellőle jött.

- Mi bánt kislány? - kérdezte a hang.

Júlia felnézett és egy idős asszonyt látott maga mellett. Júlia úgy érezte megbízhat benne, ezért elmondott neki mindent.

- Látod kislány, mondta erre az asszony, a természetfölötti erők, amik mindent irányítanak, most is a helyükön voltak. Itt szoktam üldögélni és én vagyok az akit keresel és segítek neked. Mond el mi a baj. Júlia elmondott mindent és szorongva várta, hogy az asszony tud-e segíteni.

Az asszony türelmesen végighallgatta és sokáig gondolkodott, majd megszólalt:

- Nagyon úgy tűnik mondta Júliának, hogy téged egy halott szellem szállt meg, ami úgy tűnik nagyon erős, ha még a gondolataidat is tudja irányítani.

- Halott szellem? - kérdezte Júlia. Mi az? Még sohasem hallottam róla.

- Tudod, mondta az asszony, az emberek haláluk után a túlvilágra kerülnek és a szellemük felemelkedik a fénybe.

- És ő miért nem emelkedett fel, vagy mi?- kérdezte Júlia.

- A szellemek nem csak felemelkednek, hanem ennél rosszabb is történhet velük, ha rosszak voltak, vár rájuk a sötétség és a tűz.

- Akkor miért nem oda került. - mondta Júlia.

- Van úgy, hogy valamiért visszakerülnek a földre, nem akarnak elégni a tűzben és elmenekülnek. Senki sem tudja, hogy hogy. Valószínű téged is egy ilyen szellem szállt meg.

- Valaki, aki rossz volt, az szállt meg, akkor egy gonosz szellem szállta meg a testem? -kérdezte félénken Júlia.

- Nem lehet ezt ilyen biztosan tudni, ha kiszabadult, lehet elengedték. És ha igen akkor még van remény a számára és a számodra is. Azt mondom beszélgess vele, talán több is kiderül és minden jóra fordul. Bizakodj, talán a számodra is fordul a világ. Most mennem kell, többen várnak rám.

Júlia mélyen elgondolkodott és észre sem vette, amikor az asszony elment. Későre járt, az apja már biztos otthon dühöng, hogy nincs mit enni és Júlia ezért nem mert hazamenni. Késő éjszakáig várt és csak akkor ment haza, amikor az apja már aludt, talán holnapra elfelejti és így Júlia elkerüli a verést. Csendben lépkedve ment be a szobájába, az apja nem ébredt fel és mély álomba zuhant. Nyugtalanul aludt és zavaros álomképek villantak fel előtte, hamar fel is ébredt és már nem tudott visszaaludni. Valami éjfélkörül lehetett és ugyan kába volt, de úgy gondolta most erőt tud venni magán és beszélni tud a szellemmel, ami benne lakik. Félt ugyan, de tudta nincs más út. Visszafeküdt az ágyba és megszólította:

- Ki vagy?

Nem volt felelet. Újra próbálta:

- Ki vagy?

A néma csend helyett most azonban a hang válaszolt:

- Miért szólítottál meg?- kérdezte.

- Te szóltál hozzám először. - mondta Júlia, és úgy gondoltam beszélhetünk.

- Emlékszem válaszolta a szellem, meg akartam tudni mi történt velem. Szóval először azt akartam megtudni, hogy ki vagy te?

- Én Júlia vagyok. - mondta és nagyon szeretném tudni, hogy ki vagy te és mit keresel a testemben.

- Nem tudom ki vagyok és hogy hogy kerültem ide, gondoltam te tudsz segíteni.

- Te egy szellem vagy, aki a túlvilágról került ide, csak nem tudom, hogy miért.

- Szóval meghaltam?

- Igen és most valamiért visszakerültél a túlvilágról. Emlékszel valamire?

- Csak a tűzre, a forró, égető tűzre, azután itt ébredtem.

- Szóval elengedtek a túlvilágról?

- Nem tudom. Szóval ki vagy te?

- Én Júlia vagyok, ahogy már mondtam is. 16 éves vagyok és iskolába járok. Nincsenek barátaim, csak egy macskám, aki nem lakhat itt. Ebben a házban lakom az apámmal.

- Akitől nagyon félsz. - mondta a szellem.

- Ezt honnan gondolod? - kérdezte Júlia.

- Figyeltem, hogy mit csinálsz és láttam, hogy menekülsz előle.

- Nem félek tőle, mert nem rossz ember valójában, csak egy ideje megváltozott és én nem merek szólni neki. Nem is tudom mi közöd van hozzá. - csattant fel Júlia. És ha már itt tartunk, miért nem engedtél el az iskolába.

- Nem tudom. - mondta a szellem, úgy éreztem máshol van dolgom, de nem tudom, hogy miért.

- Máshol van dolgod?- kérdezte Júlia. Szóval ezért jöttél vissza, van valami dolgod a Földön?

- Nem tudom, nem tudok semmit.

- Ki tudsz szálni a testemből, kérdezte Júlia bátortalanul.

- Nem tudom, megpróbálom.

Sokáig csend volt, nem történt semmi, Júlia nem érzett semmit, szóval egy idő után rákérdezett:

- Itt vagy még?

- Igen itt vagyok. - mondta a szellem. Azt hiszem rád kell hagyatkoznom.

- Az nagyon jó, akkor mondjuk, hogy kivárunk, meglátjuk mi lesz, de addig is én vagyok a főnök, mondta Júlia és azt csináljuk, amit én akarok.

- Rendben, mondta nem túl meggyőzően a szellem.

- Akkor most pihenünk és holnap iskolába megyünk.

- Rendben mondta a szellem, meglátjuk mi az az iskola.

- Majd meglátod, nagyon jó hely, majd elmagyarázom. Most pedig aludjunk.

A szellem már nem szólalt meg és Júlia megnyugodva mély álomba merült.

Iskola

Másnap korán ébredt az apja még otthon volt, így azt várta mikor tud kimenni a lakásba. A wcre azonban ki kellett mennie, gyorsan kiosont, de nem tudta elkerülni a találkozást az apjával, aki épp akkor jött ki a mosdóból.

- Hol voltál eddig, szólította meg Júliát.

Júlia nem tudott hazudni ezért elkezdett valamit beszélni, hohy hogy nem tudott menni iskolába, de ekkor megszólalt valami:

- Beteg voltam, nem tudtam csinálni semmit.

- Jól van. - mondta az apja majd mire hazaérek csinálj rendet és vacsorát és … uhm reszelte a hangját az apja, gyógyulj meg.

Júlia el volt hülve két dolog is meglepte. Az első az apja volt. Júlia azt hitte, megint kikap, de az apja még csak meg sem dorgálta, mi történt itt? - gondolta. A másik , hogy a hang simán rábírta egy hazugságra, pedig ő meg soha életében nem hazudott és hogy az apja simán elhitte. Meg is szólította a hangot:

- Te úgy haudsz mint a vízfolyás? - kérdezte.

- Nem tudom, - mondta, nem tudom, hogy szoktam hazudni, miért az valami baj?

- Az emberek nem hazudnak. - mondta Júlia félénken.

- Hááát úgy látszik én szoktam mondta a hang.

- Hát ezt én nem szoktam, szóval inkább ne csináld, mondta Júlia.

- Rendben. - mondta a hang.

Júlia ezek után megnyugodva kezdett készülődni az iskolába. Gyorsan elkészült, leszaladt a buszhoz megetette a macskát, megvárta a buszt, felszállt rá és elindult az iskola felé. A buszon kettesével ültek a diákok, de Júlia egyedül ült és nézelődött kifelé. A hang nem hagyta szó nélkül a buszozást:

- Ez micsoda?- kérdezte.

- Iskolabusz. - válaszolta Júlia. Ez viszi a diákokat az iskolába. Mindjárt ott leszünk csak még pár megálló.

- A többi diák kettesével ül és beszélget meg nem tudom mit csinál, ta miért nem.

- Nem tudom, mikor először felszálltam, nem ült le mellém senki, nekem így jó volt és így jó is maradt.

- Nem csúfolnak ezért a többiek.

- Néha furcsán néznek rám, de különben nem. Legalább most senki sem hallja, hogy beszélgetünk.

- És mond csak mit kell csinálni abban az iskolában, ahová megyünk?

- Elsősorban tanulni, de lehet minden mást is. Lehet sportolni, festeni, számítógépezni, meg egyebek. Én számítógépezni szoktam, mert otthon nincs és itt lehet. Internetezem, videókat nézek stb.

- Érdekes, mi az a tanulás.

- Hm te tényleg nem emlékszel semmire, lehet 100 éves vagy. Dolgokat tanulunk a világról, megtanítanak nekünk róla mindent.

- Hm nem túl érdekes és nem hiszem, hogy 100 éves vagyok.

- Csak vicceltem. Majd meglátod, jó hely.

A busz több helyen már nem állt meg és befordult az iskola kapuján. A gyerekek gyorsan leszálltak róla és szétszéledtek az szélrózsa minden irányába. Júlia is leszállt és lassan ballagva ment az iskola impozáns épülete felé. Egy nagy lépcsőn kellett felmásznia, majd még a harmadik emeletre, mert ott volt az első órája, de előtte még megkereste az osztályfőnököt, hogy beszámoljon róla, hogy miért nem tudott jönni, de nem tudta mit mondjon, de a hang ismét megszólalt:

- Mondd, hogy rosszul voltál.

- Nem akarok hazudni.

- Pedig muszáj lesz.

- Csitt itt a tanárnő.

Júliáék megérkeztek a tanáriba, ahol már várta őket a tanárnő. Júlia ideges volt, de a megdöbbenésére a tanárnő mikor meglátta őket szinte szörnyülködve nézett ki. Idegesen habogott, még idegesebb volt mint Júlia. Júlia nehezen elmondta neki mi történt, de a tanárnő szinte megrökönyödve állt előttük és szinte nem is figyelt, mindenre az volt a válasza, hogy jó, jó, majd mikor Júlia befejezte elfordult tőlük és szinte magába roskadva ült. Júliáék nem tudták most ez jó, vagy nem, de mivel a tanárnő nem szólt már hozzájuk így jobbnak látták elmenni. Júlia nem értette a tanárnő viselkedését, de mivel nem kapott büntetőt a hiányzás miatt inkább nem foglalkozott vele. Úgy is lesz órája a tanárnővel majd ott meglátjuk mi lesz gondolta. A hang nem szólt semmit, így efelől is nyugodt lehetett.

Ezután gyorsan megkeresték az osztálytermet, ahol hangos csivitelés fogadta, a gyerekek még nem készültek fel az órára, inkább hangos játékkal ütötték el az időt.

- Mindig ilyen hangos az iskola?- kérdezte a szellem.

- Nem csak órák között, az órán nem szabad beszélni, csak ha kérdeznek, szóval légy szíves maradj csöndben az órán.

- Megpróbálok, mondta a szellem. Te nem beszélgetsz senkivel? - kérdezte a szellem?

- Én nem szoktam, inkább az órára készülök.

- Pedig olyan vidámnak tűnnek. - mondta a szellem. Te nem vagy vidám?

- A magam módján igen. -válaszolta Júlia.

Ekkor azonban elhalkult a terem és belépett a tanár. Az óra megkezdődött. Az óra unalmas volt, az viszont kitűnt, hogy az órán viszont Júlia nagyon aktív volt, többször is helyesen válaszolt a tanár kérdésére és a feladatokat is jól oldotta meg.

- Huh. - mondta a szellem ez nagyon unalmas volt. - mondta a szellem minden óra ilyen. Te viszont nagyon okosnak tűnsz.

- Köszönöm. - mondta Júlia. Nekem izgalmasnak tűnt, én szeretem az iskolai órákat, a következő is nagyon érdekes lesz.

- Gondolom mondta a szellem.

A többi óra is így telt el. Ezután elkövetkezett a nagyszünet. Júliáék végre kimehettek az udvarra. Az iskola nem volt a legjobb állapotban, a vakolat omlott és az udvar is kicsi volt, csak egy kosárpalánk volt rajta és ráccsal volt elkerítve. Júliáéknak csak erre futotta, de ő ezt is szerette. A diákok élvezték a szabad levegőt, hangosan beszélgettek. Középen kivált egy kisebb csoport, akik hangosabban beszélgettek, mint a többiek és láthatóan uralták az udvart. A szellem kíváncsiságát azonnal felkeltették.

- Ők kicsodák, ott középen?- kérdezte Júliát.

- Ők, kik?

- Ott középen, akik hangosan beszélnek.

- Ja ők a helyi rosszfiúk, a menők. - mondta Júlia.

- Hu, érdekes, mondta a szellem, nem akarsz velük megismerkedni? - kérdezte. Az biztos érdekes lehet.

- Hozzájuk nem szólnék, mondta Júlia. De te miért érdeklődsz irántuk, csak nem neked is ilyen barátaid voltak?

- Nem tudom, lehet, ez izgalmasnak tűnik. Nem tudod miket csinálnak?

- Nem tudom. Olyan dolgokat csinálnak sokszor, amiket nem szabad. Nem járnak órára, cikizik a többi diákot, megszegik az iskola szabályait. Mindenki őrájuk néz fel.

- Huh és mi nem karjuk kipróbálni, - szólt izgatottan a szellem.

- Nem nem akarjuk és ne hozd rám a frászt és nem szeretem őket.

- Jó csak gondoltam, hátha izgalmasabb lesz az iskola.

Ekkor azonban a csörgő megcsörrent és a diákok visszaszállingóztak az iskolateremebe. Most következett az osztályfőnöki óra és Júlia egy kicsit még ideges volt. A gyerekek megint hangoskodtak, de amikor a tanár belépett a terembe elhalkultak. Most azonban valami más volt. A tanárnő idegesnek tűnt, pedig nem szokott, leült a székbe és meredten bámult maga elé. Végighallgatta a jelentést, majd zavartan beszélt egy kicsit, kiadott egy feladatot és visszaült a székbe és egész órán meredten bámult Júliára. Júlia kínosan érezte magát és alig várta, hogy befejeződjön az óra. Az óra végeztével Júlia megkönnyebbülten nézett fel nem történt semmi incidens. A tanárnő gyorsan kirohant a teremből, Júliára már rá sem nézett. Júlia azonban kezdett egy kis zavart érezni magában nem tudta mi történik, ezért megszólította a szellemet:

- Mi az? - kérdezte.

- Nem tudom, mintha éreznék valamit, nem tudom, hogy mit, de mintha ez a tanárnő emlékeztetne valamire.

- Emlékszel, az jó és mire?

- Nem tudom csak tudom, hogy ismerem.

- Ennyi? - kérdezte Júlia.

- Ennyi. Semmi több. Talán majd később még többre is emlékszek.

- Remélem. Most viszont elmegyünk egy olyan helyre, ahol talán többet megtudunk rólad. Elmegyünk a könyvtárba.

Júliának éppen üres órája akadt, ezért úgy döntött, hogy elmegy az iskola könyvtárába, talán megtud valamit, ami még fontos lehet. Felment tehát a negyedik emeletre, ahol a könyvtár volt és bekukucskált az ajtón. Először nem látott semmit, csak pár polcot, tele könyvekkel, nem túl biztató elrendezésben. Ahogy jobban benézett egy idős férfit látott meg, aki egy asztal mögött üldögélt és kávét szürcsölt. Nem volt túl bizalomgerjesztő kinézetű de hát ezzel kellett beérnie gondolta Júlia.

- Jó napot kívánok. - köszönt be Júlia

- Jó napot kislány. - mondta a könyvtáros. Miben segíthetek?

- Csak szét szeretnénk nézni. - mondta Júlia. Lehet?

- Hát persze. - mondta a könyvtáros. Itt azt lehet leginkább. - mondta furcsán és valamiért furcsán Júlia szemébe nézett.

- Miért néz így? -kérdezte Júlia.

- Megszokás. - mondta a könyvtáros mindig megnézem ki akar könyvet. Tudod a könyv nem való mindenkinek, veszélyes is lehet.

- Nem tudtam, mi csak nézelődnénk.

- Hát csak nyugodtan, mondta a könyvtáros.

Júlia ezzel elfordult a könyvtárostól és bement a könyvek közé. „a könyv nem való mindenkinek” mi ez a szöveg gondolta. Furcsa. Elhessegette a gondolatokat és elkezdett szétnézni. Sokáig nézelődött, de nem talált semmit. Már éppen feladta, amikor a könyvtáros egyszer csak ott termett a háta mögött.

- Nem találjuk a könyvet?- kérdezte.

.- Ööö nem igazán. - mondta Júlia

- Pedig aki keres talál. Mit szeretnél, hátha segíthetek.

- Ööö. - nyöszörgött Júlia. Hát szóval a szellemekről keresünk könyvet.

- Úgy szóval ilyen komoly könyvet kerestek, mert ez komoly dolog. Ezért mondtam, hogy a könyv nem való mindenkinek, de neked úgy látom, talán segítségre van szükséged.

- Igen. - komoly problémám van, mondta Júlia.

- Kinek nem. - kacagott fel a könyvtáros. De amit te keresel az nem itt van. Majd Júlia fülébe súgta a könyv, amit keresel ugyanis tiltott könyv, rossz kezekben nagyon veszélyes lehet, de nekem van egy példányom, gyere utánam.

A könyvtáros ezzel elindult, határozott léptekkel odalépett egy könyvhöz, meghúzta és ezzel a falban kinyílt egy ajtó.

- Csak utánad. - mondta a könyvtáros.

Júlia lépkedve elindult egy szűkös lépcsőn lefelé és hamar egy szobába ért, ahol számos könyv várta.

- Ezek milyen könyvek?

- Tiltottak. Számos év és nehézség árán tudtam beszerezni őket, de mindig kisegítettek a bajból. Most rád is vár egy, hogy segítsen. Itt is van. A szellemekről. Ilyen egyszerű a címe. Nyugodtan nézegesd csak én megbízok benned.

Júlia kapott egy nagy csatos könyvet, kinyitotta és elkezdte nézegetni. Nagyon érdekes volt, de sokáig kellett keresgélni, mire megtalálta a neki való részt.

- Nézd csak, mondta a hangnak, itt is van. „Lélekjáró szellem”. Ez te leszel. Lássuk csak mit ír. „A túlvilágról érkezik, megszállja mások testét és hangokkal kommunikál” Ezt eddig is tudtuk. Lássuk mi van még. „Azért tér vissza a másvilágról, mert még maradt valami elintézetlen dolga a Földön.” Huh. Szóval van valami dolgod, mondta a hangnak. Nem tudod mi lehet az? „A megszállt testnek segítenie kell” Uhh. Szóval nekem is dolgom van veled. Ez nem lesz egyszerű. Végül azt írja, vigyázni kell, mert sokszor a szellem veszélyes bajból érkezik.” Szóval lehet bajban voltál. Ez már lassan kezd derengeni. Végül apró betű. „A szellem varázserővel rendelkezhet” Huh. Szóval varázserőnk is lehet. Ez nagyon jó. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer varázsolni fogok. Júlia ezzel a leírás végére ért, bezárta a könyvet és visszavitte a könyvtárosnak.

- Megtaláltad, amit kerestél?- kérdezte a könyvtáros.

- Igen meg. Nagyon szépen köszönöm. - mondta Júlia

- Vigyázz vele. - mondta búcsúzóul a könyvtáros.

- Igen, viszlát. - mondta Júlia

- Igen, még találkozunk. - mondta rejtélyesen a könyvtáros.

Júlia ezzel kiment a könyvtárból és indult volna a következő óra terme felél, amikor egyszer csak egy kéz kapta el és ellentmondást ne tűrően vonszolta magával egy üres terem felé. Ahogy Júlia felnézett a tanárnő feldúlt arcát látta meg.

Júlia levegőt sem kapott a tanárnő annyira szorította, moccanni sem tudott. A tanárnő földöntúli dühvel szorította a falhoz.

- Ezt nem hiszem el. - mondta a tanárnő.

Júlia szinte elfúlva válaszolt:

- Mit tetszik csinálni tanárnő? - kérdezte.

- Mit? Majd megtudod, hogy mit.

- Én nem értem, miért tetszik ennyire haragudni.

- Ne add itt nekem az ártatlant.- mondta a tanárnő. Nagyon jól tudod miről van szó.

- Nem értem. - mondta még mindig ártatlanul Júlia.

- Látom a szemedben, látom a szemedben. - mondta a tanárnő felfűtött arccal.

- Mit tetszik látni? - kérdezte Júlia elfúlva. Tessék elengedni, mert megfúlok.

Ekkor a tanárnő eleresztette, de lelökte a földre.

- Szóval visszatértél? - kérdezze a tanárnő.

- Ki tért vissza? - kérdezte Júlia.

- Látom a szemedben. A szemed pontosan az övé. Még ide is követsz, újra itt vagy, hogy lehet ez, visszatértél a pokolból, hogy újra tönkre tedd az életem.

- Kicsoda kérdezte Júlia.

- Pontosan tudod. - mondta a tanárnő.

- Igen. - mondta Júlia valaki megszállta a testemet, de nem tudom, hogy kicsoda. Segíthetne.

- Hahaha, kacagott fel a tanárnő. Igen én pontosan tudom, hogy kicsoda, de nem segítek, én ennek nem segítek. Annak, aki tönkretette az életem. Mindennap piszkált, kinevetett, szórakozott rajtam. Ott kellett hagynom miatta a munkámat. Majdnem a családomat is ott hagytam miatta, mert abba is beleszólt. A férjemet zaklatta. Én az ilyennek nem segítek, térjen csak vissza a pokolba, ott a helye. És neked is ajánlom, hogy ne segíts neki, bírd rá, hogy hagyja el a testedet mihamarabb, mert ez egy átok.

- Mégis hátha segítségre van most szüksége, csak valamit. - kérlelte Júlia. Legalább a nevét.

- Soha, soha, üvöltötte a tanárnő magából kikelve. És téged pedig felszólítalak, hogy addig hagyd el az iskolát, amíg ez benned van, vissza ne gyere, mert kirúglak.

Ezzel mint egy fúria kiviharzott a teremből. Júlia csak lassan ocsúdva tért magához. Kényszerítenie kellett magát, hogy lélegezni tudjon.

- Te ezt tudtad? - kérdezte a szellemet.

- Nem, nem, egyáltalán nem emlékszem ilyenre.

- hát mindenesetre nem jó kezdet. - mondta Júlia. Mindenesetre haladjunk tovább.

Ekkor azonban váratlanul egy fiú toppant be a terembe és megszólította Júliát.

- Szia, én George vagyok, te ki vagy?

- Miért kérded?- kérdezte Júlia, aki még alig tudta összeszedni magát, zihált és rendezetlen volt és semmilyen új meglepetésre nem volt kíváncsi.

A fiú közelebb jött és belenézett Júlia szemébe.

- Rebeka?- kérdezte.

- Miimmiii? - kérdezte habogva Júlia.

- Láttam, amikor a tanárnő beráncigált ide és hallottam az egész beszélgetést, de nem hiszem el. Tényleg te vagy az?

- Te vagy az kérdezte Júlia a hangot. Tényleg te vagy az Rebeka?

- Igen talán nem tudom, igen igen emlékszem ez a nevem. És Georgera is emlékszem. Barátok voltunk.

- Igen. Furcsa mondta George. Hogy-hogy. Visszatért a halálból és benned él? El sem hiszem. Ez fantasztikus.

- Honnan, honnan ismered? - kérdezte Júlia.

- Én is abból az iskolából jöttem mint a tanárnő és Rebeka.

- Melyik iskola?

- A Károly utcai katolikus iskola.

- Katolikus? - nevetett fel félig sikítva Rebeka. El sem hiszem, hogy vallásos voltál.

- Nem emlékszem mondta Rebeka. Kérdezd meg, hogy mit tud rólam.

- Mit tudsz róla? - kérdezte Júlia.

- Nem sokat. Tudod mi ott, furcsa, de barátok voltunk. Én voltam az egyetlen barátja. Jó volt hozzám, egyszer még meg is mentett, de igazából nem sokat tudok róla, nagyon zárkózott volt. Azt tudom, hogy volt egy barátja, akit nagyon szeretett, de igazából ő egy nagyon rossz fiú volt. Rebeka nem beszélt róla, de igazából. Szóval nem tudom. Nem beszélt róla, csak megemlítette, hogy van egy pasija. Pedig egyszer még a rendőrség is kereste miatta, nem tudom miért, de akkor nem volt iskolában. Nem tudom, nem beszéltünk ilyenekről.

- Hol lakott? - kérdezte Júlia.

- Azt sem tudom, mondom nagyon zárkózott volt, inkább csak az iskoláról beszéltünk. Ha többet akarsz tudni, akkor keresd meg a barátját, ő biztosan többet tud, de vigyázz vele, lehet veszélyes. Kint lakik a külvárosban, nagyon veszélyes hely.

Ekkor csörgettek és mindenkinek az osztálytermébe kellett mennie.

- Most mennem kell, mondta George, remélem megtaláljátok, amit kerestek és sok sikert Rebekának és neked is Júlia.

- Köszönjük a segítséget, mondta Júlia, köszönjük, hogy jó voltál hozzánk.

- Semmi, szívesen segítettem, sziasztok. Ezzel elhagyta a tantermet és Júliáék magukra maradtak. Júlia összeszedte magát, rendezte a légzését és lassú léptekkel otthagyták az iskolát. Nem nézett hátra, tudta másfelé van dolga. Sokáig csak összevissza sétálgatott az utcákon és gondolkodott, majd egy nagy parkban leült és sokáig gondolkodott, majd megszólította Rebekát.

- Tudod, nem tudom.- mondta

- Mit nem tudsz?- kérdezte Rebeka

- Szóval csak gondolkodom. Te nem emlékszel semmire, a tanárnő szavai, George. Minden olyan kusza.

- Igen én sem értem.

- Szóval azt már tudjuk, hogy nem voltál a legjobb kamasz.

- Ezek szerint nem. Valamilyen bűnt és azt kell jóvá tenni?

- Nem tudom, mondtam már, hogy nem emlékszem.

- Akkor gondolkozz erősen.

- Töröm magam a tanárnő óta, de semmi sem jut az eszembe, csak amit mondott. Tényleg gonosz voltam vele, de más nem jut az eszembe.

- Pedig kellene, mert én nem tudom mi tévő legyek.

- Nem akarsz már segíteni.

- Nem tudom. Félek. Bele gondoltál már, mi lesz ha valami olyanra bukkanunk, amire nem akarunk.

- Gondolkoztam rajta, de meg kell tudnunk az igazságot. És tudod azon is gondolkodtam, hogy vajon miért téged választottak, hogy miért téged szálltalak meg.

- Na ugyan miért?

- Mert te jó vagy és magányos. Más nem segített volna, szóval kezdünk, mintha barátnők lenni, te tudsz segíteni. Ilyet még nem is éreztem.

- Igen barátnők, de azok megosztanak egymással mindent, te pedig sokat hallgatsz.

- Mert gondolkodom.

Sokáig hallgattak. Júlia szólalt meg újra először:

- Tudod félek felkeresni a barátodat, azt hiszem veszélyes lehet.

- Igen, biztosan az, de ő lehet a kulcs én azt hiszem, ő miatta lehetek itt.

- Igen ő biztosan sokat tud. Azt hiszem hasznos lesz, ha találkozunk vele.

- Igen, lehet akkor sok minden az eszembe jut és akkor közelebb kerülünk a célhoz.

- És a családoddal is beszélni kell.

A hang hallgatott.

- Most miért hallgatsz? - kérdezte Júlia. Velük mindenképpen beszélni kell.

A hang tovább hallgatott és Júlia valami fájdalmat érzett a fejében.

- Fáj a fejem, te csinálod?- kérdezte Júlia a hangot.

- Nem tudom. Valami fáj ha a családomra gondolok.

- Az jó vagy rossz? Már nem tudom eldönteni. Mindegy lesz ami lesz kiderítjük.

- Köszönöm. - mondta a hang.

Júlia ezzel felállt és határozott léptekkel elindult.

A barát

Júlia ismerte azt a helyet ahova elindultak. Nem lehet mondani, hogy sokszor járt volna ott, de élt ott egy rokona és egyszer kétszer meglátogatták őt ott. Már akkor is félelmetesnek látszott a hely és Júlia nem szívesen ment oda. Nem is értette Rebeka hogy járhatott oda minden nap. Mindenesetre muszáj volt oda menni, így nagy levegőt vett és elindult. Busz, villamos, metró már nem is járt arra a helyre, annyira veszélyesnek találták, szóval gyalog kellett menni. Amíg ment volt ideje beszélgetni.

- Nem is emlékszel erre a helyre? -kérdezte.

- Nem igazán. -monda Rebeka. Homályos dolgok. Most, hogy oda indultunk, talán. Veszélyes. Valami zöld szín.

- És a barátod, őt csak nem felejted el?

- Egyáltalán nem emlékszem. - mondta Rebeka.

- Biztos valami jófiú. Ő hódította el a szíved. - nevetett fel Rebeka.

- Komolyan? - kérdezte Rebeka.

- Nem csak vicceltem. Ilyen helyen nem élnek jó fiúk. És te amúgy is vonzod a rosszat, szóval semmi jóra nem számítok.

- Úgy gondolod. Nagyon félek.

- Jól is teszed. - mondta Júlia. Gondoltál volna korábban a veszélyekre, most aztán bűnhődsz.

- Nem akarok. Nem akarom tudni, forduljunk vissza, majd elélek veled. Téged már megszerettelek. Itt maradok a földön.

- Nem Rebeka. Nem. -mondta határozottan Júlia. Most már nem fordulhatunk vissza. Úgyis mindjárt ott vagyunk. Ez már veszélyes hely. Jobb lesz vigyázni.

- Jó majd figyelek.

Ezzel be is fejezték a beszélgetést és Júlia inkább arra figyelt, hogy elkerülje a veszélyes dolgokat. Mindenhol szemét, grafiti a házakon, lerobbant verdákkal köröztek a bandák. Júlia úgy haladt, hogy ne vegyék észre, hogy nem tartozik ide. Lazának, ugyanakkor veszélyesnek akart tűnni. Sokan ki is kerülték és elkerülték a bajt, de, hogy hova tartottak azt ő sem tudta. Egyforma házak sorakoztak és ők nem tudták, hogy melyikbe lakhat Rebeka barátja. Nem akarták kiadni magukat, de muszáj volt valakit megkérdezni, hátha tud valamit. Láttak is egy öreg hajléktalant, Júlia úgy gondolta őt szólítja meg. Először előkészített egy kis pénzt, ami volt nála, gondolta azt odaadja így keltve egy kis bizalmat maguk iránt. Odalépett az öreghez és megszólította:

- Jó napot, itt egy kis pénz. Biztos elkel magánál.

- Mitagadás. - mondta az öreg. Jól jön. És miért kapom ezt a pénzt.

- Hát. - bizonytalanodott el Júlia. Mitagadás nem véletlenül. Tudta itt nem a legjobb kérdezősködni. Nem szeretik a kíváncsiakat. Szóval félve kérdezte:

- Egy lányról érdeklődnék. A neve Rebeka.

Júliának szerencséje volt. Jót választott. Az öreg beszédes kedvében volt.

- Rebeka. Igen emlékszem. Szerencsétlen történet. Őt itt mindenki ismerte. A barátja Josh. Őt is mindenki ismeri. Ő itt az atyaúristen. Mindenki ismerte és félt tőlük. Itt lakik nem messze egy zöld házban. Három utcányira innen. Ott kell befordulni a második utcánál és egyenesen. Az út közepén él. Nem tudom mi dolgod van vele, de nagyon vigyázz.

- Köszönöm. - mondta Júlia és adott még egy kis pénzt az öregnek azzal gyorsan ott hagyta.

- Szóval Josh a neve. - mondta Júlia. Így sem emlékszel.

- Nem. Talán ha látom. - mondta Rebeka. De vigyázzunk. Ha rátalálunk szerintem ne áruljuk el, hogy én keresem.

- Jó. Ez jó ötlet. - mondta Júlia.

- Akkor induljunk. - mondta Rebeka nehezen.

Már sötétedett, amikor elindultak Josh háza felé lassan haladtak, érezve, hogy mind közelebb értek a veszélyes házhoz. Júlia óvatosan akarta megközelíteni a házat, amikor meglátta, de ekkor egy erős kéz nehezedett a nyakára és nem eresztette. Júlia fulladozott, amikor a kéz elengedte és a földre dobta. Júlia ekkor meglátta a támadóját. Egy magas, izmos, sötét hajú, zöld szemű, veszélyesen jóképű fiatal férfi állt fölötte, lánccal a kezében.

- Fel ne állj, mert megbánod. - mondta.

- Nem is tudnék, úgy elszorítottad a nyakamat mondta Júlia.

- Ki vagy te? - kérdezte a férfi.

- Te ki vagy és miért támadtál meg.

- Hallottam, hogy valaki utánam és Rebeka után érdeklődik, gondoltam meglepem.

- Szóval te vagy Josh. -mondta Júlia.

- Szóval te már tudod a nevemet, de én még nem tudom a tiédet.

Júlia konokul hallgatott.

- Nem válaszolsz. Jól van hát akkor majd más módszerekhez folyamodom és ezzel egy karral felemelte Júliát. Feldobta a vállára és vitte magával.

- Most velem jössz és majd később kiderítem, hogy egy jó kislány miért is jön ide énutánam. Ezzel bedobta egy furgonba, ő beszállt a másik oldalon és elindult. Jó sokáig haladtak a külvárosban, míg végre kiértek belőle, de előbb megálltak egy háznál, ahol felvettek egy lányt.

- Ismerkedj meg a barátnőmmel, Bonnival.

Júlia iszonyatos dühöt és féltékenységet érzett feltörni Rebekából, de csillapítani próbálta, ami hellyel közzel sikerült is neki.

Josh láthatólag nem foglakozott velük barátnőjével beszélgetett és az utat figyelte. Vezetés közben valami üveget iszogatott. Júlia feltételezése szerint alkoholt, de bármi lehetett.

Miután kiértek a külvárosból egy olyan helyre érkeztek, ahol elhagyatott raktárak voltak. Júlia ismerte ezt a környéket. Itt is hajléktalanok éltek és Júlia sokat járt ide. Júlia úgy tudta ez a környék nem olyan veszélyes. Josh áthajtott rajta és kiért a városból. A tenger irányát követve egy bányához ért, ahová behajtott. Itt már több autó várta és sok fiatal ember éljenezte a megérkezését. Josh és barátnője kiszállt és kirángatták Júliát is.

- Ki ez? - kérdezték.

- Még nem tudom, mondta Josh, de Rebeka és énutánam érdeklődött, majd kiderítem. Menjünk be és belökte Júliát egy ajtón. Júliát itt rossz arcú fiatalok fogadták és nevetve nézték. Júlia rettegett, de próbálta nem mutatni. Most Rebeka nyugtatta:

- Légy bátor. - mondta Rebeka Júliának.

Júlia nehezen, de rendbe szedte magát. Páran szóba akartak állni vele, de Júlia elhessentette őket, keresett egy sarkot és lült oda egyedül. Szétnézett a bányában. Autókat és fiatalokat látott, akik ittak, cigiztek. Látott még pár biliárdasztalt, dartsgépet, amin a fiatlok nagy hanggal szórakozva játszottak. A fiatalok láthatóan Josh köré tömörültek és és figyelmesen hallgatták. Júlia nem hallotta, hogy mit beszél, de feltételezte, hogy róla és Rebekáról beszélnek.

- Hát ez aztán szép. - mondta Júlia Rebekának. Tényleg jó barátot fogtál ki.

- Igen emlékszem már rá, nagyon szerettem.

- Uh, inkább ne is mondj semmit. - mondta Júlia. Ide jártatok?

- Ide ühm és még máshova is.

A beszéd hirtelen befejeződött, mert Josh jött oda.

- Na te jó kislány beszélj csak miért is keresel és mi közöd Rebekához.

- Dolgom van vele. - felelte dacosan Júlia.

- Pedig jobb lenne, ha beszélnél, mert már nincs sok időd. Mindegy szedelőzködj. Kimegyünk a városba.

Júlia erre összeszedte magát és kifelé indult a bányából. Közben több tapogatózó kezet elhessegetett és beszállt az autóba. Josh és barátnője szintén beszállt az autóba, miközben az egész banda is eltűnt az autókban. Az autók elindultak Josh ment elől, a többi követte. Hamar kiértek a városba, ahol kiszálltak az autókból és elkezdődött a randalírozás. Vandálkodtak, autókat dobáltak meg, kukákat gyújtottak fel, ablakokat törtek be, így haladt a banda előre kedvenc szórakozó helyük felé. Itt megálltak és együttes erővel behatoltak a szórakozó helyre. Itt vedeltek, táncoltak, üvöltöztek, teljesen kibontakoztak magukból. Reggelig tartott a tombolás. Júlia eltűnt a sötétben és rettegve figyelte az egészet. Mire az első fény beszűrődött Josh újra odajött Júliához. Elráncigálta egy világos helyre és újra megszólította:

- Letelt az idő. - mondta. Beszélj ki vagy odalöklek a többieknek, hogy szórakozzanak veled jó kislány.

Júlia rettegett, valamit ki kellett találnia. Hirtelen eszébe ötlött valami.

- Júlia vagyok és Rebeka barátnője vagyok, ki akarom deríteni miért halt meg? - hazudta Júlia.

- Szóval a barátnője, nem igazán tudok rólad.

- Mert nem beszélt rólam, még neki is lehetnek titkai. Szóval beszélj, mondta egyre bátrabban, mit tudsz a haláláról. Ahogy elnézem, lehet közöd van hozzá, még lehet te voltál. Lehet te küldted a pokolra.

- Nem, nem én öltem meg. Rebekát, gondolom te is tudod, egy autó ütötte el, bár az igaz, hogy némi közöm volt hozzá. Hihetetlen, de tőlem menekült, amikor az autó elé szaladt. Szóval ha csak ennyit akartál tudni, akkor tessék, elmondtam és most megkapod, amit Rebeka is érdemelt. Ezzel erősen megszorította és a tomboló tömeg közé vetette.

Itt Júliát kezek, lábak érték, mindenhonnan fogdosták, alkoholos vigyorok bámultak bele az arcába. Júlia rettegett és üvöltött:

- Rebeka csinálj valamit, varázsolj, ha igaz, hogy tudsz.

Rebeka is rettenetesen érezte magát, erősen koncentrált és a felgyülemlett düh és félelem egyszerre csak egy hatalmas robbanásban koncentrálódott. A tömeg szétrepült és Júlia egyedül maradt a kör közepén.

- Rohanj, szólt Rebeka.

Júlia megfogadta a tanácsot. Futásnak eredt. Ki a diszkóból és rohant ahogy csak bírt. Josh annyira meglepődött azon, ami történt, hogy még Júlia után sem tudott rohanni. Júlia hamar elhagyta a környéket és csak jó sok idő múlva mert hátranézni. Nem követte senki. Júlia nem bírt már tovább futni, ezért gyalogolni kellett, hamar ismerős helyeken jártak és Júlia tudta merre tartanak.

- Hova megyünk? - kérdezte Rebeka.

- Majd meglátod. Nem kell félni jó helyre, már tudom hol vagyunk, ott biztonságban leszünk. A barátaid ott biztos nem fognak keresni.

Jó darabig még kellett menniük, de Júlia határozottan ment, így Rebeka sem volt bizonytalan.

- Megérkeztünk. - mondta Júlia.

Rebeka felnézett és meglátta az üzlet címét. INGYENKONYHA.

- Aha, mondta Rebeka, itt biztos nem keresnek igazad van, de mi mit keresünk itt?

- Néha ide szoktam járni segíteni, gondolom tudod mi ez a hely.

- Igen, bár még soha nem jártam ilyen helyen. Te tényleg itt szoktál segíteni?

- Igen, mikor időm engedi.

- Te egy angyal vagy. - mondta Rebeka.

Júlia nem válaszolt. Inkább betért az ajtón, ahol már örömmel üdvözölték az ott dolgozók.

- Szia Júlia. - köszöntötték. Mi keresnivalód van itt reggel?

- Inkább hagyjuk. Felfordult az életem, de nem mesélhetem el, talán majd egyszer, inkább azt mondjátok miben lehet segíteni, hátha tanulunk egy kicsit.

- Tanulunk? - kérdezték. Ki van még veled?

- Mindegy. Szóval mit lehet csinálni.

- Most van a nagyüzem, jönnek reggelizni, a pultba beállhatsz.

Júlia így is tett, köntöst vett, kesztyűt húzott és beállt a kiszolgáló pult mögé és a hamarosan érkező éhezőket kezdte kiszolgálni. A reggeliztetés sokáig tartott és Júlia az éjszaka izgalmai miatt és a sok munka miatt nagyon elfáradt, mire vége volt a reggeliztetésnek már szinte mozdulni sem bírt. Ezt észrevették a többiek is.

- Gyere Júlia- mondták, itt megpihenhetsz, látszik rajtad, hogy alig állsz a lábadon.

Júlia hálás szemekkel nézett rájuk és követte őket egy kis szobába, ahol végre megnyugodhatott és kipihenhette magát.

- Na milyen volt?- kérdezte Rebekát.

- Mi? - kérdezett vissza Rebeka.

- A segítség, nem érezted a hálát az emberek szemében?

- Nem tudom, szívesen végeztem a munkát.

- Azt inkább én végeztem. - mondta Júlia. Deee azért persze te is részt vettél benne. Tudod jónak lenni nem olyan nehéz.

- Nem tudom. Én vajon miért lettem olyan rossz. Hogy kerültem a rossz útra.

- Nem tudom, mondta Rebeka. Igazság szerint eltévedni és a rossz útra lépni sem olyan nehéz. Elég egy rossz döntés és már el is indul az ember a lejtőn. Jönnek a hibák és kész. Az ember már rossz helyen is találja magát. Ki tudja. Lehet csak Josh vitt a rossz útra. Nem emlékszel, hogy találkoztatok?

- Nem tudom, valami rémlik. Talán egy nyaralás alkalmával, még fiatal koromban. Akkor még minden jó volt, úgy emlékszem. Az első pasi volt, aki megnézett. Fiatal voltam és bolond, azt hittem, ez a nagy szerelem.

- Hát igen. - mondta Rebeka. Ezek a dolgok kiszámíthatatlanok, de ez is azt mutatja, hogy valamikor jó voltál, csak később lett minden rossz, de még változtathatsz.

- És most mit csinálunk? - kérdezte Rebeka? Úgy tűnik nem Josh miatt vagyok itt. Most mihez kezdünk?

- Azt hiszem elmegyünk az iskoládba és ott fogunk kutakodni, hátha megtudunk valamit.

- Az iskolámba, csak azt ne, ott mindenki utált, nem akarom látni őket, hogy vígan élnek, míg én már halott vagyok, ha megtudnák, talán még ki is nevetnének.

- De muszáj elmenni, ha mást nem, talán azt megtudjuk, hogy hol laksz és meglátogathatjuk a családodat.

- Hmmm. Csupa jó ötleted van. - mondta Rebeka.

- Most azonban pihenjünk még egy kicsit, majd elmegyünk az iskolába délután, akkor már kevesebben vannak, úgy jó lesz? Bejutni is könnyebb lesz.

- Jó. - mondta morogva Rebeka.

Júlia ezzel befordult a fal felé és mély álomba zuhant.

Júlia kipihenten és jól ébredt, de a rá váró feladatok mélyen elcsügesztették. Ki kellett deríteni mi történt Rebekával és ehhez minden erejére szüksége volt. Tudta semmi jó nem vár rájuk, de azért is menni kellett. Nem tudta Rebeka vele van e még mert semmi jelét nem adta, hogy itt lenne, ezért szólongatni kezdte. Rebeka csak nagy nehezen felelt. Júlia megnyugodott. Nyugtatta Rebekát is. „Nem lesz semmi baj” – mondta, de Rebeka csak morgott rá valamit. Mindegy indulni kellett. Júlia összepakolt, megmosta az arcát, felkészült a rá váró feladatokra. Elköszönt a konyha dolgozóitól, megköszönte kedvességüket és elindult az iskola felé. Tudta hol van, ezért biztos lábakkal haladt. Persze állandóan hátranézve, nem követi-e Josh, vagy valamelyik barátja, de nyomukat sem látta, ezért nyugodtan haladt. Nem sokára megpillantották az iskolát és Júlia érezte Rebeka nyugtalanságát és ellenkezését ezzel az egésszel szemben. Júlia nyugtatta, de nem sok ideje volt ráfigyelni, mert egy csapat gyerek közeledett és el kellett bújnia, nehogy megpillantsák. Itt szigorú szabályok uralkodtak és Rebeka ezeket készült áttörni, így jobban tette, ha meghúzta magát.

A gyerekek elmentek és Júlia tovább haladhatott. Már az iskola bejárata előtt állt és egy biztos helyről jól megfigyelhette az egész helyet. Az udvaron még gyerekek lézengtek, ezért meg kellett várnia, amíg elmennek. Az udvar kiürült és Júlia beosont az iskolába. Itt nem tudta mit tegyen, de először is úgy gondolta, ha talál valamit Rebeka osztályáról, akkor majd tud ott érdeklődni. A könyvtár felé osont, de ahogy haladt egyszer csak egy erős szorítást érzett ismét a nyakán.

- Ah, hagyj. - mondta.

- Nem tehet. Te vagy tehát Júlia.

- Honnan tudod?

- A régi iskoládből értesítettek mi történt és hogy felbukkanhatsz az iskolában. Szóval itt vagy. És mit keresel itt?

- Az az én dolgom.

- Mutasd magad.

Ezzel maga felé fordította Júliát és mélyen a szemébe nézett.

- Szóval igaz. Te vagy az Rebeka. Felismerem a szemed én is. Visszatértél.

- És akkor mi lesz, maga is kitol velünk.

- Nem. Én nem.

- Akkor ki maga? - kérdezte Júlia.

- Én Emese nővér vagyok és az a dolgom, hogy a rebellis gyerekekkel foglalkozzak. Én foglalkoztam Rebekával is.

- És most mi lesz? - kérdezte Júlia.

- Nem tudom. Miért jöttetek ide?

- Nem tudjuk nyomozni, hogy mi történt Rebekával és miért van itt?

- Mit akartok tudni?

- Mindent.

- Hát jó. Menjünk a szobámba, de előbb vedd fel ezt a köpenyt, ne vegyenek észre.

Júlia hamar felvette a köpenyt és követte Emese nővért. Hamar és minden gond nélkül megérkeztek a szobájába. Itt Emese nővér leültette őket és elővett egy képet és odaadta Júliának.

- Ez Rebeka? - kérdezte Júlia.

- Igen, ő az, mondta a nővér.

- Huh milyen szép voltál.

- Igen nagyon szép volt, az iskola szépe.

- Választhattál volna jobb barátot is.

- Hát igen, de hát mit tegyünk így alakult.

- Szóval mi történt? - kérdezte Júlia?

- Szerencsétlen dolog. - mondta a nővér. Rebeka rendes lány volt, de amikor megismerte Josh, ami nagy szerelem volt, teljesen megváltozott. Megvadult, nem tartotta be a szabályokat, gonoszkodott mindenkivel. Csak Josh létezett neki, semmi más.

- Egy ismerőse említette, hogy még a rendőrség is kereste, erről mit tud.

- Igen ez volt a vég. Josh és Rebeka, a rendőrség tájékoztatása alapján, úgy tudjuk, kirabolt egy öreg bácsit, aki később belehalt a bánatba. Josh két év börtönt kapott, míg Rebekát csak felfüggesztették.

- Szóval ez lenne az a rablás.

- Hát nem tudom, mondta Rebeka, ezért megfizettünk, lehet még valami.

- Még azt mondja meg nővér, hogy hol lakott, mert el akarunk menni oda is.

- Rebekáék egy jó környéken a belvárosban laktak. Kicsit kutakodott, majd átnyújtott egy címet.

- Köszönjük nővér. - mondta Júlia.

- Szívesen, most pedig kikísérlek benneteket.

A nővér a kapuig kísérte őket, majd elkérte a köpenyt és elbúcsúzott tőlük.

- Vigyázz Rebekára, mondta még búcsúzóul.

- Vigyázok, ezzel Júlia kilépett a kapun és elindult Rebeka otthona felé.

Júlia ezt a helyet is ismerte, jó családok laknak ott, gondolta, mi lehetett a baj. Nem értette, de azért elindult Rebeka otthona felé. Most még nagyobb ellenállást érzett Rebekában és ami rosszabb érezte, hogy Rebeka visszavágyik Joshhoz. Nem jó ötlet gondolta Júlia és kicsit haragudott is Rebekára.

- Az otthonodhoz megyünk és nem Joshhoz. - tolta le Rebekát, aki csak hallgatott. Nem próbálta meg irányítani Júliát, de sokáig csendben volt.

Júlia megnyugodott. Felszállt egy buszra és ő is csendben hallgatott. A bust egyenesen a házukhoz vitte őket. Júlia le akart szállni a buszról, de érezte Júlia ismét irányítani akarja az akaratával és tovább akar menni.

- Nem. Rebeka. - mondta Júlia. Ezzel is szembesülnöd kell. Most már nem állhatunk meg. Tudjuk, hogy bűnözővé váltál, most már nincs visszaút, mindent meg kell tudni. A családod sokat tudhat. Rebeka visszahúzódott és hagyta Júlia hogy csináljon, amit akar. Így azután leszálltak a buszról és elindultak Rebekáék háza felé. Egy szép, rendezett ház volt, ahol egy kiskutya várta őket barátságosan. Rebeka visszaemlékezett és hangosan felkiáltott:

- Dió. - mondta és játszani akart a kiskutyával, de Júlia nem engedte. Ő egyre nyugtalanabb lett. Erőt vett magán. Otthagyta a kiskutyát és becsöngetett a házba. Az ajtót egy fiatal fiú nyitotta ki. Rebeka szinte rosszul lett. Júlia érezte ezt, de Júlia kitartott. A fiatal fiú megszólalt:

- Szóval ide is eltaláltatok.

- Szóval már szóltak.

- Igen szóltak. - mondta a fiú. És semmi dolgotok nincs itt.

- Segítened kell. - mondta Júlia. Engedj be. Beszélnünk kell.

- Rebeka veled van? - kérdezte.

- Igen velem, de nem fog csinálni semmit.

A fiú sokáig hallgatott, majd megszólat:

- Gyertek akkor be.

- Köszönjük. - mondta Júlia.

A fiú morgott valamit, majd leültette őket a díványra.

- Nem szeretetből engedtelek be. - mondta. Most beolvasok neked Rebeka. Rég vártam már erre és most megtehetem. Te egy szörnyeteg voltál. Tönkretetted az életünket. Anya belerokkant, apa elhagyott én ki voltam téve a mindennapos kegyetlenkedésednek. Tudd meg én küldtelek a pokolra, miattam haltál meg csak a családunkat védtem és sikerült. Oda kerültél, ahová való vagy.

Júlia döbbenten hallgatta a fiút, nem tudták mit tegyenek.

- Most menjetek el. - mondta a fiú.

Ekkor azonban betoppant Rebeka mamája. Ő egyből Júliának támadt.

- Mit kerestek itt. Hogy mertetek ide jönni. Hogy mert visszajönni. És te még segítesz neki. Semmit nem érdemel. Már elzavartam a háztól, amibe bele is halt. Megérdemelte.

- Tessék megnyugodni, tessék megnyugodni. - ismételte Júlia. Elmegyünk, csak még tessék elmondani mit tett.

- Mit tett? Mit tett?- kérdezte az anyukája. Elmondom. Betört, rabolt. És most tudd meg az igazat. Én adtam fel a rendőrségnek őket. Őt meg a szerelmét Josht. Csak segíteni akartam, akkor még én is segíteni akartam. De ő, de ő. Josh börtönbe ment, Rebeka nekem köszönhetően csak felfüggesztettet kapott. Gondoltam tanul belőle, hogy a tetteinknek vannak következményeik és vannak szabályok, amiket be kell tartani. De ő az első volt, aki visszament Joshhoz, amikor szabadult. Ekkor küldtem el …

Ekkor azonban valami történt. Júlia fekete áttetszővé vált, felemelkedett, szeme világítani kezdett és mély hangon megszólalt:

- Nem anyu, nem, már emlékszem, valami rossz készül, valami rossz, meneküljetek …

De már nem tudott megszólalni. Az anyukája és Júlia üvöltött volna, hogy menjen, de már nem volt idejük. Josh jelent meg a házban kezében fegyverrel.

- Igen, szólt örömteli hangon, itt az egész kompánia, te is Rebeka, szóval igaz, visszatértél. Nagyon jó … és nagyot nevetett.

- Mit keresel itt, semmi dolgot nincs itt. - mondta Júlia.

- De nagyon is van. Szép Rebeka, gyere csak hozzám, tudod ki szeret, szállj meg, szállj meg engem.

Júlia üvöltött, ne tedd Rebeka, csak kihasznál, de mást nem tudott tenni. Érezte Rebeka elhagyja és átvándorol Josh testébe.

- Ez az. - mondta Josh. Érzem az erejét, végre én leszek a leghatalmasabb, senki nem fog merni szembeszállni velem.

- Rebeka gyere vissza. - mondta fájdalmasan Júlia.

- Nem fog. - mondta Josh.

- Tudom mit csinálok. - hallotta egyszer csak Júlia.

- Hahahahah. - nevetett fel Josh. Nem tudsz kislány, engem nem tudsz irányítani. Ezt is tudom. Az lesz, amit én akarok.

- Legalább mondd el miért. - kiáltotta Júlia.

- Igen, miért. Meg kell tudnotok, mielőtt meghaltok. Két év, két év börtön, elmondhatatlan szenvedés és mindez miért. Azért mert Rebeka anyja feladott minket. Kiderítettem mindent és azt terveztem, hogy bosszút állok Rebekával. De ő ezt már nem tudta épp lélekkel elviselni. Elfutott tőlem, hogy szóljon a családjának, hogy meneküljenek. De ekkor jött az autó és elütötte. Fájdalmamban lemondtam a bosszúról, de most beteljesül. És már emelte a fegyvert.

Júlia még egy utolsó próbálkozással megszólalt:

- Gyere vissza hozzám Rebeka. Én vagyok a barátod. Egyszer már sikerült elhagynod őt, most is sikerült.

Josh hisztérikusan nevetett fel:

- Most meghaltok.

De ekkor Josh a földre esett, zihált és fájt mindene. Júlia érezte Rebeka visszatért hozzá.

Josh újra felemelkedett, emelte a pisztolyt. De ekkor megszólalt Júlia:

- Égesd el. - mondta Rebekának.

Rebeka pedig úgy tett, ahogy Júlia mondta. Porrá égette Josht. Josh a szemük láttára égett el. Júlia leroskadt.

- Már egy pillanatig azt hittem, hogy itt a vég.

- Nagyon féltem és is. - mondta Rebeka.

- Helyesen cselekedtél. - mondta Júlia.

- Szóval ezért? - kérdezte Júlia mamája.

- Nem tudom. - mondta Rebeka. De valami fényt látok, ami egyre közeledik.

- Ne félj.- mondták mindahányan a házban voltak. Most már jó helyre kerülsz, menj a fény felé.

Rebeka még utoljára szétnézett a családján, ránézett Júliára és megköszönte a segítséget, majd felnézett a fénybe és elúszott a csillagokkal. A család megnyugodott. Megköszönték Júliának a segítséget és hívták a rendőrséget. Júlia kitántorgott a házból a napfényre talán látja még Rebekát, de már maga volt. Tudta újra haza kell vánszorognia. Szorongva, teli félelemmel ment haza, de csodák csodájára otthon rend és csend várta. Júlia apja jött elő, aki láthatóan békés volt.

- Júlia szeretnék veled beszélni. - mondta.

- Miről?

- Tudod megismertem valakit. - mondta az apja. Nagyon megszerettem, sajnálom mindazt, ami történt, mostantól minden más lesz. Nem baj?

- Már alig várom, hogy megismerjem. - mondta boldogan Júlia.

 Szerelem vagy háború

Valahol távol-keleten egy szerelemes történet mindent megváltoztatott, emberek sorsát befolyásolta és elhozta a békét. Ez egy példa a szerelem erejére.

Jü-Csing főisten 12 gyermekkel bírt, akikkel állandóan csak baj volt. Most épp Irígység támadt fel és gondolta úgy, hogy magához ragadja a hatalmat. Elment tehát királyságukban a Puszták Boszorkányához, akinek testvére csak tüskét és állandó leégett fekete földet adott, hogy megbűvölje és mindenféle szemfényvesztéssel rávegye, hogy megkívánja a hegyeket és azok mélyének mindenféle mesés kincsét. Elhatározta tehát, hogy megszerzi a Fehér Leopárd, a szikla erejű katona szerelmét bármi áron és végre ő is méltó helyre kerül a családban.

Jü-Csing főisten hetedik gyermeke, a szivárványfarkú kis róka, Játék, aki hercegnős mellett, legszívesebben szerelmeset játszott, gyűlölte irigységet és eldöntötte, hogy megmenti a királyságot. Elküldte tehát az Arany Kígyót, a sivatag minden bűbájával megáldott varázslónőjét, hogy szerelemre gerjessze a Fehér Leopárdot és mivel szerelemről volt szó, ami mindent megkavar, tönkre tegye az Irigység tervét.

A találkozás

Nagy háború dúlt a Puszták Boszorkányának földjén az ottani törzsek, akik senkit nem szolgáltak, csak saját magukat rátámadtak a puszta földre, hogy a felégetett fekete föld után új legelőket szerezzenek marháiknak. Mivel a Puszták Boszorkányának még serege sem volt, ezért a király A Fehér Leopárdot és az Arany Kígyót küldte el, hogy védelmezzék a földet. A két említett harcos elhozta legerősebb seregét kőóriásokat és dzsinneket, hogy ők harcoljanak, de a törzsek vezetője erős szövetséget hozott létre és a harc egyenlő erők között zajlott. A Fehér Leopárd kőóriásaival oldalról támadta a sereget, akik viszont fürge lovaikkal hamar körbe zárták őket, csak a dzsinnek érkezése és bűbájuk tudta visszaverni a támadásukat. Az Arany Kígyó bűbájával meglátta a törzsek vezérének tervét és utasította a Fehér Leopárdot, hogy egy magaslaton felállva, ahová a sík terephez szokott lovak nehezen másznak meg szikladarabokkal bombázza a támadókat. Ő és a dzsinnjei bűbájjal vakká tették a harcosokat és nyomaikat eltörölve eltűntek a támadók szeme elől és forgószelet támasztva elfújták a harcosokat. A támadás így is sok áldozatot követelt és a Fehér Leopárd és az Arany Kígyó, csak sok áldozat árán tudta legyőzni a támadókat. Miután a harcnak vége lett és megszámlálták embereiket, csak kevesen maradtak életben közülük, de a király büszke lehetett rájuk. Miután a harcnak vége lett a két tábor egyesült és a két vezér találkozott. Örömmel köszöntötték egymást és a győztes harc mámorában várták a Puszták Boszorkányának érkezését. A Puszták Boszorkánya, aki már telve volt irigységgel és látva a két vezér erejét még jobban eltöltötte a méreg, hozzákezdett terve kiforralásához. Mikor megérkezett a két vezér, mivel a Puszták Boszorkánya a király testvére volt méltóképpen várta. A boszorkány megérkezésekor díszfalat álltak neki és legszebb ünneplőjükbe öltöztek és a nagy közös sátorban várták. A boszorkány megérkezésekor illően köszöntötték:

- Üdvözlünk téged Puszták Boszorkánya, a királyi család sarja, vezetőnk, a győzelem a tiéd. - mondta a Fehér Leopárd.

- Köszönöm, hogy ilyen sok veszteség árán kellett megsegítenetek engem. - mondta már csalafinta módon a boszorkány, feltekintve a Fehér Leopárdra.

- Életünk és vérünk a királyé. - mondta az Arany Kígyó.

- Igen, igen. - mondta a boszorkány, tudomást sem véve a másik boszorkányról, láthatólag csak a Fehér Leopárdal törődött.

- És mond csak Leopárd mi mindent áldoznál fel még a királyért? - kérdezte újra csalafinta módon.

- Természetesen mindent, mondta a Leopárd, nem értve a dolgot, hiszen ők mindent megtettek.

- Hát jó, mondta a Puszták Boszorkánya, majd egyszer beváltom ezt a szavaidat, de most menjünk ünnepelni, mondta, hagy egyek végre valami finom húst.

A két vezér betessékelte a sátor belsejébe és megvendégelte mindenféle jóval, ami nekik termett. A Puszták Boszorkánya irigyen nézte ezt a bőséget, de mivel régen evett jó falatokat leküzdötte rosszindulatát és nekilátott az evésnek. Miután végeztek az evéssel a Puszta Boszorkánya elköszönt a többiektől, tervét későbbre tartogatva és visszatért egyhangú, poros, szikkadt otthonába. A Fehér Leopárd és az Arany Kígyó egyedül maradtak. Csendben beszélgettek a sátor mélyében, ahol megbeszélték az eltelt napok nehéz pillanatait és megegyeztek abban, hogy a Puszták Boszorkánya veszélyt fog jelenteni békés napjaikra, ezért tenni kellesz valamit, talán a király segítségét kellesz kérni. De most még nem tudtak tenni semmit. Irigység más most rossz szemmel nézte ezt a beszélgetést, ezért elhatározta, hogy tesz valamit. Miután a két vezér megbeszélt mindent hamar tábort bontottak és elindultak hazafelé. A Fehér Leopárd felajánlotta, hogy elkíséri a pusztán át az Arany Kígyót, míg haza nem ér, aki örömmel vette ezt a segítséget, meg úgysem akart egyedül maradni, a Fehér Leopárd társasága nagyon jólesett neki. Hosszan, elnyúlva haladt a maradék sereg a pusztán és a két vezér beszélgetve haladt elől. Figyelmük lanyhult, úgy hitték az összes törzset megsemmisítették. Nagy hiba volt, Irigység ugyanis csak erre várt. A maradék törzsek ugyanis összeálltak újra egy egységes csapattá és messziről követték a lassan vánszorgó csapatot. Csak az alkalmas pillanatot várták, ami hamar el is jött. A csapat ugyanis fáradtságában két részre szakadt és ezt a két vezető nem vette észre. A maradék törzsek főnöke ekkor rendelte el a támadást. Két részre szakították a fáradt csapatot és először az egyikkel végeztek, szétszórva őket a pusztában, majd a védelem nélkül maradt csapatra támadtak. A Fehér Leopárd és az Arany Kígyó tehetetlen volt a törzsek csapata erős volt, megszokta a puszta nehéz körülményeit és csapdába ejtette a két vezért. Ha a hazafelé tartó csapat nem akarta, hogy teljesen megsemmisüljön, fel kellett adni magát. A Fehér Leopárd és az Arany Kígyó fogságba esett és egy üreg mélyébe zárták őket. A törzsek főnöke jó váltságdíjat remélt tőlük.

- Most mi lesz velünk? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Nem tudom. Gondolom váltságdíjat kérnek majd és akkor kiraknak a pusztába.

- Nem gondoltam volna, hogy még maradtak.

- Ez az ő országuk, számolhattunk volna velük.

- Ha hazaérünk valahogy, felégetem az egész pusztát. - mondta haragosan az Arany Kígyó.

- Jó lenne, de nem tehetjük meg ez nem a mi birodalmunk, de már nekem is nagyon hiányzik az otthonom, jó lenne már hegyeket látni.

Ekkor azonban csendben kellett maradniuk, mert lépteket hallottak, az esti pocsék vacsorát hozták. Bedobtak valamit az ajtón, ami bármennyire rossz volt, meg kellett enni. A vacsora után újabb beszélgetésbe elegyedtek:

- Nem tudod az erőddel széttépni a láncokat? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Szeretném, próbáltam is, de valami bűbájjal vannak elvarázsolva, nem tudok tenni semmit. De te értesz a varázslatokhoz, nem tudod, levenni a varázslatot.

- Megpróbálhatom, de ez a pusztai sötét varázslat, nem hiszem, hogy sikerül, ehhez, nem értek.

Nem is sikerült megmenekülniük, a láncok túl erős bűbájjal voltak elvarázsolva, csak a börtönőrök értettek a bilincsek megoldásához. Az Arany Kígyó és a Fehér Leopárd kétségbe esetten ültek a sötétben.

Játék a kis róka azonban ekkor unta meg Irigység aljasságát és dühében, hogy tönkretette a játékát beleavatkozott az eseményekbe. Álruhát öltött, egyik kedvenc játékát és lement a táborba. Itt a törzsek piszkos ruháiba öltözve könnyen közlekedett a táborban. Néhányan hozzászóltak, de ő pont olyan nyersen válaszolt, mint az a puszták törzsi emberei között megszokott, így mindenhová beférkőzött. Több helyen a két rab után érdeklődött, egy embernél meg is kapta az útba igazítást. Így aztán hamar el is ért a két rab cellájába, ahol a börtönőrök állták az útját, ugyanis parancsba volt adva, hogy még a tábor emberei sem mehetnek a cellák közelébe. Játék ezért hát kénytelen volt újabb játékba fogni. Vagy bejön, vagy nem. Üzletet ajánlott tehát a börtönőrnek, hogy felváltja és vigyáz a foglyokra, elég öreg már, hogy ismerje a bűbájt, addig a börtönőr elmehet és ihat egyet. A börtönőr habozott, ezért meg kellett erősíteni a gondolatait. Játék egy kis bugykosból itallal kínálta. Ez már hatott. A börtönőr jót húzott az italból. Játéknak nem volt nehéz ezt az egyszerű elmét irányítania. A börtönőr elment és Játék lement az üregbe, ahol a két foglyot találta.

- Ki vagy te és mit keresel itt? - kérdezte a Fehér Leopárd félve, hogy mi történik.

- Ne aggódjatok. - mondta Játék. Segíteni jöttem. Itt a kulcs a szabadulásotokhoz.

Ezzel egy pillanat alatt megoldotta a bűbájjal elvarázsolt bilincseket.

- Most olyat játszunk, hogy én leszek a börtönőr, ti pedig a rabok és követtek engem a táboron keresztül. De ne szóljatok senkihez sem, majd én beszélek, ha kell.

Játék nem félt, hogy gond lesz, csak attól tartott, hogy az igazi börtönőrrel találkoznak valahol. De ettől nem kellett félni, a börtönőr már valahol félrészegen feküdt a földön és semmire sem gondolt. Játék biztonságosan átvezette őket a táboron. Sátorról sátorra, árnyékból árnyékba. Hamar kiértek a táborból és nem volt senki gond, senki sem szólította meg őket és nem furcsállotta a dolgot. A tábortól messze Játék megállt és útba igazította őket. Elmondta a helyes irányt és menni akart.

- Várj. - szólt a Fehér Leopárd. Ki vagy te? Kinek mondjunk köszönetet?

- Egy jó barát. Ennyi elég. Most menjetek. Hamarosan keresni fognak titeket. Siessetek. - mondta Játék.

A két rab megfogadta a vénember tanácsát és hamar útnak indult. Nem is igazán tudták merre menjenek még az útba igazítás ellenére sem. Fekete, kiégett földön, ivóvíz és étel nélküli helyen kellett haladniuk.

- Nem fogjuk túlélni. - mondta az Arany Kígyó. Nem ismerjük ezt a földet.

- Ne aggódj. - mondta a Fehér Leopárd. Csak bízz.

- A vén ember maradhatott volna.

- Talán ő sem bírta volna és azért nem maradt. Majd meglátjuk.

Így haladtak előre, egymást támogatva és biztatva a koszos földön. Se éjjelük, se nappaluk nem volt. Éheztek, szomjaztak, de csodák csodájára egyre közelebb kerültek egymáshoz. Már bizalmasan beszélgettek egymással olyan dolgokról, amikről máskor nem. Játék tudta, hogy már csak egy kicsi hiányzik és terve első fázisa sikerül. Újra leszállt. Most másik kedvenc játékát az alakváltozást játszotta. Pusztai kisállatok bőrébe bújt bele és úgy szállt alá újra kedvenc párjához. Egy nagy kövön ülve kisegér bőrébe bújva várta őket. A két vezér épp meg akart pihenni a kőszikla árnyékában, amikor a Fehér Leopárd felfigyelt a kisegérre.

- Nézd csak. - mondta. Az a kisegér mintha hozzánk beszélne.

- Nem tudom én már semmit sem tudok, csak benned bízok.

- Meg a kisegérben. Nézd csak sürget minket. Induljunk utána. Egy csoda már egyszer történt, most megtörténhet a második is. Nézd csak halad előttünk.

Az Arany Kígyó fáradtan borult a Fehér Leopárd vállára, úgy követték a kisegeret. Gyorsan siettek nagy utat tettek meg, mire a kisegér eltűnt. Csüggedten ültek le. Most azonban egy sólyom hangját hallották. Már nem gondolkodtak semmin, követték a madarat. A madár is hosszú úton vezette őket és a két elcsüggedt vándor kezdett bizakodni. A madár eltűnése után ugyanis egy pusztai lovat vettek észre és az is előttük haladt. Biztosan vezette őket és már nem is messze. Nem is gondolták volna, hogy a pusztán ilyen is van de egy barlangrendszerhez értek. A Fehér Leopárd óvatosan ment lefelé, kint hagyva az Arany Kígyót, hogy először őt érje a baj, ha történik valami. A Fehér Leopárd azonban olyat talált a barlang mélyében, amire nem is számított. Egy nagy tavat, tele hallal és gyümölcsfákat körös-körül.

- Lejöhetsz. - mondta. Nem is hinnéd mit találtam.

Az Arany Kígyó is lement a barlang mélyére és ő is elcsodálkozott, de nem sok időt hagyott a csodálkozásnak, mohón vetette bele magát a vízbe. A Fehér Leopárd követte, boldogan fürödtek a vízbe, fröcskölve egymást, önfeledten játszottak. Játék boldogan nézte őket. A fürdés után a gyümölcsökkel oltották szomjukat és csillapították éhségüket. Egy boldog hetet töltöttek a barlangban és szerelmük teljesen kibontakozott, tudták, ők már összetartoznak. Nem akartak indulni, de menniük kellett. Felpakoltak gyümölccsel, hogy a hátra lévő úton legyen mit inniuk és enniük és elindultak. Nem is sokat kellett menniük egyszer csak csodák csodájára egy hatalmas dzsinn sereg várta őket. Az Arany Kígyó csodálkozva kereste a tábor vezérét és kérdezte, hogy kerültek ide.

- Egy vénember jelent meg a városban és sürgetve beszélt velem, hogy mihamarabb induljak útnak és várjalak be titeket itt.

- Ismét egy csoda, hát köszönjük, hogy megjöttetek, most pedig vigyetek haza.

A haza út nem tartott sokáig, hála Istennek hamar elérték a sivatagot, ahol az Arany Kígyó már otthon volt és minden szegletét ismerte, mert aki ismerte a sivatagot, annak nem volt puszta, hanem gazdagsággal teli terület. Az Arany Kígyó alig várta, hogy megmutathassa városát a Fehér Leopárdnak, aki úgyszintén nagyon kíváncsi volt. A város egy kősziklára épült sátor tábor volt, teljesen fehér vászonból szőtt sátorokból. A város gyenge lábakon állónak tűnt, pedig a sivatag mindennél erősebb bűbája védte, aki nem ismerte a helyét, annak csak délibábnak tűnhetett, amit a sivatag pusztaságában, soha nem talál meg, ráadásul olyan helyen eldugva, ahová a sivatagot nem ismerő emberek soha nem érnek el. A várost még mindenek fölött az Arany Kígyó bűbája is védte, így háromszorosan is védve voltak. Az Arany Kígyó azonban biztos kézzel vezette a csapatát és hamar el is érték a várost. Az Arany Kígyó elkiáltotta a jelszót és város ezernyi színes forgataga tűnt föl a csapat előtt. Ezernyi ember várta őket és örült jókedvében, hogy a város védelmezője hazatért és ünnepelte a győzelmet. A Fehér Leopárdot lenyűgözte az emberek sokszínüsége és a város tarkabarkasága.

- Gyönyörű városod van. - mondta a Fehér Leopárd.

- Igen, imádom is, de a legnagyobb kincsét még nem is láttad.

A Fehér Leopárd égett a kíváncsiságtól, hogy vajon mivel lehet még fokozni a látványt. Ahogy befordultak a királyi sátorváros részébe a Fehér Leopárd meghökkent. Fentről a sziklák tetejéről friss folyóvíz csörgedezett alá, egészen a város közepéig, ahol szétágazott és eljutott a város minden szegletébe. A vizet azonban nem csak ivásra használták, hanem gyönyörű kertek öntözésére is, ami elég élelemmel látta el a város lakóit.

- Na mit szólsz? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Le vagyok nyűgözve. Egy igazi oázis a sivatag közepén. Igazi kincs.

- Igen ez a mi kincsünk. - mondta az Arany Kígyó. Mindennél többet ér a számunkra ez táplálja az egész királyságunkat. Én találtam rá, még fiatal koromban, így teremtettem meg a birodalmamat. De most menjünk, gondolom már fáradt vagy és én is élvezd városom minden kényelmét.

- Már alig várom.

Az Arany Kígyó és a Fehér Leopárd nem is számolták a napokat egy örök nyarat töltött a városban szerelmesen, állandóan egymást szeretve. A Fehér Leopárd olyan kényeztetésben volt része, amilyet nem is várt volna és az Arany Kígyó nem sajnálta rászánni a szerelmes perceket. Boldog idők voltak. A Fehér Leopárd azonban egy idő után látva a várost vágyni kezdett saját tűzhelye után.

- Mennem kell. - mondta az Arany Kígyónak. Már biztosan nagyon várnak otthon és nekem is rendbe kell szednem a városomat.

- De visszajössz ugye? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Mindenképpen. Ezt a helyet soha nem felejtem.

- Várni fogok rád és örökkévalóságnak fog tűnni.

- Olyan sokat azért nem.

- És hogyan fogunk együtt élni? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Azt hiszem öcsémet megteszem helytartónak én pedig ideköltözök és együtt leszünk míg élünk.

- Jól hangzik. Akkor menj és mihamarább térj vissza.

- Így lesz.

A Fehér Leopárd szedelőzködni kezdett bár nehéz teher nyomta a vállát, nehezen vált meg a várostól. Üzenetet küldött a királyi várába, hogy érkezik és a birodalma és a sivatag határán várják őt a seregei. Az Arany Kígyó dzsinneket adott mellé, akik biztonságosan elvezetik a sivatagon keresztül és a Fehér Leopárd hamarosan meg is érkezett a sivatag szélére, birodalma határára, ahol már várta a saját serege. Az Arany Kígyó is elkísérte és nehezen váltak meg egymástól, de a Fehér Leopárdnak mennie kellett. Még egyszer hátranézett, szerelemes pillantást váltott az Arany Kígyóval, de mennie kellett.

A Fehér Leopárd itt már biztonságos helyen járt, tudta semmi baj nem érheti. Sziklákon és havon lovagolt keresztül a csapatával, egyenesen a hegytetőre, ahol a vára állt. A legerősebb sziklákból épült, bevehetetlen erődítmény. Szikár hatalmas emberek védtek, kőóriásokkal a hátuk mögött és már nagyon várták vezérük hazatértét. A Fehér Leopárd büszkén lovagol be a várába, ahol katonái hatalmas üvöltésekkel üdvözölték a hazatértét. A Fehér Leopárd már nagyon várta, hogy megmelengethesse magát a hatalmas kandallójánál, amit a szolgái már jó előre megpakoltak. Már csak egy jó kupa borra vágyott és egy hatalmas szelet sült húsra, ami már elő volt készítve az asztalon. A Fehér Leopárd jót evett és ivott, de mielőtt mély álomba zuhanhatott volna meg kellett hallgatnia a jelentéseket arról, hogy mi történt a távollétében. Az altiszt, akinek a jelentés volt a feladata tájékoztatta, hogy a bányákban a kitermelések jól mennek, a vezér távollétében újabb tárnákat találtak, az arany, ezüst, vas kitermelése így megkétszereződött. Elmondta, hogy a bányák mélyeinek fekete démonjainak támadása a tárnák ellen folytatódott, de sikeresen visszavertek minden támadást. A király részesedését a kitermelésekből, ami óhatatlanul szükséges volt a birodalom fennmaradásához beszolgáltatták, a többi, ami jelentős hányada volt a kincseknek a kincstárba került. A Fehér Leopárd birodalma volt ugyanis az a hely, amely ellátta a királyságot a fennmaradásához szükséges arannyal és ezüsttel, illetve a szükséges nyersanyagokkal. A királyság neki és nehéz munkájának köszönhette, hogy virágzott és vezető volt a környező birodalmak között. Az arany és ezüst gazdagságot hozott a királyságnak, a vas a fegyverek és páncélok kovácsolásához kellettek. Ezzel egyedül ez a királyság rendelkezett kiváltságos helyzetbe hozva ezzel a birodalmat. Nem volt ez azonban könnyű munka a tárnák mélyében dolgozni életveszélyes munka volt, hiába voltak meg a szükséges gépek a nyersanyagok kinyeréséhez nem egyszer emberéletet követelt a munka. Csak szikár és mindent tűrő emberek végezhették ezt a munkát. Nem is beszélve a bányák mélyének lényeiről, akiket a sötét démon vezetett egy démon a mély sötétjéből, aki irigyelte és magának követelte az aranyat és ezüstöt, amit a bányák kitermeltek. Állandó támadás alatt tartva az embereket. Nem volt hát könnyű munka, amit el kellett végezniük. De a Fehér Leopárd minden munkát jól végzett és mindig pontosan küldte a nyersanyagokat a királyságnak. Jó barátságot tartott fenn a hegység más lényeivel, elsősorban a kőóriásokkal, akiknek hatalmas élőhelyet biztosított, ahol békésen élhetnek és nem zavarja őket senki. Ennek fejében a kőóriások sokszor segítetek neki háborúiban, amit a rablók és szerencsevadászok ellen folytatott állandóan. A Fehér Leopárd tehát jó munkát végzett, bár ennek ellenére sokan irigykedtek rá. A jelentésnek azonban volt még egy része, amire oda kellett figyelni. Egy királyi levél volt, ami azt tartalmazta, hogy a király testvére a Puszták Boszorkánya meg fogja őt látogatni és várja őt teljes pompában. A Fehér Leopárdnak összeszorult a gyomra, nem erre várt a háború után, úgy gondolta most egy kicsit megpihenhet és nem kell többet foglalkozni a politikával, de úgy látszik ez elől nem menekülhet el. A levél tartalmazta, hogy mikor érkezik a Boszorkány. Azt, hogy miért, azt nem írta le. Az időpont már a nyakukon volt, ezért fel kellett készülniük. Tehát az Irigység is munkálkodott állapította meg Játék és várta a folytatást. A Fehér Leopárd elrendelte, hogy a várat a teljes pompájában öltöztessék fel. Ez meg is történt várták a Puszták Boszorkányának érkezését. Ez meg is történt. A Puszták Boszorkánya pusztai manóival érkezett és a Fehér Leopárd illően fogadta. A Boszorkány elég törődötten nézett ki, bár nem is csoda a pusztai élet nem volt a legkönnyebb élet. A Fehér Leopárd bevezette őt a kastélyba. A Boszorkány csodálkozva és irigykedve nézte a vár hatalmas szikláit, pompás bútorait, arany és ezüst díszítéseit. Magában már örülve, hogy nemsokára mindez az övé lesz. Még csak csevegtek és a Fehér Leopárd először pihenni invitálta, ami a Boszorkánynak jól is esett. Csodálkozva nézte a hatalmas szobát, ami neki sohasem adatott meg, a finom ágyneműt és függönyöket. Eközben a Fehér Leopárd minden erejével próbálta kitalálni mi hozta ide a Boszorkányt. Úgy gondolta, hogy majd ebédkor kiderül. Ennek hamar el is jött az ideje. A Boszorkány a szobában talált pompás ruhába felöltözve érkezett meg az asztalhoz. Az ebéd alatt csak beszélgettek semmiségekről. Az ebéd végén a Fehér Leopárd csak előhozakodott a kérdéssel:

- És mond csak Boszorkány. Mi hozott szerény váramba.

Szerény. - mosolygott magában a Boszorkány.

- Várad vetekszik a királyi várral. - mondta.

- Csak csekélységek.

- A király nem nézi jó szemmel gazdagságod, de gondolva állhatatos munkádra királyi kegyet gyakorol rajtad. Ezzel átnyújtott egy papírt.

A papírt a Fehér Leopárd hitetlenül olvasta. Azt tartalmazta, hogy a király látva gazdagságát, de egyben magányosságát és látva testvére szegénységét, ami mélységes szomorúsággal tölti el jóindulatában úgy dönt, hogy testvérét a Pusztai Boszorkányt hozzáadja a Fehér Leopárdhoz Az esküvő időpontja már ki is volt tűzve. A Pusztai Boszorkány várta a hatást. A Leopárd sokáig mit sem tudott szólni. Csak mélységes csöndben hallgatott. Mindig hűséges volt a királyhoz. Tudta most sem szabad megbántani. De nem tehetett mást. Csöndben megszólalt:

- Puszták Boszorkánya. - mondta. Köszönöm ezt a királyi kegyet, de nem tehetek mást, a szívemre kell hallgatnom, aki már másé. A házasságot vissza kell utasítanom.

A Boszorkány döbbenten hallgatta ezt. Majd magából kikelve válaszolt:

- Ezt nem teheted. Ez a király döntése. Ez ellen még te sem tehetsz semmit.

- Én már mást szeretek. És nem tehetek mást. Nem fogadhatom el az ajánlatot.

- Akkor nincs mit tennem. - mondta a Boszorkány. Majd a király intézkedik. Legalább azt mondd el ki az aki miatt még a királyt is elárulod.

A Fehér Leopárd elszörnyülködött. Sokáig hallgatott. Őt még soha senki nem nevezte árulónak. Csöndben megszólalt:

- Az Arany Kígyó az.

- Hát jó. - mondta a Boszorkány. Legyen. Mind a ketten a fejetekkel feleltek. És kirobogott a teremből. Játék rossz szemmel nézte a dolgok alakulását. De döntött. Ha háborút akar Irigység hát legyen háború.

A Puszták Boszorkánya egyenesen a sivatag felé vette kis csapatával az útirányt a düh és bosszú vegyes keverékével a fejében. Mind a két félre haragos volt és gonosz bosszút forralt a fejében. Nem volt hadserege, de volt elég varázsereje, hogy az Arany Kígyót el tudja pusztítani.

Eközben a Fehér Leopárd is résen volt és kémeket küldött a Puszták Boszorkánya után, akik értesítették, hogy a Boszorkány az Arany Kígyó városa felé tart. A Fehér Leopárd tudta mitévő legyen és a tengeri kagylóval, amit az Arany Kígyótól kapott, hogy mindig kapcsolatban legyenek, azonnal üzenetet küldött az arany városba, hogy az Arany Kígyó mihamarabb meneküljön a városból és menekítsen ki mindenkit, akit tud, mert a Boszorkány feléjük tart és el akarja őket pusztítani.

Az Arany Kígyó meg is kapta az üzenetet és bár el sem tudta képzelni mi történt azonnal elrendelte a város kiürítését. Szerencsére az ilyen helyzetekre is fel voltak készülve és volt a sivatagban egy biztonságos menedék, oda menekültek. Egy hatalmas földalatti barlang, elegendő vízkészlettel és tartalék élelemmel, oda menekültek tehát, ezt még soha senki sem vette be és itt teljesen biztonságban érezte magát, csak a Fehér Leopárdot féltette nagyon.

A Puszták Boszorkánya amikor megérkezett az arany városba és látta, hogy senki sincs már ott és bosszúját nem tudja kitölteni, dühében elrendelte, hogy az egész várost gyújtsák fel. A Boszorkány kis manói pillanatok alatt tűzbe borította az egész várost, ami hamar lángokban is állt és pár óra leforgása alatt le is égett. A Puszták Boszorkánya dühe természetesen ezzel még nem telt be, de már kész terve volt arra, hogy először mit tegyen. Dühösen vonult vissza pusztájába és elsőnek értesítette a királyt az őt ért sérelemről és kérte tegyen valamit a Fehér Leopárddal. Úgy döntött, hogy ha házassággal nem szerezheti meg a hegyek minden kincsét, majd megszerzi háborúval.

A Fehér Leopárdnak nem volt nehéz kitalálni mi vár rá. Mivel visszautasította a király akaratát, számított rá, hogy hamarosan meg is érkezik és megpróbálja félreállítani őt, mert megölni még ő sem meri, ahhoz túl erős a birodalomban a hatalma. Mindezeken a gondolatokon túl, amiken járt a feje, mindenekelőtt az Arany Kígyóért aggódott. Meghagyta neki, hogy mihelyt biztonságban vannak, értesítse őt a történtekről.

Az Arany Kígyó miután gondoskodott népéről az első gondoltja neki is a Fehér Leopárd volt. A tengeri kagyló másik párja természetesen nála volt és mihelyt tudta, azonnal felvette a kapcsolatot a szerelmével. A Fehér Leopárd megkönnyebbülve hallgatta az Arany Kígyó beszámolóját és megnyugodott, hogy biztonságban vannak és a Puszták Boszorkánya egyenlőre visszavonult. Ő is elmondta az egész történetet, ami történt vele, amin az Arany Kígyó teljesen megrökönyödött és alig akarta elhinni a történetet. Már csak azt nem tudták, mi tévők legyenek. A Fehér Leopárd kérte, hogy ne tegyen semmit, majd ő elintézi a dolgokat. Ebben meg is egyeztek és a hosszú nap után megnyugodva tértek nyugovóra. A Fehér Leopárdnak azonban mégsem volt meg a nyugalma. Késő éjjel ébresztették, hogy a király küldöttsége várja őt a kapuk alatt. A Fehér Leopárd felkészült a király fogadására. Sorban felállította testőrséget, akik vivátot kiabálva fogadták a királyt. A testőrség élén maga a Fehér Leopárd állt, aki illően köszöntötte a királyt.

- Tisztelet neked felséges urunk. - kiáltotta.

- Tisztelet neked is és házad népének. - mondta a király és kíséretének intett, hogy pihenő helyzetbe helyezhetik magukat.

- Engedd meg, hogy a pihenő szobádba vezethesselek.

- Inkább valahová, ahol tudunk beszélni és kérlek gondoskodj a kíséretem ellátásáról.

A Fehér Leopárd intett egyet és a katonái hamar lemálházták a lovakat és a kíséretet az alagsori ebédlőbe vezették, hogy ott egyenek, igyanak kedvük szerint. A Fehér Leopárd a királyt a nagy ebédlőbe vezette, ahol tárgyalni szoktak. A király leült, sem étel, sem italt nem kért. Hamar a tárgyra tért.

- Sajnálom, hogy ilyen késői órán kellett zavarnom téged, de halaszthatatlan ügyben jöttem.

- Mondd mi az. - mondta a Fehér Leopárd.

- Tudod, hogy mióta zavargások vannak a birodalomban hűtlenek és árulók ütötték fel a fejüket a határokon megsokasodtak a zavargásokat kihasználók szomszéd népek betörései. Kémei jelentették, hogy délen a trollok új vezért választottak, aki most látta jónak, hogy népemre törjön és marháit elhajtsa, vagyonát ellopja.

- Mondd én mit tehetek? - kérdezte a Fehér Leopárd.

- Úgy gondoltam. - mondta a király, hogy fiamnak jó lecke lenne először háborúba küldeni őt, hogy tapasztalatot szerezhessen.

- És én mit tehetek?

- Úgy hiszem, neked kellene segítened a háborúban és mivel tudom, hogy hűséges szolgám vagy, tudom hogy akár életed árán is megvéded.

Hosszan hallgattak. A Puszták Boszorkányával kapcsolatos árulásról szó sem esett, de a Fehér Leopárd tudta, hogy erről van szó és a király az életét követeli.

- Karom és életem a tiéd válaszolta a királynak, mikor induljak?

- Már holnap. A harc halaszthatatlan. Én most már indulnék is. A fiam a déli határoknál vár a zöld folyó vízesésénél.

- Így lesz.

- Rendben és én most indulnék már is. - mondta a király.

A Fehér Leopárd és harcosai illően elbúcsúztatták a királyt és felkészültek a háborúra. A Fehér Leopárd összeszedte legjobb harcosait és reggel elindult csatlakozni a hadsereghez.

Az út hosszú volt, de a birodalmon belül biztonságosan haladhattak így hamar odaértek a csapatokhoz, ahol a király fia Csang fogadta.

- Köszönöm, hogy eljöttél. - mondta Csang.

- Én is örülök, hogy szolgálhatlak. -mondta a Fehér Leopárd.

- Már sokat hallottam rólad. - mondta örömteljesen a király fia. Örülök, hogy veled harcolhatok.

- Hűségem a tiéd.

- Rendben. Mondd mit gondolnál, ha megnéznénk a seregemet.

- Az jó lenne.

- Akkor induljunk. Érkezésedre csatasorba állítottam őket.

A Fehér Leopárd megtekintette a kardosokat, az íjászokat, lándzsásokat, tüzes kővetőket, páncélozott lovagokat és mindent nagyon rendben talált.

- Csodálkozom, hogy ilyen fiatalon ilyen tapasztalatod van a csapatok felállításában. - mondta Csangnak.

- Igen sokat tanultam és tanulmányoztam a háborúkat, remélem első csatám győztes lesz.

- Én is.

- Kémeim jelentették ,hogy a trollok is csatarendbe álltak. Azt hiszem jókor érkeztél. Úgy hiszem a csatát holnap reggel el is kezdhetjük.

- Én is azt hiszem. Addig tekintsük át a haditervet.

- Rendben. Már mindent előkészítettem.

A haditerv jó volt, látszott, hogy a kis királyfi jól felkészült és mindenre gondolt. Miután mindent megbeszéltek pihenni tértek, hogy azt a kevés időt, ami a pihenésre maradt teljesen kitöltsék. A hadi kürt korán szólt, minden katona szedelőzködni kezdett. A jól begyakorolt kiképzésnek köszönhetően hamar minden katona helyére került, a sorok összerendeződtek és a sereg készen állt a csatára. A királyfi a lovagokat vezette és onnét irányította a sereget. A Fehér Leopárd és testőrsége tehát ide állt fel, hogy védelmezze a király fiát. Miután a felderítők jelentették, hogy a trollok is felálltak és elindultak a csapat felé a királyfi utasította az íjászokat a harc megkezdésére. A trollok kezdetleges állatbőr páncéljaikban és kő- vagy fabunkóikkal támadtak, amin a vas nyílvesszők könnyedén hatoltak át. De mindez egy fabatkát sem ért a nyílvesszők mintha meg sem ártottak volna a hatalmas és izmos trolloknak. Az íjászok csak könnyebb sérüléseket tudtak okozni és a trollok szinte veszteség nélkül haladtak előre. Ez nem a hadi terv szerint alakult és a királyfi bosszús volt, hogy ilyen hamar be kell vetni a gyalogságot szinte a még teljes troll hadsereg ellen. Jelt adott a gyalogosoknak az indulásra és a kardosok és lándzsások elindultak a trollok ellen. Nagy csata alakult ki a két ellenfél között és a kardok és lándzsák, már hatásosabbnak bizonyultak. Akadály nélkül haladtak át a bőrpáncélokon, mélyen sebet ejtve az ellenfél testén. A trollok azonban hatalmas bunkóikkal egy csapásra ütötték szét még a vaspáncélokat is. A harc állóháborúvá vált, ahol a katonák váll vált vetve harcoltak egymásért. A harc délig, ahogy a királyfi tervezete nem dőlt el egyik fél számára sem, bár mindkét fél nagy veszteségekkel számolt. Csang látva a harc alakulását jónak látta bevetni a lovasságot és elrendelte a lovagok támadását harcba menve maga is az élen. Harci tűzben égett és harcolni vágyott, amit a jóval hűvösebb Fehér Leopárd örömmel nézett. Ő felkészült a végső ütközetre tudta mindent meg fog tenni, hogy megóvja ennek a fiatal királyfinak az életét. A lovasság tehát harcba indult és a terv jónak bizonyult a lovagok támadásukkal hatalmas sebet ejtett az ellenség soraiban. A királyfi és a Fehér Leopárd egymás mellett küzdve harcolt a trollok ellen és nem egyet elejtettek, de ez sem volt elég, a gyalogosok nem tudtak elég trollt elpusztítani és a lovagok sem tudták így a döntő csapást bevinni. A harcosok szétszóródtak és a királyfi elvesztette az irányítást a harc felett. Mindenhol nagyobb csapatok alakultak ki, akik a saját életükért küzdöttek. Egyszer csak a troll csapatok sorai között egy hatalmas troll bukkant fel, vaspáncélba öltözve, hatalmas karddal a kezében egyenesen a királyfi felé véve az irányt. A nagy harcban a Fehér Leopárd elvesztette a királyfit és azonnal a keresésére indult. Sejtette, hogy a hatalmas troll felé kell mennie, aki azért jött, hogy a királyfival elrendezze a csata menetét. Bármennyire is igyekezett azonban a nagy harcban nem találta már még a hatalmas izomkolosszust sem és csak egyre több troll került a szeme elé és harc hevében már semeddig sem látott. Ekkor azonban a csatatér közepén egy kis róka jelent meg hatalmas szivárványszínű farokkal. Játék volt az. Egyenesen rátekintett és megszólította a hatalmas harcost.

- Gyere harcos nem akarok háborúzni, gyere játssz velem bújócskát.

A Fehér Leopárd először nem hitt a szemének, de a csoda nem hagyta nyugodni és követte a látomást. A kis róka először egy kő mögé bújt, ahol a Fehér Leopárd könnyen megtalálta. Ezután egy fának álcázta magát, de a Fehér Leopárd rájött a csalásra és ismét megtalálta Játékot. Ez így eltartott egy darabig, míg a látomás elvezette őt egy barlangig, ahová a Fehér Leopárd bement és csodálkozására a királyfit látta, amint a hatalmas troll vezérrel harcol. A harc egyenlőtlen volt a két talpig vasba öltözött ellenfél között. A királyfi súlyos csapásokat kapott és már szinte a földre rogyott, felkészülve a végső csapásokra, amikor a Fehér Leopárd hatalmas üvöltéssel támadt a trollra. Az ő harcuk már más volt. A Fehér Leopárd tudta, itt az idő be kell teljesíteni a király kívánságát. A halált megvetve harcolt a troll ellen, aki egyre másra kapta a hatalmas csapásokat. A Fehér Leopárd eszeveszetten küzdött és végül a földre vitte a hatalmas trollt. Nem tudta mi tévő legyen nem gondolta, hogy túléli a harcot. A királyfi azonban üvöltött:

- Öld meg, öld meg azonnal! a sérült karját fogva.

A Fehér Leopárd azonnal cselekedett és hatalmas kardjával átszúrta a troll vezért. A troll azonnal meghalt és a két harcos egymást támogatva kiballagott a barlangból. Örömmel mutatták fel a hatalmas vezér kardját, amit a trollok látva és tudva, hogy vezérük elbukott, azonnal futásnak eredtek. A királyfi azonnal üldözőbe vette őket és megmaradt csapatával ott vágta őket ahol tudta, de az idő későre járt már és a csapatok fáradtak volt ezért a Fehér Leopárd úgy érezte a maroknyi megmaradt trollt már nem érdemes üldözni, hosszú időnek kell eltelnie, mire ebből a vereségből újra talpra állnak ezért úgy érezte érdemes megállni és ezt jelezte a királyfinak is, aki értette a Fehér Leopárd szándékát és lovát hátra fordítva jelezte a katonáinak, hogy a csatának vége térjenek vissza a táborba.

Miután visszatértek a táborba hatalmas ünnepséget rendeztek a győztes csatára, ahová hamar maga a király is megérkezett. Az örömünnepet látva maga is elérzékenyült, de megkeményítette szívét és a Fehér Leopárdra tekintett.

- Látom életben vagy. -mondta a király. Én másra számítottam. - mondta ki nyíltan.

- De apám. - mondta a királyfi. Ő mentette meg az életemet és nyerte meg a harcot. Ha ő meg hal én sem élet már.

- Valóban így van? - fordult a Fehér Leopárdhoz.

- Én mindent megtettem, amit kívánt tőlem. Az, hogy életben maradtam az isteneknek köszönhető.

- Gyere velem a sátramba és mindent mondj el. - mondta a király a Fehér Leopárdnak.

A harcos követte a királyt a sátrába és mindent elmondott, ami történt. Beszélt a szerelméről és így arról is miért nem teljesíthette a király akaratát. A király végül hossza gondolkodás után úgy döntött, hogy megbocsát a Fehér Leopárdnak és visszavonja szándékát a Puszták Boszorkányával való házasságról. A Fehér Leopárd hálásan köszönte meg a király jóindulatát és már csak arra kérte, hagy hagyja ott az ünnepséget és vágtathasson haza a szerelméhez. A király most már engedékeny hangulatában volt és ezt is megengedte a győztes csata hősének.

A Fehér Leopárd tehát azonnal összeszedte a holmiját és kíséretével együtt elhagyta a tábort és amilyen gyorsan csak tudott az Arany Kígyó titkos táborába vágtatott, ahol végre együtt lehetett szerelmével. Már nagyon várták, hogy beszélhessenek.

- Jól vagy? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Igen. És képzeld a király mindent megbocsátott. Végre együtt lehetünk. Szerelmünknek már csak egy akadálya van.

- A Puszták Boszorkánya.

- Igen és bosszúja félelmetes lesz.

- Mitévők legyünk? Az én seregem itt védi a város lakóit és biztosan ránk talál, akkor kell, hogy meg tudjanak védeni.

- Az én seregem is a bányák védelmével van elfoglalva, mi nem tudjuk megtámadni őt, és ki tudja mire készül. De van egy tervem.

- Mi az?

- A Puszták Boszorkánya már régóta háborgatja a birodalma határában lévő mocsarak népét és királynőjét. Szeretné lecsapolni a mocsarakat és a kinyert vízzel öntözni pusztáját. Én jóban vagyok a királynővel és csak el kell mondanom neki, hogy elképzelhető, hogy a boszorkány ellene készül és a királynő azonnal fellázad ellene. Már elküldtem a követeimet hozzá és már csak a választ várom. Ez egy ideig leköti a Puszták Boszorkánya figyelmét, addig felkészülhetünk a támadására. Majd meglátjuk mit tervez.

A boszorkány miután megtudta, hogy járt a királlyal irtózatos haragra gerjedt. Terve már készen állt, de eközben a mocsarak királynője már harci lázban égett és elküldte mocsári lényeit, hogy támadják meg a boszorkányt. A boszorkány miközben tervét forralta nem is számított rá, hogy mindeközben támadás fogja érni. A mocsári lények éjjel támadtak és a boszorkány nem volt felkészülve a támadásra. Hirtelen érte és az erős mocsári lények egy éjjel alatt kiűzték lakából és elfoglalták a puszta nagy részét. A boszorkánynak menekülnie kellett és csak a legfontosabbakat vihette magával. A sötét földön húzta meg magát a gonosz manóival, akiket most egy feladatra küldött.

- Menjetek. - mondta a manóinak. Menjetek a védett erdőbe, ne féljetek semmitől. Vigyétek magatokkal ezt a kiégett sötét földből készített gonoszságot az erdőbe, így semmi baj nem érhet. Keressétek meg az erdő bölcsét, a legöregebb fát. Vágjátok ki és hozzátok el nekem a gyökerét, hogy enyém legyen minden bölcsessége. Siessetek. Nincs sok időnk.

A manók ezzel el is indultak és hamar az erdőhöz értek. Itt a magukkal hozott gonoszság egyenesen az erdő bölcséhez vezette őket. Itt nem kímélve a jóságot kivágták az erdő bölcsét elvágták a gyökerét és visszavitték a Puszták Boszorkányának. Itt a boszorkány már messziről érezte a gyökér varázserejét, de amikor magához vette és a gyökerek körbefonták érezte igazán milyen erős volt az Erdők Bölcse. Nem sokáig kellett használnia, hogy megvilágosodjon előtte a teljes terve. Hamar lerázta magáról a gyökereket és manóit új küldetésre küldte. A manóknak ehhez csak a saját varázserejükre volt szükségük és hamar visszatértek az aganccsal. A Puszták Boszorkánya ezután kettévágta az agancsot és az egyik felével elment a banditákhoz és odaadta nekik, másik felével a hegyek Sötét Démonjához ment és neki adta. Az agancs ugyanis megtízszerezte az erejüket. Cserébe azt kérte, hogy a banditák űzzék ki a mocsári lényeket a birodalmából, majd támadják meg az Arany Kígyó rejtekhelyét, amit a bölcs gyökere szintén felfedett a számára. A Sötét Démontól azt kérte, hogy támadja meg a Fehér Leopárdot. Tízszeres erejük tudtában a banditák és a Sötét Démon azonnal teljesítette a boszorkány kérését.

A Fehér Leopárd észlelte a bajt, de nem tudott mi tévő lenni, nem tudta saját birodalmát és az Arany Kígyót sem védeni a varázserővel rendelkező támadók ellen. Játék azonban nem nézte tétlenül a körülmények alakulását és kijátszotta az újabb kártyáját, valamit, amit csak ő tud. Felkereste tehát a Fehér Leopárdot és fogócskára hívta. A Fehér Leopárd már nem is csodálkozott a látomáson, követte tehát az előtte járó kis rókát. Játék messzire, Északra vezette a Fehér Leopárdot, ahol a sarki fagyban, már régen elfeledett lények éltek a sárkányok. Játék a Fehér Leopárdot a sárkányokhoz vezette, de óva intette őt, mert a sárkányok akár veszélyessé válhat ránézve és legyen nagyon óvatos. A sárkányok bizalmatlanul fogadták a Fehér Leopárdot és nem szívesen vállalták a veszélyes feladatot. A Fehér Leopárd azonban nem tágított, ezért a sárkányok egy próba elé állították. Meg kellett találnia a sárkányok szívét, de a próba nem lesz egyszerű. A Fehér Leopárd csak azt láthatja meg, amit szeretne. A Fehér Leopárd belegyezett a próbába és a sárkányok elvitték egy barlang mélyére. A Fehér Leopárd először nem látott semmit, de azután a lép élesedni kezdett és meg látta a sárkányok hatalmas összegyűjtött kincsét. Óriási vagyon volt, a Fehér Leopárd ezzel a világ leggazdagabb emberévé válhatott volna. Vagyona, kincse azonban neki is volt, nem volt szüksége a sárkányok kincsére. Ezután hosszas vizsgálódás után egy koronát pillantott meg. A fejére illesztette és látta, hogy milyen hatalmas úr lehetni a világban. Hatalma azonban úgyszintén volt már, így erre sem volt szüksége. Levette a fejéről a koronát és visszadobta a kincsek közé. Nem vágyott sem a sárkányok kincsére, sem a hatalmára. Ezután hosszasan vizsgálódott, hogy mire vágyik és rájött, hogy csak az arany városra és az Arany Kígyó szerelmére vágyik igazán. Ekkor egy vörös dobogó szívet látott meg, amiről azonnal tudta, hogy a sárkányok szíve. Azonnal megragadta és ezzel tért vissza a sárkányokhoz. A sárkányok nagyon megörültek, hogy a Fehér Leopárd a szívükre talált rá és nem másra azonnal megígérték, hogy segítenek neki.

A Fehér Leopárd így egy hatalmas hadsereggel tért vissza és pillanatok alatt visszaverte a Sötét Démon és a banditák támadását is. A Puszták Boszorkánya pedig rohant vissza a pusztájába a csúfos vereség után. Miután a Fehér Leopárd felszabadította mind a két várost elengedte a sárkányokat és az Arany Kígyóhoz ment egyenesen.

-Ezzel vége? - kérdezte az Arany Kígyó.

- Vége. - mondta a Fehér Leopárd.

- És mi lesz a városommal.

- Újjáépítjük az arany várost és pompásabb lesz mint valaha.

Ezzel szerelmesen ölelték át egymást és el sem engedték egymást még nagyon sokáig.

Játék boldog volt, hogy így túl tudott járni testvére eszén és le tudta győzni Irigységet.