Új otthon

  3228. Egy elhagyatott roncsot találtunk, amiből sok adatot nyertünk ki. Ezek főként az űr történelmét tartalmazták. Most felfedjük ezeket a történeteket. A történetek főszereplője főként egy Liliana nevű űrhajós, akinek a történeteit tartalmazzák, valószínű ő írta a históriát.

2245. Űrkor. 

Naphasítók:

Liliana vagyok és Nappalvárosban élek, ami a galaxisunk fő központja. Fejlett nép lettünk, egy másik helyről érkeztünk ide, de olyan kellemes hely ez, hogy itt maradtunk és itt fejlődtünk. Korán keltem, mert a Tanácsba kellett mennem, mert most kaptam az első küldetésemet. Nagyon izgatott voltam, mert végre elérkezett az én időm, végre megismerhetem az űrt. A Tanács nem volt messze, innen  indították a bolygóm népe a küldetéseket az űrbe. Nagyon vártak már. Első küldetésem, amit kaptam egy bolygó felderítése volt, amin értelmes életet talált a népem. Megkaptam minden instrukciót és elindultam.

Ypszilon bolygó:

A bolygót Y-nak nevezték el az egyszerűség kedvéért. Először még nem szálltam le a bolygón, hanem az égből derítettem fel. A legfontosabb küldetésem az volt, hogy értelmes technológiát fedezek-e fel. Technológiának azonban nyomát sem láttam, ezért leszálltam a bolygóra.  Álcáztam magam és a hajómat és útnak indultam. Sokáig keresgéltam mire egy népet találtam. Sokáig figyeltem őket. Kiderült, hogy egy békés növénytermesztő nép, akit a vének tanácsa irányít. A nappal és az éjszaka teremtésében hittek, amiről minden nap reggel és este megemlékeztek. Egy nap azonban valami történt. Egy vadászó nép érkezett a területükre. Nem is kell mondanom, hogy hamar konfliktus alakult ki közöttük. Én természetesen nem avatkozhattam be, de maradnom kellett és figyelnem a történéseket. A békés nép nem tudott harcolni viszont sokan voltak, a vadászok azonban jó harcosok voltak, ezért a közöttük kialakuló harc döntetlenre állt. Sokáig fentállta konfliktus, mind a két nép sokat veszített, de végül  a vadászok, mivel ők vándorló nép voltak, jobbnak látta tovább állni. A harc ezzel eldőlt a békés nép maradt és fejlődhetett tovább. Nekem már nem volt itt tovább teendőm, tudtam ez a  nép egyszer naggyá fog fejlődni. Visszatértem a  hajómra és hazaindultam Nappalvárosba. 

Visszatérés:

Hazatérve azonban meglepetés fogadott. Népemet megtámadták a Naphasítók. Ez a nép bolygóról bolygóra vándorolt és más bolygó napjának erejét akarták megszerezni, mivel saját Napjuk energiája már kimerült. Népem engem bízott meg, hogy segítsek. Hosszú útra küldtek, hogy hozzak segítséget. De előre szóltak, hogy utam során magammal is meg kelessz küzdenem és még komoly titkok is várnak rám, amire fel kell készülnöm.

Az utazás:

Hosszú volt az út, de először hatalmas meglepetésemre, egy hatalmas csata űrhajó roncsai között találtam magam. alaposan megvizsgáltam az esetet és kiderült, hogy a közelben egy hatalmas ásványkincsekben gazdag bolygó van. Őket azonban ásványkincseikért megtámadta egy másik bolygó és most csatáznak. Úgy döntöttem, hogy segítek a védekező félnek. Meg  is kerestem őket és technológiám segítségével, amit a rendelkezésükre bocsájtottam sikerült megvédeniük magukat. A két bolygó végül megegyezett, hogy gazdasági alapon kölcsönösen használják az ásványi anyagokat . Megtanultam, hogy sokszor érdemes akár harcba is bocsátkoznia  béke megszerzéséért. A két nép küldetésemben nem tudott segíteni, de tovább irányítottak az űr mélye felé.

Tovább haladtam. Hamarosan egy hatalmas fekete lyukra lettem figyelmes, aminek a közelében egy szép bolygó volt. Ezt a bolygót próbálta bekebelezni a fekete lyuk. A bolygó hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a fekete lyuk vonzásától. Hatalmas technológiai lépést tettek, de nem tudtak bejutni a fekete lyuk belsejébe, hogy ott megszüntessék a fekete lyuk vonzását. Én ígéretet tettem, hogy ezt teljesítem, le kellett küzdenem magamat is mert le kellett küzdenem félelmemet. Amit ígértem megtettem. Az én és a bolygó technológiáját egyesítve megszüntettük a fekete lyukat, megszabadítva így a bolygót. Megtanultam, hogy a küzdelmet soha nem szabad feladni. Ők már útba tudtak igazítani egy bolygó felé, akik tudhatnak valamit.

Elértem ezt a bolygót, ahol mint kiderült androidok élnek. Régen emberek voltam, de technológiájukkal félig robotokká váltak így nagyon sokáig tudtak élni. Nagyon sok emléket őriztek. Azonban volt egy gondjuk. Egy program irányította őket így mind egy közös gondolati közösség tagjai voltak. Egy részük azonban fellázadt, mert nem akart egy lenni  a többiekkel. Harcoltak egymással. Gondoltam segítek nekik. Egy asztalhoz ültettem őket, hogy megegyezzenek. Ez végül sikerült. A programjukat átírták, és így, aki akarta, önállóvá válhatott. Rájöttem, hogy a szabadság mindennél fontosabb a galaxisban. Mivel ők már ősrég óta éltek, így útba tudtak igazítani. Iránymutatásuk alapján eljutottam az űr mélyébe.

Az űr mélye:

Sokáig kutattam az űr mélyén és amit találtam az minden elképzelésemet felülmúlta. Gigászi népeket találtam, akikről még tudomásom sem volt. Ők kapcsolatba léptek velem. Nagyon féltem, de leküzdöttem félelmemet és és kapcsolatba léptem velük. Ők feltárták előttem az űr mélyének titkát. Kiderült, hogy mindaz, amiben mi hittünk, hogy az űr négy alkotóelemből jött létre a tűzből a földből a levegőből és a vízből az nem igaz. Az űrt ezek a népek alkották, teret, galaxisokat, dimenziókat létrehozva. Én megadtam magam ennek a tudásnak. Elmondtam miért kerestem meg őket ők pedig megígérték, hogy segítenek. Utamra bocsátottak tudásukkal együtt, amit hazatérve felhasználhattunk a Naphasítók ellen, elűzve őket végleg. A háborút megnyertük a Naphasítók pedig visszavonultak.

Folytatása következik.

2247. Űrkor

Sötét csillag.

Első küldetésem után a Tanács újra magához hívott. Itt a Tanács vezetőjével kellett beszélnem. Elmesélte, hogy hogy egy régi ismerőse segítséget kér tőle, engem kért meg arra, hogy teljesítsem. Természetesen nem mondhattam nemet, elvállaltam a küldetést. Hamar hazatértem itt összeszedtem mindent, ami szükséges és azonnal elindultam az űrkikötő felé. Itt már várt rám az űrhajóm, ami elindult velem kijelölt célom, a Keopsz bolygó felé. 

Keopsz bolygó

Hamar megérkeztem itt azonnal a vezető felé indultam és elvettem vele a kapcsolatot. Ő elmondta, hogy a bolygó déli felén furcsa dolgok történnek kéri vizsgáljam ki. Én igent mondtam. Hamar kíséretet kaptam és elindultam a bolygó déli része felé. Útközben nagyon vigyáztunk, de nem lehettünk eléggé óvatosak, hamar összeütközésbe kerültünk a bolygó útonállóival. Először csak egy előőrssel futottunk össze, akiket elég gyorsan legyőztünk, de ahhoz eljussunk a bolygó déli részére meg kellett küzdenünk a teljes rabló csapattal. A küzdelem nagy volt, én magam a tolvajok vezetőjével harcoltam, akit le is tudtam győzni. Sok kincset és tapasztalatot szereztem, amit tudtam, hogy később fel is tudok használni. Így azután el is jutottunk a bolygó déli részére, ami mint kiderült harcban áll az ott élő más fajokkal, amire eddig nem volt példa. Késő este volt, a Grrad faj este támadta meg a déli békés népeket. Az esti harc hosszú volt, de végül elűztük a Grrad fajt, akik úgy látszik, hogy látva a támogatást visszahúzódtak. Beszélve a déliekkel kiderült, hogy az addig békés Grrid faj, akkor vált harciassá, amikor a déli égbolton felkelt a sötét csillag. Ezzel a tudással és a konfliktus rendezésével visszaindultunk a bolygó központjába, ahol elmondtuk, hogy minden a sötét csillag megjelenésével kezdődött. A bolygó vezetője megkért minket, hogy vizsgáljuk ki  a sötét csillag jelenség okát. Először a rendszerben lévő Talik bolygó felé irányított, ahol egy bányász faj élt, talán ők tudnak segíteni.

Talik bolygó

Hamar megérkeztünk a bolygóra, de sajnos itt is bajba futottunk. Az itt élő bányász népek elmondták, hogy pár társukat elrabolták és nem tudják megmenteni őket. Talán mi tudnánk segíteni. Mi igent mondtunk és a bolygó vezetőivel elindultunk arra a pontra, ahol utoljára látták társaikat. Ezen a helyen egy bánya bejárata volt, mi úgy döntöttünk, hogy ezen az úton indulunk el. A bánya hosszú és sötét volt, de a végén tűzdémonok tanyáját fedeztük fel, ahol a fogva tartott bányászok is ott voltak elzárva. Miután kikémleltük a helyet rátámadtunk a tűzdémonokra, nem tudtuk honnét jöhettek de a korábban tanult tapasztalatokat felhasználva legyőztük őket és kiszabadítottuk a bányászokat. A bányászok nagyon hálásak voltak. Segíteni nem tudtak a sötét csillaggal kapcsolatban, de útba igazítottak egy következő rendszer felé, ahol sötét népek éltek, barátságtalanok, de nem harcos népek, ők talán tudnak segíteni. Mi megköszöntük a segítséget és tovább indultunk.

Kimli bolygó

Megérkeztünk a bolygóra. Annak ellenére, amit hallottunk róluk, nagyon szívesen fogadtak, kiderült már vártak ránk. Próféciájuk szerint jönni fog egy személy, aki újra vissza állítja a bolygók békességét. Ezt a személyt bennem látták, de egy próba elé állítottak. Két út közül kellett választanom, az egyik út a saját békémhez vezet, a másik út a bolygók békéjéhez. Nehéz döntés volt, de muszáj voltam a második utat választani. Liliánát így a háttérbe szorítottam és lemondtam arról, hogy felfedező legyek és a világűrben utazgassak felfedezve azt. A második út nehéz volt, de a végén egy pergament találtam, de elolvasni nem tudtam. Ezzel tértem vissza. Visszatérve azt mondták, hogy a pergamen tartalma fel fog tárulni előttem idővel. Ezzel  a tanáccsal tovább indultunk, de az űrben elakadtunk és mindannyian valami furcsa álomba merültünk. Az én álmom az volt, hogy egy szellemlény szólt hozzám, aki felfedte álmunk titkát. Kiderült, hogy egy nagyhatalmú rendszerúr küldte ránk az álmot, mert a pergament ő is meg akarja szerezni. A szellemlény felfedte a pergamen titkát is.  Elmondta, hogy valaha a bolygó rendszerben egy nagyhatalmú lény uralkodott, aki ellen egyik szolgája fellázadt. A sötét csillag erejét felhasználva támadt rá a urára, de ekkor támadt egy kiválasztott, aki feladva vágyait óriási erőre tett szert, amivel végül sikerült legyőznie a lázadót. A lázadót egy bolygóra száműzte, ahol utódai még most is élnek. Minket felébresztett az álomból, megmentve minket a rendszerúrtól. Elmondta, hogy nekem el kell mennem a bolygóra, hogy ott keressem meg a sötét csillag újbóli megjelenésének titkát. Kísérőimet haza küldtem, én magam pedig elindultam a száműzött bolygóra.

A száműzött bolygó

Az itt élő nép békétlen volt és harcos, nekem köztük bujkálnom kellett és sokat harcolnom. Egy király vezette őket, ahová nagy nehezen sikerült bejutnom. Itt kiderült, hogy a király, ismerve a pergamen titkát a sötét csillag hatalmát felhasználva újra fellázad és meg akarja szerezni az uralmat a bolygórendszerben. Ezzel a tudással visszatértem a Keopsz bolygóra. Még éppen időben, mert, így volt idő felkészülni a támadásra, ami hamarosan meg is történt. A harc nagy volt, vesztésre álltunk. Ekkor azonban rájöttem, hogy az út, amit választottam nem csak a pergamenhez vezetett el, hanem engem tett meg a kiválasztottnak is ahhoz, hogy győzzünk. Végig gondolva utamat rájöttem, hogy a korábbi kiválasztott az erejét a pergamenbe rejtette el, amit csak egy hasonló kiválasztott tud felhasználni. Megérezve magamban ezt az erőt, ami a pergamenből sugárzott képessé lettem magát a sötét bolygót elpusztítani. Az erő végig áramlott bennem én pedig minden erőmet a sötét bolygó felé irányítottam, ami végül nem tudott ellenállni és elpusztult. A lázadó király így már gyengévé vált és megfutamodott. Ezzel újra helyre állt a béke. Én pedig a küldetésem letudtával hazaindulhattam.

Űrkor : 2248.

Halálkehely

Mire visszatértem Nappalvárosba az várt rám, hogy az egész város káoszban volt, egy zsarnok rezsim vette át az uralmat a város felett. Teljesen összezavarodtam. Minden káoszba fulladt az egész város egy merő harc volt a különböző csoportok között. Én nem tudtam mást csinálni, minthogy elhagyni a várost, amit annyira szerettem és új helyre költözni. Összepakolni és egy már korábban felfedezett békés bolygót figyeltem mi magamnak a Földet. Hamar űrhajóba szálltam, keresztül a harcoló csapatokon és elindultam a Föld felé. Megérkezésem titokban történt, senki nem vette észre. Az várt rám, amire számítottam béke. A Föld békés volt, nem zajlott semmilyen harc sem. Sokáig élhettem itt békében. Egy nap azonban minden megváltozott. Óriási repülő szörnyek támadták meg a Földet, szájukból tüzet, jeget, mérget okádva. A föld először szembesült az idegen fajokkal, nem tudták mire válni a támadást. Felvették a harcot, én úgy döntöttem, hogy segítek nekik. Beálltam a hadseregükbe. Itt egy szakaszba osztottak be, szakaszommal egy Anglia nevű országba kerültem. A támadás leginkább ide koncentrálódott. A küzdelem egyenlőtlen volt a szárnyas szörnyek túl erősek voltak, de a szakaszom is erősen küzdött. Szakaszvezetőm egy tapasztalt katona volt, pont vezetőnek termett. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Én azt nem értettem, hogy miért támadták meg a Földet ezek a szörnyek. Elmerültem az űrtörténelemben és a föld történelmében rátaláltam a megoldásra. Réges-régen komoly harc dúlt egy bolygón ahol hatalmas edzett harcosok harcoltak egy kehelyért. Ezt a kelyhet a földön is keresték egy földi mítosz szerint. Az összefüggéseket még nem értettem, de tudtam, hogy a választ az űrben találom. Miközben ezt kutattam éreztem figyel valaki gyorsan el akartam pakolni, de a szakaszvezetőm gyorsabb volt. Kénytelen voltam felfedni kilétemet előtte. Elmondtam tervemet, amire ő rábólintott, már nem lepődött meg az idegenektől. Előtte azonban megkért valamire. Azt szerette volna, hogy menjek el az idegenek központjába egy tűzhányóhoz és tudjam meg miért vannak itt az idegenek. Én vállaltam a küldetést. Kiderült, hogy a kehely a Földön van azt keresik és már meg is találták. Elkéstünk hát. Visszatértem a szakaszvezetőmhöz tájékoztattam arról ,hogy mit tudtam meg. Egyet tehettünk követtük a szörnyeket. A szakaszvezetőm ragaszkodott hozzá, hogy ők is jöjjenek. Így is lett. A szakasszal együtt beszálltunk az űrhajóba a szakasszal és követtük a szörnyeket. Ők arra a bolygóra mentek, ahol a hatalmas harcosok éltek. A fény és a sötétség lovagjai voltak ők. Mi a fény lovagjainál kerestünk menedéket. Itt meglepődve hallották, hogy a kelyhet a sötétség lovagjai megszerezték. Elmondták, hogy a kehely magát a halált tartalmazza ezért, aki megfejti a titkát az legyőzheti a halált és elérheti az örök életet. Ezért harcoltak ők a kehelyért, amit megszerezve a földön rejtettek el, de ezek szerint a sötét lovagok rájöttek a titokra és megszerezték a kelyhet. Kérték segítsünk nekik visszaszerezni a kelyhet. Ebben csak egy bölcs öreg régi harcos segíthet, akit azonban a sötét lovagok fogva tartanak. Szerették volna, ha kiszabadítjuk. Mi vállaltuk a feladatot. A szakasz mocsarakon, sötét erdőkön, elpusztított falvakon elátkozott lényeken és soha nem látott szörnyeken keresztül rendíthetetlenül haladt előre, míg meg nem érkeztek a sötét lovagok földjére. Ők már készen álltak a háborúra, csak azt várták, hogy a kehely titka legyőzhetetlenné tegye őket. A szakasz behatolt a sötét lovagok erődítményébe és lejutott az elfogott harcosig. Itt azonban meglepődve láttál, hogy a bölcs öreg harcos maga áll a kehellyel. Ő nem csodálkozott. Tudta, hogy érkeznek. A szakasz felkészült a támadásra, de a harcos botjának egy intésével mozdulatlanná változtatta őket. A szakasz tehetetlen volt. Végül a harcos a kehellyel a kezében feléjük fordult és hozzájuk szólt:

- Nézzétek győzelmemet. - szólt. A kehely titka már az enyém.

A szakasz azonban semmit nem tudott tenni mozdulatlanul nézte mi történik.

A harcos azonban nagy meglelődésükre egyszer csak felemelte a kelyhet és földhöz vágta. A kehely apró darabokra tört. Ezzel a mozdulattal a szakaszt is kiszabadította. Ők támadó helyzetbe álltak, de a harcos leállította őket. Végül elmondta, hogy sokat volt ideje elmélkedni, hogy mi a kehely titka, tudta a helyét is, nem volt nehéz megszerezni azt. Csak azért akarta megszerezni, hogy végleg meg tudja semmisíteni, ami sikerült neki, így a halál titka többé nem megfejthető.

A szakaszt hazaengedte, akik a fény lovagjait tájékoztatva végre haza térhettek a Földre. A Földön már véget értek a harcok, csak a romok eltakarítása maradt. Liliana és a szakaszvezető örömmel konstatálták, hogy a Föld megmenekült.

Atlantisz:

Űrkor: 2251.

Miután szakaszvezetőm és a szakaszom előtt felfedtem titkomat, úgy látta, a legjobbnak, ha velük maradok. Döntésem helyesnek bizonyult, hiszen a Föld mindig is veszélyben volt, megvédelmezni úgy tudtam ha magam is harcolok az idegenek ellen. Szakaszvezetőmmel Johnnal úgyis jó viszonyt alakítottam ki, kezdett közöttünk valami kialakulni. Döntésem azért is helyesnek bizonyult, mert bár nem vártuk, hogy ilyen hamar, de a Föld újra veszélybe került. Egy nap újra idegenek érkeztek a Földre és nem a békés fajtából valóak. A Naphasítók voltak azok. Az űr átkozott faja. A Föld Napjára fájt most a foguk. Nem tudtam, hogy honnan ismerik a Földet ezért utána kellett néznem újra az űrtörténelemnek. Csakhogy most nehéz helyzetben voltam, mivel az űrhajóm távol volt tőlem, először oda kellett eljutnom. Johnnal megbeszéltük, hogy a szakasszal vállalkozunk arra, hogy eljussunk az űrhajómhoz. A Föld már harcban állt és veszélyes földeken és vizeken kellett áthaladnunk ahhoz, hogy eljussunk az űrhajómhoz. Hosszú hetekbe tellett és sok harcba mire megérkeztünk. Mivel már utaztunk az űrhajómmal Johnék és a szakasz tudta, hogy mit kell tennie. Én az űrtörténelmet vettem elő és újra felkerestem a Föld történelmét. Kiderült, hogy a Naphasítók nem először járnak a Földön, sőt az embereket ők hozták a Földre rabszolgáknak, hogy a még működő Nap alatt Isteneikként éljenek. Most már nem volt szükségük az emberekre és hogy más bolygón éljenek, már meg tudták szerezni a Nap energiáját. Innen ismerték tehát a Földet és az emberi fajt. Az űrnapló többet nem írt erről, így nem tudtuk mi tévők legyünk. Johnnal való beszélgetéseink alkalmával azonban szóba került egy mítosz, Atlantisz mítosza, amit mindig előszeretettel hallgattam, mert tudtam, hogy az nem egy mítosz, hanem egy itt élő idegen faj története, akik itt éltek a Földön. Valószínűleg még a Naphasítók érkezése előtt. Elsüllyedésük mítoszát csak kitalálták, valójában elhagyták a Földet, a történetet csak azért hagyták meg, hogy az emberek ne tudják megtalálni őket. Most ez jutott az eszembe, ennek néztem utána. Kiderült, hogy ők is a Naphasítók érkezése miatt hagyták el a Földet. Úgy gondoltam, hogy meg kellene keresni őket, talán ők tudnak segíteni az embereknek. Ez azonban nehéz dolog volt, hiszen azt nem hagyták hátra, hogy hol éltek, csak azt, hogy elhagyták azt a helyet. Azt tudtam, hogy kik voltak, hiszen ismertük a fajukat, így könnyebb volt a helyzetem. Egy állattestű, emberfejű békés nép volt. Míg itt éltek hatalmas építményeket hagytak maguk után. Ebből csak egy maradt meg a Szfinx. Így hát oda kellett mennünk. Az űrhajóval egyszerűbb volt. Hamar meg is érkeztünk. Ismertem az építményeiket így a Szfinxben azt is megtaláltam, amit az emberek nem tudtak. Egy titkos úton egy hatalmas csarnokhoz értünk. Itt minden megtalálható volt az idegen fajról, életükről és eltűnésükről is. Ezen kívül volt még három ajtó. Egy felírás azonban azt állította, hogy csak az egyiken mehetek be ki kellett hát találnom, hogy melyiken. Mind a három ajtó előtt volt valami. Az egyik előtt egy hatalmas fegyver, ami mindennél pusztítóbb, a második előtt egy tekercs, ami a hatalom megszerezésének kulcsát tartalmazta, a harmadik előtt egy kisarjadó favessző. Választanom kellett, tudtam a választás rólam szól. A fegyverrel győzhetünk, a tekerccsel minden hatalmat megszerezhetünk, míg a favessző az kisarjadó életet jelenti. Nem volt kétséges mit választok a favesszőt. Ezen az ajtón léptem be. Itt egy új dimenzióba jutottam, ahol találkoztam a keresett fajjal. Elmondtam miért keresem őket, ők is elmondták, hogy miért kerültek ebbe az új dimenzióba. Ide bújtak el a Naphasítók elől, mivel ők sem tudták legyőzni őket. De tudnak segíteni. Ismernek egy bolygót, ahol az emberek elrejtőzhetnek a Naphasítók elől, mivel nem tudják legyőzni őket, ők tudnak segíteni az utazásban. Így is történt. A Földön hatalmas átjárókat nyitottak, amin keresztül az emberek el tudták hagyni a már legyőzött Földet. Útóljára Lilianaék távoztak és kerültek új otthonukba messze a Naphasítóktól.

 Új Otthon:

A földiek berendezkedtek új otthonukba, de sajnos az új jó lét nem tartott sokáig, kiderült, hogy a bolygójuk magva elkezdett olvadni Lilinana és John elkezdett új megoldást keresni. Sajnos ahhoz, hogy megoldják a problémát vissza kellett térniük a Földre. Itt azonban a Naphasítók várták őket, így nem volt könnyű megtalálni a megoldást. Hosszadalmas harcok után Liliana és John a múlt történelmében megtalálták a megoldást. A vízözön korában egy bárka hagyta el a földet, amit jól elrejtettek és vízözönnek tüntettek fel. Úgy írták, hogy földet vízözön borította el, pedig csak azt hazudták, hogy ez a vízözön elpusztította Földet, miközben csal több bárka indult új útjára a világűrbe. Lilianaéknak nem volt nehéz kitalálni, hogy hova is indultak, hiszen a bárka utasai egy csillagtérképet hagytak hátra. Ez a csillagtérkép a egyszerűbb navigációs pontra helyezte a hangsúlyt. Arra, amit ismertek. Észak, Dél, Kelet, Nyugat. Lilianaéknak ezekbe az irányokba kellett elindulniuk. Először északra mentek. Itt azonban váratlan akadályba ütköztek, egy falka farkas falkával kellett megütközniük. Liliana hamar rájött a megoldásra a falkát ugyanis az alfa hím keletkeztette, ő volt aki hatalmas falkát készített. Liliananak csak annyi gondja volt, hogy az alfával végezzen. Becélozta, és fegyverével lőtt is. Az alfa elfeküdt, és a falka eltűnt. Lilianaék így megszerezték az első téridő pontot. Következő útjuk Délre vezetett. Itt nehéz dolguk volt, ugyanis a barlang rajzokból kellett kitalálni a megoldást. A Rajzok elvezettek egy hatalmas csont szörnyhöz. Liliana nem tudta mitévő legyen, így a rajzokra kellett hagyatkoznia. Meg kellett találnia egy kardot, amivel legyőzhette a csontszörnyet. A dzsungel mélyén meg is lelte mind a kettőt és a kardal legyőzte a csontszörnyet, így megszerezte a második koordinátát is. Következő útjuk nyugatra vezetett. Itt a fejlődés hatalmas robotokat hozott létre, amiket le kellett győznie. Itt Liliana egy hatalmas robotot hozott létre, amivel legyőzte a robotokat és övé lett a harmadik koordináta is. Utolsó útjuk Keletre vezetett. Itt már tudták mi vár rájuk, egy hatalmas sárkányt kellett legyőzniük. Már volt annyi tapasztalatuk, hogy ezt könnyen megtegyék, korábbi harcaik során ugyanis annyi tapasztalatot szereztek, hogy ez már könnyű feladat volt. Megszerezték a negyedik koordinátát is, megvolt az ősi otthon helye. Az új bolygón megnyitották az új átjárókat, amin keresztül az emberek átmehettek az a régi ősi otthonukra. Itt azonban máris meglepetés fogadta őket, hiszen újra rabszolgáknak fogadták őket a Naphasítók.

Világosság:

Az emberek az új otthonukban újra rabszolgaként kerültek. A Naphasítók világába. Liliana és John újra kezdte keresni a megoldást. Lililana újra a múlt történelmébe merült el. Rájött, hogy a Földnek volt egy időszaka, amikor szabadok voltak és nem fenyegette őket senki. Ez az ősi Görög világ volt. Ekkor a demokrácia uralkodott, mindenki szabad volt és a Földet sem fenyegette senki sem. A csillagtörténelemből kiderült azonban, hogy ezt egy fajnak köszönhető. Ez a görögöknek az Istenek voltak. Liliana tudta, hogy ezt a népet kell megkeresnie. Nem volt nehéz, hiszen a régi mondákban le volt írva a megtalálhatóságuk. A Görög mondák szerint ezek az Istenek az Olümposzon életek. Ezt Liliana tudta, hogy hol van. Hamar meg is találta őket, bár tele kétséggel. Nem tudta mi történhetett népével és félt, hogy az űr csak borzalmakat szül. De azért útnak indult hamar el is érte a fajt, akik az Olumposzon éltek, ami egy bolygó volt. Itt találkozott az Istenekkel. Ők szeretettel fogadták és szívesen hallgatták. Elmondták, hogy segítenek, ha a földi faj érdemes lesz rá, ezzel engedték el Lilianat és Johnt. Lilianaék hazatértek. Egy út volt csak előttük, ami Liliana kétségét is eloszlatta. A földieknek újra a demokrácia útjára kell lépnie. A földiek a rabszolgaságból eldöntötték, hogy választott vezetők útján veszik fel a harcot a Naphasítók ellen. Fellázadtak uraik ellen. A harc nagy volt, de egyszer csak megjelentek az olümposzi Istenek hajói és legyőzték a Naphasítókat. Liliana kétségei teljesen megszűntek, meglátta az utat amin keresztül az űr útja vezet. Boldogan ünnepelték a szabadságot Johnnal együtt.

Csillagvadászok:

Liliána és John boldogan éltek szabad otthonukban, amikor is azonban újabb támadás érte őket a világűrből. Egy idegen faj támadta meg őket, akikkel harcba kellett bocsátkozniuk, de az idegen fejlettebb faj volt így Liliánáék és új otthonuk vesztésre állt. Ekkor azonban a semmiből egy szintén idegen faj a csillagvadászok jelentek meg és harcba bocsátkoztak a támadó idegen fajjal. Támadásukat sikeresen vissza is verték, de a háborút még nem nyerték meg. A csillagvadászok hamar kapcsolatba léptek Liliánáékkal felajánlva a segítségüket. Liliánáék el is fogadták azt. Kiderült, hogy a csillagvadászok is erről a bolygóról származó ősi nép ezért is akarják megvédeni. Ők is ehhez a bolygóhoz tartoznak. Ahhoz azonban, hogy a bolygót sikerüljön megvédeniük Liliánáéknak hosszú útra kell indulniuk. Először a fagyos hegyekbe kellett elmenniük, itt találkoztak a fagy szellemével, akit rabságba ejtettek és akadályt képzett Liliánáék előtt, ezért ki kellett szabadítaniuk. Ehhez a fagy kristályszilánkját kellett megtalálniuk. Ez nehéz feladatnak ígérkezett, de Liliána észrevette, hogy a hegyek meghatározott forma szerint helyezkednek el, így követve a hegyek útját eljutottak a középponthoz, ahol is megtalálták a kristályszilánkot, amivel kiszabadították a fagy szellemét és így már tovább tudtak haladni útjukon. Ehhez le kellett ereszkedniük a hegyek mélyére útjukat itt már azonban a Föld szelleme akadályozta. Őt is fogságban tartották, így őt is ki kellett szabadítaniuk. A Föld mélyén rajzokat találtak a barlangokban a korai emberek rajzai voltak ezek, ahol is Liliána szerint az volt ábrázolva, hogy az emberek felajánlásokat tettek a Föld szellemének. Ezeket a felajánlásokat Liliánáék is elvégezték, különböző drágaköveket áldoztak fel, amit a Föld szelleme el is fogadott, megszabadítva magát a fogságból. Liliánáék így folytathatták útjukat, ami egy aranyfolyóhoz vezetett, amit egy szörny tartott fogságban. Liliánáéknak nagy harc árán, de sikerült legyőzni a szörnyet, így tovább haladhattak lefelé, ahol is már maga a folyékony tűz szabott gátat nekik. Liliánáék nem tudták mi tévők legyenek, de a falakon ismét az emberi eredet nyomait találták. Az ősi emberek a démonokban hittek és démonokat idéztek meg. Az egyik ilyen démon a tűz démona volt. Liliánáék megidézték a démont, aki megtudva, mi járatban vannak megígérte, hogy átengedi őket, de egy próbát teljesíteni kellett. Liliána vállalta. Rájött ugyanis, hogy az ember egyik nagy próbatétele, hogy legyőzze a tűztől való félelmét. Liliána is így tett. Tüzet hozott a folyóból, tüzet gyújtva társai körében. A démon teljesítettnek nyilvánította a próbát és átengedte a csapatot. Liliánáék már közel jártak és a Föld közepében egy szellemfát találtak, ahol is kiderült, hogy a bolygón minden élet még az emberé is ettől a szellemfától ered. Ez a fa védte meg a bolygót is a támadásoktól, de már öreg és nincs ereje megvédeni az otthont. Utolsó erejével egy magot adott át Liliánáéknak akiket érdemesnek tartott erre és kérte, hogy ültesse el biztonságos helyre. Liliána így is tett. Egy biztos helyen elültette a magot. A magból hamar új fa hajtott, fiatal és erős és Liliána kérésére egy pillanat alatt kiterjesztette védelmét a Föld köré, amin már a támadó faj sem tudott áttörni így védték meg Liliánáék az otthonukat. 

Földindulás

Hajnalvándor kint állt a pusztán és azt kémlelte, de nem látott semmit. A bogyókat gyűjtötte és közben folyamatosan figyelt. Kicsit elszakadt a többiektől, de messzire kellett menni a bogyókért. Hirtelen egy madárraj húzott el felette. Nem figyelt oda. A bogyókra figyelt, nem akart rosszakat leszedni. Sok bogyó volt a bokrokon ez volt az ideje a bogyógyűjtésnek, az egész törzs ezt végezte. Mindennek meg volt az ideje, a vadászatnak, a bogyógyűjtésnek és a betakarításnak is. Mindezt együtt végezte a törzs. Így zajlott már kiskorától fogva. Már akkor betanították, azóta minden úgy megy mint volt. Nem változott semmi sem. Hajnalvándor, mert így nevezték el kiskorában, mintha utalna valamire, de nem tudta mire, de a törzs mindentudója így nevezte el, nyugodtan szedegette a bogyókat. Nem látta a többieket, de nem is érdekelte élvezte az egyedüllétet, nyugodtan gondolkodhatott. Most tavasszal, mikor a csillagok tisztán látszanak a bogyógyűjtés ideje. Aztán jön a nyár, amikor olyan nagy a forróság jön a betakarítás ideje, mert sok élelmet elvetettek, ezt is mind megtanulták, majd ősszel a vadászat ideje, amikor jönnek az állatok, télen, mikor nagy a hideg abból élnek, amit termeltek. Hajnalvándor egyedül élt, de a mindentudó szerint hamarosan el jön az ideje, hogy együtt éljen valakivel, akit a törzs kiválaszt. Hajnalvándornak tetszett egy lány a törzsből, de nem tudta vele fog e egy sátorban élni. A mindentudóval kellene erről beszélnie, de még nem mert előhozakodni vele, a mindentudó, aki mindent tud talán mást gondolt, alá kell rendelnie magát az akaratának. Hajnalvándor vágyott a lányok társaságára, de tudta ez máshogy megy, szeretett volna egy sátorban élni már valakivel, de alá kell rendelnie magát a törzs akaratának. A madárraj megint elhúzott fölötte, de most sem figyelt fel rá. Tovább szedegette a bogyókat. Nem is hitte, de a lány közeledett, akit kedvelt. Jött a kosarával, már majdnem tele volt. Hajnalvándor boldog lett, együtt szedhették tele a kosarukat. Hajnalvándor integetett neki, a lány pedig visszaintegetett, nem lehetett tudni, tud e Hajnalvándor érzelmeiről, de mikor mellé élt élénk beszédbe kezdett vele. Hosszan ecsetelte merre jártak, és hol találtak bogyót, ki mennyit szedett, és mennyi a napi adag. Hajnalvándor boldogan hallgatta csivitelését. A lányt Untinak hívták és Hajnalvándor már régen nagyon jól élvezte a társaságát, ha lehetett sok időt töltöttek egymással, tudta ezt a törzs is és nem szólt semmit. Unti csinos fiatal hosszú barna hajó barba bőrű zöld szemű lány volt és ő is nagyon kedvelte Hajnalvándor társaságát. Nagyon szeretett bogyókat gyűjteni és a földműves munkából is tevékenyen kivette a részét. Egyedül a vadászatot nem szerette, mert féltette a férfiakat az állatoktól. Hajnalvándor már férfi volt és ő is részt vett a vadászatokon Unti pláne féltette őt. Kapcsolatukról a mindentudó nem szólt semmit. Unti már teleszedte kosarát a bogyókkal így volt ideje beszélni Hajnalvándorral míg ő tovább gyűjtött. Ezek a beszélgetések általában a munkáról a munka utáni szórakozásról a lányokról és arról a mindentudó melyik lányt melyik férfinak szemelte ki. Untit is nagyon foglalkoztatta vajon őt kinek szemelte ki a mindentudó, nagyon szerette volna, ha Hajnalvándort, de erről nem mert szólni semmit. Hajnalvándor boldogan hallgatta beszédét, így gyorsabban és könnyebben ment a munka, a Nap szépen sütött és Hajnalvándor boldog volt Unti társaságában. Végül Hajnalvándor is teleszedte a kosarát és indult volna vissza a többiek irányába, de Unti mást akart. A közelben folyt egy tiszta vizű folyó, ahonnan a vizet hozták és ahol fürdeni szoktak. Unti nagyon szeretett volna megfürdeni és szerette volna, ha Hajnalvándor is vele tart. Kérte jöjjön vele. Hajnalvándor inkább ment volna a társai felé, de Unti addig nyaggatta, amíg Hajnalvándor kötélnek állt és igent mondott. Letették a kosarat, úgysem vitte vitte volna el senki és elindultak a folyó irányába. Nem volt túl messze de egy darabon sétálni kellett Unti nagyon élvezte a nyarat, a ragyogó napsütést a kék eget, ilyenkor érezte magát igazán jól. Hamar a folyóhoz is értek, levették ruháikat, csak az alsónemű maradt és boldogan vetették bele magukat a vízbe. Hangosan nevettek, csiviteltek, fröcskölték egymást. Élvezték a víz hűsítő érzését. Unti boldogan úszkált a vízben, Hajnalvándor pedig követte, minden percét élvezték az együttlétnek. Boldogan játszottak egymással. Miután megfürödtek kimentek a partra szárítkozni, élvezték ahogy a Nap melegen süti a testüket. Hamar megszáradtak, felöltöztek és visszaindultak a kosarak irányába, ezt az utat is gyorsan megtették, felkapták kosaraikat és a többiek irányába indultak. Nem volt könnyű megtalálni őket, mert szétszóródva gyűjtötték a bogyókat, de lassan mindannyian elkészültek a munkájukkal és kezdtek egy csomóban gyülekezni. Mindenki egy irányba haladt többé kevésbé teleszedett kosaraikkal, Mapi a gyűjtés vezetője és a rangidős kezdte őket egy irányba terelni. Hamar egy csomóban gyülekeztek. Férfiak nők és gyerekek is részt vettek a gyűjtésben, ott volt a törzs apraja nagyja. Mapi szemre vételezte a gyűjtés eredményét. Nem volt teljesen megelégedve, úgy gondolta az emberek gyűjthettek volna többet is, hiszen bogyó volt elég, de a Nap már kezdett lemenni és Mapi még sötétedés előtt szeretett volna visszatérni a törzsbe. Már mindenki kellően fáradt is volt nehezen emelték meg kosaraikat, csak a gyerekek szaladgáltak vígan közöttük. Mapi kiadta a jelet és a csapat elindult a falu felé. Már kitaposott ösvényen mentek, amikor a madárraj újra elhúzott felettük, de senki sem figyelt fel rá. Tovább haladtak az ösvényen egy vonalban fáradt léptekkel követték egymást az ösvényen. Elől férfiak, utána a nők majd középen a gyerekek majd ismét a férfiak, hogy biztonságosan tudjanak haladni, így védték magukat és a nőket, gyerekeket. Az ösvény eddig biztonságosnak bizonyult, de soha nem lehetett tudni, a puszta ezernyi veszélyt rejtett. Mindenre nem is lehetett felkészülni, állandó éber lét kellett a pusztában való élethez, a törzs embereit csak a veszélyek fenyegették, de a gyűjtögetők most már elég fáradtak voltak a figyelemhez, több napja dolgoztak és már fáradtak voltak. Mapi is noszogatta őket, hogy siessenek, nem volt idejük figyelni, nem volt erre kijelölt ember, aki figyelte volna a pusztát és csak az őrködéssel törődött volna. Ekkor bekövetkezett a baj. Először csak egy éles sikoly volt, majd hirtelen több követte, Mapi hátranézett, meghűlt benne a vér, a pusztai veszélyek legrosszabbját pillantotta meg. Egy kardfogú tigris támadt rájuk. Az emberek sikoltozva dobálták el kosaraikat és szaladoztak ezernyi irányba. Mapi próbálta egyben tartani őket, elfoglaltatni velük a védekező állásaikat, amit ilyenkor tenni szoktak, de az emberek közül csak páran maradtak, már mindenki szerte széjjel szaladt a tigris pedig újabb embert támadott meg. A férfi sikítva terült el a földön ahogy a tigris belemélyesztette a fogát. A pár megmaradt ember kezdetleges dárdáikkal a tigris irányába szaladtak és próbálták leszúrni. A taktikájuk az volt, hogy körbe veszik a vadállatot és minden irányból próbálják megszúrni. A tigris azonban erősnek bizonyult a leterített férfit a földön hagyta és a dárdás férfiakra támadt. Azok szét futottak. A tigris kergette őket, de Mapi hívására egyre többen tértek vissza és a tigris irányába szaladtak, mind próbálta megszúrni. Ez többé kevésbé sikerült is nekik. Már sokan eltalálták a tigrist, aki több sebből vérzett. A tigris miután többen is eltalálták már inkább menekülőre fogta a dolgot. Szinte már minden férfi visszatért és a tigrist kereste, de az már inkább menekülőre fogta a dolgot és megérezve a veszélyt inkább futásnak eredt és hamar messze járt az emberektől. Mire elmúlt a veszély, az emberek Mapi hívására szinte már mindannyian együtt voltak. Már csak a nőket és a gyerekeket kellett megkeresniük. Mire megtalálták őket már késő éjszaka volt. Kiderült a tigris egy nőt terített le és egy férfit megsebesített. Mapi rendelkezett arról, hogy mi legyen velük. Mind a kettőjüket visszaszállították a faluba és letették a falu közepén. A mindentudó megszemlélte őket. A halott nőt nagy sírás fogadta, családja jajveszékelve sírt. Egy férjet és két gyereket hagyott maga után. A mindentudó csitította őket, de nem sok sikerrel. A sérült férfi gyógyításáról is gondoskodtak. Egy sátorba szállították ahol hamar ellátták. Sebei nem voltak túl veszélyesek, a mindentudó szerint hamar fel fog épülni. A mindentudó Mapit hívatta ezután számon kérte rajta hogy hogyan történhetett meg mindez. Mapi magyarázkodott, hogy a fáradtság a meleg lankasztotta meg a figyelmüket és semmi sem utalt a veszélyre. A mindentudó gondoskodott a továbbiakról. A bogyókat pótolni kellett valahogy hiszen a veszély alatt az emberek szerte szét dobálták kosaraikat, ezeket másnap be kellett gyűjteni, de már csak a mindentudó rendelkezése szerint felállított őrökkel. A kardfogú tigrisről pedig szintén rendelkezett. Ha a közelben ólálkodik, akkor le kell vadászni, mivel így veszélyezteti a törzset. A mindentudó mérgelődött, hogy nem vette észre a törzsre leselkedő veszélyt. Nem vette észre a jeleket. Óvatlan volt és most babonás álmai sem segítettek. Ez az ő hibája. Más teendő már nem volt. A falu körül is őröket állíttatott fel, nehogy a tigris meglepje őket az éjszaka, a törzset pedig elbocsátotta aludni, mivel holnap reggel korán kell kelniük és megint ki kell menni a pusztába, most már a tigris fenyegetése alatt. A falu csendben álomba merült. Az éjszaka nyugodtan telt el, mindenki átaludta bár sokan az izgalomtól nehezen aludtak el. Másnap korán keltek és elindultak most már a lándzsások felügyelete alatt az elhagyott kosarak megkeresésére. Ez sem volt könnyű munka ráadásul féltek is, hogy a tigris, ami még valahol a közelben rejtőzködhetett újra rájuk támad. A munka sok időt vett igénybe, de mire a Nap csúcspontjára ért a munkával készen voltak. Nagyjából mindenki tudta, hol hagyta el a zsákját. Hajnalvándor is megtalálta a magáét és visszatért a csoport biztonságába. Untit még nem látta és nagyon féltette, de hamarosan ő is megérkezett a kosarával együtt. Mire mind együtt voltak újra haza a falu felé indultak. Az úton végig rettegtek lesz e újabb támadás, de az most elmaradt és békésen vissza is tértek a falujukba. A kosaraik tartalmát, amiben megmaradt a tegnap szedett bogyók többsége egy nagy tároló helységbe vitték, ahol szép számmal gyülekezett már az összegyűjtött bogyók többsége. Ezután a földekre kellet volna kimenniük, de a mindentudó megtiltotta, hogy amíg a kardfogú tigris nincs levadászva nem mehetnek ki. Ehhez a mindentudónak a megfelelő jeleket kellett megvárnia, hogy a vadászokat kiküldhesse. A törzs békés semmit tevésbe süllyedt. Hajnalvándor körbejárta a falut. A falu szétszórt, rendezetlenül álló, a folyó közelségében felépült kis törzs volt. Eléggé szervezetlen volt, de azért már látszott rajta, hogy valamiféle irányítás alatt állnak és mindenkinek megvolt a dolga. Megvoltak azok az emberek, akik a mindennapi munkát végezték, bogyót gyűjtöttek, a földeken dolgoztak, az állatokra vigyáztak, és megvoltak azok az emberek, akik a harcosok voltak, ellátták a falu védelmét és a vadászatokon is ők vettek részt. Azt, hogy ki kihez tartozik a mindentudó választotta ki. Ezért is volt fontos, hogy kit kihez ad férjül, vagy feleségül, bár elsősorban a jelek alapján választotta ki ezt is. Törvényeik nem voltak, a törzset a mindentudó vezette, aki mindent a jelek alapján döntött el. Hiszen a törzs babonás volt. Mindent a babonáik alapján végeztek, amiket a mindentudó magyarázott és ez alapján döntött. Ha elhullott egy állat jelnek vélték, babonásan féltek tőle és napokig rettegtek valami rossz bekövetkezésétől. A természet jelenségeitől féltek a leginkább a villámlás, a dörgés mind mind rosszat jelentettek és alig várták, hogy elmúljon. Voltak azonban jó dolgok is. A Nap kisütése az bizonyos állatok, elsősorban madarak megjelenése mind mind jót jelentett. Emellett legendák és hiedelmek voltak azok, amik még meghatározták a törzs életét. Az egyik fő legendájuk egy bizonyos főnökről szólt, aki megalapozta a törzs jelenlegi életét. Ő volt az aki elindult a nagy utazásra, átkelt földeken és tengereken, majd legyőzte a puszta vadját és látva milyen jó földre érkezett megtelepedett itt. A törzs ezt a történetet ismerte a falu keletkezéséről és csak ennyit ismert a múltjáról is. Ő volt az a nagy főnök aki megalapozta a falu jelenlegi éltét. Ezek voltak a hiedelmek. Mint például ha bizonyos madarak jelentek meg nem volt szabad semmibe sem fogni, nem lehetett bogyót gyűjteni, földet művelni. A csillagokat nem ismerték, de ha bizonyos csillagok jobban világítottak nem lehetett kimenni a faluból sem. Legendáik azonban voltak, ezek szájról szájra terjedtek, általában a vadászathoz kapcsolódtak. Hősi harcosokról szóltak és ezeket mesélték egymásnak az éjszakai tűznél. Mindenki ezekre a nagy harcosokra akart hasonlítani és harcos akart lenni. Ezeket a babonákat és hiedelmeket a mindentudó értette a leginkább ezért vezette ő a törzset, ami alapján útmutatást próbált kitalálni és értelmezni. Ezért is nem támadtak még a tigrisre. A mindentudó jó jeleket várt és csak azután engedhette ki a vadászokat. A babonákat és hiedelmeket azonban Hajnalvándor is értette és őt tartották a legjobb legenda mesélőnek. Ezért is szerette mindentudó. Mivel a falu lakosai aznap otthon maradtak ezért Hajnalvándor, akinek a nevét a mindentudó adta és természetesen csodás előjelek jelezték érkeztét, mindentudó szerint nagy tettekre hivatott. Hajnalvándor aznap természetesen aznap a mindentudót kereste meg. Hamar be is lépett a sátrába. Illően köszöntötte majd beszélgetésbe elegyedtek. Először semmi különösebb dolgokról nem beszéltek a bogyógyűjtésről, annak előrehaladásáról a földön végzett munkák előrehaladásáról. Később azonban komolyabb dolgokra tévedt a beszélgetés a tigris megjelenésére.

- Mit gondolsz mindentudó, jelent ez valamit? - kérdezte Hajnalvándor

- Semmi jót. - jegyezte meg a mindentudó.

- Én sem hiszem. - mondta Hajnalvándor

- Megosztok veled egy titkot. - mondta a mindentudó. Sajnos ez egy nagyon rossz előjel. Sokat gondolkodtam a dolgon és úgy hiszem ez valami nagyobb rossz eljövetelének az előjele. Még nem tudom mi az, de valami rossz készülődik azt hiszem.

- Ezért kell a tigrist levadászni? - kérdezte Hajnalvándor.

- Igen ezért és mihamarabb. - mondta a mindentudó és mihamarabb. Csak még a jelre várok mondta.

Hajnalvándor ezután előhozakodott a nehezebb témával az ő és Unti kapcsolatára. A mindentudó erre még nem tudott mit felelni.

- Sajnos nem látom a jeleket. - mondta a kérdésre. Nem tudok rá mit felelni, talán a ti sorsotok is a tigris feltűnésétől függ, talán az fogja eldönteni mi vár rátok.

Hajnalvándor ebbe a válaszba belenyugodott, majd illően elköszönve elhagyta a mindentudó sátrát. Sokáig csak ténfergett a faluban a szétszórt sátrak között, majd a sajátjába menve pihenni tért, a törzsnek várnia kellett a mindentudó szavára.

A csendet azonban egy közjáték zavarta meg, az elhunyt családja ugyanis éktelen zajt keltve követelte a mindentudótól a tigris levadászását. A mindentudó nem tehetett egyebet összehívta a falu vadászait és kiadta nekik a parancsot, hogy a tigrist mindenképpen vadásszák le. A vadászokat a legtapasztaltabb vezette. Hamar elindultak abba az irányba ahol a támadás történt. Meg is találták a helyet innen a tigris nyomait kellett követniük. Félkör alakban indultak a tigris nyomain el. Erre azért volt szükség, hogy a tigris ne tudjon semmiféle képen kiszabadulni. A nyomok hosszan a pusztában vezettek a magas fűben, a vadászoknak résen kellett lenniük, nehogy véletlenül akadjanak bele a tigrisbe, aki így rájuk támadhat. Sokáig gyalogoltak, mígnem egy barlanghoz értek. Ide vezettek a nyomok. A vadászoknak most nagyon résen kellett lenniük, a barlang a tigris terepe. Semmilyen zajt sem csaphattak. A legtapasztaltabb vadász merészkedett be először a barlangba, se semmit sem látott. Így behívta a többi vadászt. Ők követték, de senki sem látott semmit sem. Utána jó alaposan szétnéztek a barlangban, de a barlangban semerre sem vezetett tovább út. A vadászok így kijöttek a barlangból. Úgy döntöttek, hogy kint a barlang szája előtt csapdát állítanak fel. Hamar egy üreget ástak, úgy ahogy a vadászatokon szokták, befedték levelekkel és vártak. Sokáig kellett várniuk, de végül az egy vadász észre vette a tigris. Mindenki csendben lapult és várt. A tigris nem vett észre semmit sem, nyugodtan sétált a barlangja felé. A csapda azonban működött és a tigris szépen belesétált. Belezuhant a gödörbe. Most a vadászok támadtak. A csapdába esett tigrisre dárdák zuhogtak. A tigris próbálta kikerülni, de a legtöbb dárda célba talált. Mikor a sok sebtől már mozdulni sem tudott a kegyelemdöfést a legtapasztaltabb vadász adta meg. Dárdájával megcélozta a tigris mellkasát és oda döfte a dárdáját. A tigris egyből kimúlt. A vadászok ujjongtak, mindenki boldog volt. Hamar a gödör mélyére szálltak és kirángatták a tigrist. Négy vadász vitte magával a hadizsákmányt. Alig bírták el akkora volt. Sokáig mentek, de vadászok boldogok voltak és boldogan vitték a zsákmányt. A faluba érve a falu közepére terítették a tigrist. A faluban mindenki nagyon boldog volt. Végre véget ért a félelem, most már újra bátran kimehetnek a pusztába, semmilyen veszély nem fenyegeti már őket.

A vadállat leölését egy nagy tűzgyújtással ünnepelték meg mindenki a tűz körül gyülekezett. Ételt és italt szolgáltak fel a vadászoknak és nézték a győzelmi táncukat, később mindenki kapott az ételből és az italból és mindenki a tűz körül táncolt. A mulatság sokáig eltartott de végeztével mindenki hamar elaludt a sok ételtől és az italtól. Reggel a mindentudó ébresztette a falu lakóit, ami nehezen ment de végül is mindenki felkelt. A mindentudó a veszély elmúltával újra a régi megszokott tevékenységek medrébe terelte az életet. Ki kellett menni újra a pusztába bogyót gyűjteni. Most már, hogy a veszély elmúlt az emberek örömmel végezték a tevékenységüket. Nem is történt semmi különös hacsak az nem, hogy feltűnt Hajnalvándornak, hogy addig nem látott állatok keltek keresztül a pusztán. Mire végeztek Hajnalvándor hamar megkereste a mindentudót és beszámolt arról amit látott. A mindentudó azt is hozzátette, amit Hajnalvándor nem vett észre, hogy addig itt élt állatok pedig eltűntek, főként madarak. Mindentudó szerint ez valami rosszat jelent, de még nem tudta mit. Éjszaka a nyugodt nap miatt mindenki hamar nyugodt álomba merült. Az éjszaka azonban nem múlt el esemény nélkül. Az éjjel a falu lakói hatalmas mennydörgésre ébredtek, mire kiszaladtak, látták, hogy az égből a mennydörgéssel együtt valami fényes hullik alá, majd, hatalmas robajt és fényességet láttak messze a pusztában. Nem mertek oda menni, de ezzel együtt az égen valami fényes és hatalmas jelent meg, kék fényt húzva maga után. A falu lakói ijedten pillantottak az égre, szinte fel sem mertek nézni. A mindentudó próbálta őket nyugtatni, de a törzs szűkölve menekült sátraiba. A mindentudó elborzadva bámulta az égi jelenséget. Ő sem tudta mi az, de nagyon rosszat sejtett. Csak ő maradt kint, még Hajnalvándor is elborzadva menekült a sátrába. A falu nyugtalanul aludt. Másnap már nem mertek kimenni a pusztába. Az égből jövő tűzcsóvák mindennapos jelenséggé váltak és az állatok teljesen eltűntek a pusztáról. A törzs rettegett. Mindentudó minden jelet jól megvizsgált. A tűzcsóvák megjelenését az égen megjelenő fényességnek tulajdonította. Hajnalvándorral akart beszélni, hamar behívta a sátrába, nyomban leültette és megszólította.

- Mit gondolsz mindarról, ami történik? - kérdezte mindentudó.

- Nem tudom mit gondoljak, csak azt tudom, hogy félek, - mondta Hajnalvándor és az egész törzs retteg.

- Nagy gond nyomaszt mondta mindentudó. Úgy gondolom minden jelet végig gondolva, ki kell mondani ez az égi jelenség, mindannyiunk pusztulását fogja okozni.

- És mit tudunk tenni? - kérdezte Hajnalvándor.

- Mi semmit, de épp ezért hívattalak. Úgy gondolom te vagy a legalkalmasabb a feladatra. El kell menned és segítséget kell keresned a törzs számára. Jól gondold meg, hosszú és veszélyes útra indulsz, így is vállalod?

- Igen, mindent megteszek a törzsért. - mondta Hajnalvándor.

-Köszönöm mondta a mindentudó, de előtte még arra kérlek, menj el a legközelebbi barlangba és mivel te vagy a legendák legjobb tudója örökítsd meg ittlétünket, hogy a későbbi korok emlékezzenek ránk, ha mi elpusztulunk.

-Rendben van. - mondta Hajnalvándor és ezzel kiment a sátorból

Nem szólt senkihez, csak szedte a cókmókját, összepakolt és elindult. Így szép csendben, hogy senkit se izgasson fel azzal, amit a mindentudóval beszélt. Elindult az útjára, de előtte még felkereste a legközelebbi barlangot. A közelében bogyókat gyűjtött, a levükből festéket készített és a falán elkezdett rajzolni. Lerajzolta a nagy vándorlót, aki az otthonukat alapította meg, egy hatalmas rinocéroszt rajzolt, hiszen így, állat alakjában képzelték el, mivel mást nem tudtak hinni, ő volt a környék legerősebb nem ragadozó állata, ezért képzelték törzsük alapítóját rinocérosznak, aki a legerősebb. Majd lerajzolta a vándorlását, tengereken és hegyeken át, majd egy madarat rajzolt, akit a rinocérosz észrevett leszállni egy földön a folyó mellett, ezért alapította itt a törzset. Lerajzolta törzsüket és mindazt amit csináltak. Bogyókat, terményeket, zsákmányállatokat rajzolt, hogy az utókornak megörökítse mindazt amit ők tudtak. Majd miután ezzel készen volt, végleg útnak indult. Nem tudta merre menjen, nem ismerték csak a közvetlen környezetüket és nem tudtak más körülöttük élő emberekről, törzsekről, de úgy gondolta ha a folyót követi eljuthat más törzsekhez is. Így hát megkereste a folyót és a partján elindult folyás irányban.

Hajnalvándor elindult tehát követve a folyó partját. Mélységesen elszomorította a magánya és hogy el kellett hagynia a faluját, de tudta, hogy komoly feladatot bíztak rá és ennek meg kellett felelnie. Sokáig követte a folyót, de nem talált semmit. Az első nap úgy telt el, hogy semmi nem történt vele. Éjszaka tábort bontott és nyomban elaludt. Másnap korán kelt és hamar útnak is indult, folytatta a folyó nyomvonalának a követését. Itt már történtek vele furcsa dolgok. Még soha nem látott állatokat látott, nem tudta mit tegyen velük. A folyó partján szürcsölték a vizet, és Hajnalvándor jobbnak látta kikerülni őket. Nagy kerülőt kellett tennie, hogy vissza érjen a folyóhoz, de ez is azt bizonyította, hogy valami rossz van készülőben. Hajnalvándor már ismeretlen tájon járt, így jobbnak látta elővigyázatosnak lenni. Az állatok amiket látott azt jelezték, hogy akár olyan állatok is lehetnek a közelben, amik veszélyesek Hajnalvándor számára. Nagyon kellett tehát vigyáznia. Napközben megint rossz dolog történt vele, nem tudta az útját folytatni, mert hirtelen a semmiből hatalmas vihar kerekedett és Hajnalvándornak el kellett bújnia előle, alig talált menedéket, de egy kiálló szikla alatt nagyjából el tudott bújni és magát szárazon tartania. A vihar is ugyanazt jelezte, mint a soha nem látott állatok, valami nagyon rossz kezdetét, hiszen ezen a tájon az ilyen hatalmas viharok nem voltak általánosak.

II.

A vihar elmúltával Hajnalvándor tovább indult. Elemózsiája azonban fogyóban volt, hiszen csak keveset vett magához induláskor, hogy ne legyen feltűnő. Élelmet kellett szereznie. Zsákját lepakolta, elővette dárdáját és elindult, hogy élelmet keressen. Legegyszerűbb az volt, ha a folyóban próbál halat fogni, hiszen a faluban is azt ették. Szerencsére a halak még nem mentek el és Hajnalvándor hamar talált is egy helyet ahol halakat lehetett fogni. Kiválasztott egy szép példányt és dárdájával megcélozta. Nem okozott neki nehézséget eltalálni, ki is fogta. Hamar megsütötte és jó ízűen elfogyasztotta. Tudta, amíg a folyót követi nem fog neki gondot okozni az élelmezése. Tovább is indult követve a folyót. Hamar újabb gond adódott előtte. A folyó ugyanis szétágazott és ha Hajnalvándor követni akarta a folyót az elágazáson valahogy keresztül kellett jutnia. Úszni nem tudott, de azt tudta, hogy fákat összekötve át lehet jutni a folyón, hiszen a faluban már látta ezt. Tudta is hogyan kell csinálni. Hamar kidőlt fákat keresett és a parton talált nádból kötelet font és a megszerzett fákat összekötve egy kis tutajt ácsolt magának. Az alacsony vízben ki is próbálta azt. A fa megtartotta, így bátran neki vágott a folyónak. Egy valamivel azonban nem számolt, a folyó sodrásával. A folyó közepe táján a folyó sodrása elkapta őt, Hajnalvándor pedig kezdetleges evezőjével mit sem tehetett ellene. A folyó magával rántotta és Hajnalvándor magatehetetlenül sodródott. Nagy hullámok jöttek és majdnem lelökték Hajnalvándort a tutajról. Hajnalvándor evezőjével szüntelenül küzdött az ár ellen, kevés sikerrel, de szerencsére egy hullám kilökte őt a sodrásból és Hajnalvándor most már újra ura volt a tutajnak és a part felé tudta kormányozni a tutaját. Szerencsésen partot is ért, de sajnos a folyó olyan messze rakta ki a parton, hogy a fő folyót már nem is tudta merre keresse. Visszafelé az út olyan hosszú lenne, hogy Hajnalvándor úgy döntött, hogy inkább másfelé indul. Nem tudta merre menjen, de valamerre el kellett indulnia, úgy gondolta a közelben lévő hegyek jó irányt mutathatnak, így hát elindult a hegyek irányába.

Először egy pusztán kellett átkelnie, de itt nem ütközött nehézségekbe, a törzs is a pusztában élt, Hajnalvándor megtanulta, hogy kell itt élni. Gyűjtögetett, vadászott és élelmet halmozott fel, hogy a további úton legyen élelme és haladt a hegyek irányába. Hamar elérte az első hegyeket itt azonban már nem tudta merre vezet a biztos út. Nem tudta merre induljon, elkezdett fölkapaszkodni az első meredéjen. Nehezen haladt előre, nem is tudta a jó irányba halad-e. A szikla magas volt és nehéz volt rajta felfelé haladni, de Hajnalvándor végül felért a tetejére. Innét szét tudott nézni és próbált egy jó irányt választani, de mindenhol csak sziklák állták az útját. Hajnalvándor szikláról sziklára haladt, de egyre fáradtabb és csak egyre csüggedtebb lett. A nappalok melegek voltak az éjszakák pedig hidegek. Élelmét jól be kellett osztania, mert már fogyóban volt, a sziklák pedig nem csökkentek, egyre magasabbak és egyre meredekebbek voltak. Hajnalvándor kitartott, de voltak olyan sziklák, amelyek tetejét hó fedte és itt nagyon hideg volt és Hajnalvándor nagyon fázott. Nem gondolta volna, de végül elérte a hegyvonulat legmagasabb szikláját. Neki gyürkőzött és nagy nehezen megmászta. Innen lenézve örömére sima lankás lejtőt látott lefelé amin biztonságosan tudott tovább haladni. Hajnalvándor örült, hogy most már jó úton halad. Nem sok nap telt belé és leért a hegyről, úgy gondolta a nehezén már túl van. Végül leért a hegyről itt azonban egy sivatagos terült fogadta. Amerre csak ellátott homokbuckákat látott. Nem értette, hogy a hideg és havas táj után hogy lehet ilyen gyorsan forróság és homokbuckák. Útvonal sem volt benne, de azért neki indult. Hamar kiütközött a probléma. Hajnalvándor soha nem tapasztalt forróságban kellett, hogy tovább haladjon. Élelme maradt, de vize az fogyóban volt. Gyötörte a szomjúság. Homokbuckáról homokbuckára haladt előre, de érezte, ha nem talál vizet a szomjúságba fog belehalni. Soha nem élt sivatagban, így fogalma sem volt róla hogyan találjon vizet. Az útirányról már le is tért, ide-oda kóválygott, hogy vizet találjon, de semerre sem látott még egy kis tócsát sem. Szeme köd fátyolos lett és vizionált. Azt hitte vizet lát és gyorsan arra futott, de csak homokot talált. Egyszer csak azonban nyomokat talált, úgy gondolta ha azokat követi talán egy vízhez vezeti el. Gyorsan elkezdte követni, nem gondolva arra, hogy milyen állat is lehet. Végig a nyomok mentén haladt, de szerencsétlenségére a nyomok végén egy soha nem látott állatra bukkant. Nem tudott mit csinálni, az állat rátámadt. Hajnalvándor már alig tudott harcolni, elájult.

Sokáig volt ájult, nem tudta mi történt vele, de amikor felébredt egy sátorban találta magát. Nem tudta, hogy került oda és hogy menekült meg az állattól, de jól érezte magát és szomjas és éhes sem volt. Egy szer csak egy asszony lépett be a sátorba és megszólította.

- Felébredtél? - kérdezte.

- Igen. - mondta Hajnalvándor.

- Engem Sárának hívnak mondta.

- Mi történt velem? - kérdezte Hajnalvándor.

- Nagy szerencséd volt, mondta Sára. Vadászaink a vadállat nyomát követték, amivel harcoltál és ott találtak rád és megölték az állatot. Majd látva, hogy ájult vagy elhoztak ide, hogy meggyógyulj. De most pihenj, még nem vagy elég jól. Kérsz vizet?

- Igen kérek, mondta Hajnalvándor.

Gyorsan megitta, majd újra mélyálomba merült.

Hajnalvándor ahova érkezett, egy kereskedelmi útvonal nyüzsgő, nagy sátorvárosa volt. Itt találkozott mindenféle ember egymással. Ez volt a kereskedelmi útvonal egyik városa. Különlegessége az volt, hogy elsősorban jósok és magukat varázslónak mondó emberek városa volt ez. Az emberek ide nem csak üzletelni jöttek, hanem a jövendőmondók és varázslók hathatós tanácsait elfogadni a rájuk váró nagy útra. A szerencsés útért és kereskedésért minden pénzt megadtak a jósoknak és a varázslóknak. A város szélesen terült szét a sivatagban és mivel az egyetlen pihenőhely volt, ahol élelemhez és vízhez is lehetett jutni, itt minden kereskedő megfordult. Jó üzlet volt ez a jósok és varázslók számára.

Hajnalvándor még nem volt egészen gyógyult, de azért már tudott mozogni és ki akart menni. Az őt meglátogató asszony úgy gondolta, hogy már egészen gyógyult, ezért megengedte, hogy Hajnalvándor kimenjen a városba. Hajnalvándor így is tett, de amit látott, ilyet még nem tapasztalt, ilyen sok embert még soha sem látott. A kis faluja ahonnan jött még talán száz emberből sem állt, itt meg ezres tömeg hullámzott ide oda a városban. Hajnalvándor szinte szédült a sok embertől, elsőre nem is bírta elviselni, vissza kellett mennie a sátorba. Az őt segítő asszony mulatságosnak találta és nevetett is rajta. Megkérdezte mi keresnivalója van itt egy ilyen embernek. Hajnalvándor elmondta, hogy miért jött. Az asszony komoran hallgatott, ők is látták az égen feltűnő fényes égitestet és hallották néha az égből jövő becsapódásokat is, de őket nem foglalkoztatta. Hajnalvándor elmondta, hogy segítséget jött kérni. Az asszony megígérte, hogy segíteni fog, de Hajnalvándor pihenjen még le és majd később menjen ki a városba.

Hajnalvándor így is tett lepihent, de már nem tudott aludni, nehezére esett, de azért kiment a városba, most már több erővel a testében. Elképedve ténfergett a sátorokat összekötő szűk utcák között és szinte ájuldozott a sok nép között. Sokan megszólították, portékáikat, szolgáltatásaikat kínálták neki. Hajnalvándor elborzadva utasította vissza. Nem tudta elképzelni, hogy hogyan tudnának neki segíteni ezek az emberek. Az őt ápoló asszonyba azonban megbízott, úgy gondolta fog tudni neki segíteni, ezért visszatért a sátrába és várta az asszonyt.

Hajnalvándor sokáig várt, egészen éjszakáig volt fent, de nem jött senki. Evett és ivott, majd mély álomba merült. Éjszaka azonban egy kisebb incidens ütötte fel a fejét, az asszony szaladt be hozzá és szólt neki, hogy menekülniük kell, mert a városban kisebb harc ütötte fel a fejét és rájuk nézve is veszélyes lehet. Hajnalvándor bódultan követte az asszonyt. Kiérve a táborból látta, hogy a városban mindenhol láng és hangos kiáltások ütötték fel a fejüket. Menekülniük kellett. Először egy kis utat kellett megtalálniuk az ellenség támadása között, majd miután megtalálták, el kellett találniuk a sátorváros egy biztonságos területére.. Itt már gyorsan tudtak haladni és az asszony biztos léptekkel vezette őt egy biztonságos helyre. Hajnalvándor és az asszony itt várta meg a reggelt. Az asszony reggel magára hagyta Hajnalvándort és mondta neki, hogy ő visszamegy a táborba, megnézni, hogy mi volt az éjszakai csata eredménye. Hajnalvándor sokáig várt, nem gondolta, hogy itt ilyen dolgok is megtörténnek, ez volt az első ilyen incidens, amit megélt. Ők a törzsben békében éltek, nem harcoltak senkivel és nem is kellett félniük senkitől, csak a vadállatokkal harcoltak. Nem gondolta volna, hogy az emberek ilyenekre is képesek, hogy egymással harcoljanak és egymás életét kioltsák. Kezdett kicsit megundorodni ettől a helytől, nem igazán hitte, hogy itt segíteni tudnak neki, de azért még várt. Az asszony később visszatért és örömmel újságolta, hogy a támadást visszaverték és mindenki életben maradt, most átköltöznek egy másik, biztonságos helyre. Hajnalvándor szedte a cókmókját és követte az asszonyt. Ő egy új, biztonságos helyre vitte. Itt azután közölte vele, hogy most már elég erős és el akarja vinni a tábor vezetőjéhez, hogy beszéljen vele, majd ő dönt arról, hogy mi legyen.

Másnap el is jött ez a nap és Hajnalvándor izgatottan készülődött, hogy a vezetővel beszéljen. Eljött érte az asszony és a táboron át vezetve egy hatalmas, pompás sátorhoz vezette. Itt várakoznia kellett, de azután beengedték. Bent lenyűgöző gazdagság fogadta, nem is tudta Hajnalvándor, hogy mit gondoljon, ilyet még soha nem látott. Ők a földön aludtak, míg itt mindenhol ágyak, a földön szőnyegek, gyönyörű edények, és minden még soha nem látott sárga színben. Olyan pompa, amilyet Hajnalvándor nem is hitt, hogy létezik. Soha nem látott ruhák és valami, amit nem értett, gazdagság.

A sátor közepében egy tiszta sárga színben pompázó székben egy magas barna bőrű, barna hajú férfi ült, aki szigorúan nézte Hajnalvándort. Hajnalvándor alig állta a tekintetét. Fejét a föld felé kellett fordítania. Sok idő telt el így, de végül a hallgatásnak vége lett. A székben ülő férfi felállt és Hajnalvándorhoz ment. Fejét felemelte és megszólította.

- Ki vagy? - kérdezte.

- Hajnalvándor, mondta.

- Én Mondur vagyok, mondta a férfi és ennek a törzsnek a vezetője. Hogy kerültél ide?

Hajnalvándor hosszasan ecsetelte, hogy mi történt a törzsével, miért kellet útra és hogy került ide.

- Szóval a fényes csillag miatt jöttél?- kérdezte Mongur.

- Igen, segítséget szeretnék kérni, mert félünk, hogy elpusztítja a törzsünket.

- Mi is látjuk a fényes csillagot az égen. Vándorlásunk során mindenhonnan láttuk, de mi nem a pusztítást látjuk benne, hanem szerencsehozónak látjuk. - mondta Mongur.

Hajnalvándor még nem is gondolt erre, de azután eszébe jutott a mindentudó és az ő félelme, és Hajnalvándor ebben hitt.

- És a földre hulló, pusztító égitestek? - kérdezte Hajnalvándor.

- Az más is lehet, itt még nem hullott le egy sem, mondta Mongur. Na de szóval te félsz, hogy elpusztul a törzsed és segítségért indultál erre a nagy útra. Mond csak gazdag a te törzsed? - kérdezte Mongur.

- Nem mondhatnám, de a mindentudónk rejteget valamit, és adott is belőle nekem, azt mondta a nagyvilágban szükségem lehet erre. Van is nálam valami. Pénznek nevezte, a mindentudó mindent tud és én hiszek neki. Adok belőle ha kell.

- Jól van lássuk mondta. Mongur.

Hajnalvándor elővette az ugyanúgy sárgán fénylő apró fémdarabkákat, amit a mindentudó adott neki és megmutatta Mongurnak.

- Ez van nálam, ezt oda adom ha kell.

- Jól van mondta Mongur. Egyenlőre tedd el, majd később beszélünk róla. Most pedig menj és mi megpróbálunk segíteni, de várnod kell, mert nem könnyű az eseted mondta Mongur.

- Köszönöm mondta Hajnalvándor és kihátrált a sátorból.

Az asszony visszavezette a sátrába és Hajnalvándor ledőlt az ágyra és próbált megnyugodni, úgy gondolta minden jó irányba vezet.

Nem sokat kellett várnia, az asszony hamar visszajött és jó híreket hozott. A tábor vezetője úgy döntött, hogy segít. Előbb egy jósasszonyhoz, majd egy varázslóhoz viszik el, ők talán tudnak segíteni. Hajnalvándor beleegyezett. Az asszony máris indulóban volt és Hajnalvándor alig bírta követni. Szűk kis utcákon haladtak keresztül, sötét helyeken fordultak meg, de végül elértek egy kis helyiséghez, amit takaró borított. A fátylat fellebbentve egy szűk kis helyiségbe értek, aminek a közepén egy középkorú nő ült. A sátor tele volt mindenféle állatok szőrével, arra kellett leülni. Csontok, kövek, mindenféle kockák, és valamiféle lapok voltak a jós előtt. Hajnalvándor olvasni nem tudott, ezért nem tudta mi van a lapokra írva. A jós sokáig rá sem nézett, csak az előtte lévő dolgokat bámulta. Hosszú idő elteltével azonban az asszonyra, majd Hajnalvándorra tekintett. Megszólította őket. Hangja sejtelmes volt betöltötte az egész sátrat. Alaposan kikérdezte őket miért jöttek. Az asszony beszélt Hajnalvándor helyett is. A jósnő Hajnalvándorra tekintett és sokáig fürkészte az arcát, majd az előtte lévő csontokkal, kövekkel és lapokkal kezdett el bűvészkedni. Hajnalvándornak fogalma sem volt, hogy mit csinál. A jósnő sokáig űzte praktikáit, de végül ismét megszólalt. Most már Hajnalvándort szólította meg.

- Te, aki messziről jöttél, hogy segítséget hozz a törzsednek, légy köszöntve. Én a jósnő segítségedre leszek. A csontok, kövek és kártyalapok szóltak hozzám és segítségedre lesznek. Megmutatták a jövődet. Nagy szerencse, hogy ide jöttél, minden jel azt mutatja, hogy itt segítségedre lesznek. Ezen a helyen megtalálod a boldogulásod. Meglásd minden jóra fordul. Már régóta fürkészem én is az égi jelet, és úgy gondolom, hogy ez mindannyiunk segítségére lesz és nagy szerencsét hoz. Most menj békével és járj szerencsével. - mondta a jósnő.

Hajnalvándor bódultan fordult ki a sátorból, sokáig azt sem tudta, mi történt vele, de most megint gyorsan az asszony után kellett sietnie. Miközben az asszony követte azonban egy incidens történt vele. Karját hirtelen elkapták és berántották egy szűk sikátorba. Itt egy hosszú, színes köpenybe öltözött ember szólt hozzá.

- Menekülj innen, mondta neki suttogva, itt csak becsapnak.

- Miért és ki vagy te kérdezte Hajnalvándor.

- Én egy itteni varázsló vagyok, hallottam rólad, hogy messze földről jöttél. Én is egy ilyen törzsből jöttem és a törzs varázslója voltam. A törzsem sajnos elpusztult az égi csapásban és itt találtam menedéket. Menekülj mondom, mert ezek sarlatánok, nem igazi jósok és varázslók. Az életedre fognak törni – mondta.

Az asszony azonban követte Hajnalvándort és mire utolérte a varázsló már nem volt sehol. Hajnalvándor nem tudta mi történt, de az asszony rángatta magával és Hajnalvándor bódultan követte.

Egy újabb sátorba vitték, ahol egy feketébe öltözött magas férfi fogadta, akinek a sátra szintén tele volt mindenféle csonttal, különböző növényekkel, állati preparációkkal és még számtalan egyébbel. A férfi megszólította és magát mágusnak nevezte egyszerűen. Hajnalvándor is bemutatkozott és beszédbe elegyedtek. Hajnalvándor elmondta miért is van itt, mire a mágus hosszas gondolkodásba esett. Végül újra Hajnalvándorhoz szólt és kérte üljön le. Hajnalvándor így is tett, majd figyelte mit tesz a mágus, aki mindenféle furcsa tevékenységbe kezdett. Hosszasan művelt mindenféle varázslatos dolgot, amik csodába ejtették és megtévesztették Hajnalvándort. Végül a mágus befejezte a ténykedését és újra Hajnalvándorra tekintett. Hosszan nézett a szemébe, majd újra megszólította. Elmondta, hogy beszélt a szellemekkel, akik jó hírt közöltek vele. Hajnalvándor és törzse biztonságban van, nem kell félnie, csak egy dolgot kell megtennie. El kell mennie egy közeli barlangba, ahol a falon egy írás van, ami egy ősi szertartás elvégzésének a lefolytatását tartalmazza, ezt kel Hajnalvándornak megkeresnie és elvégeznie és a törzse megmenekül. Hajnalvándor boldog volt attól, amit a mágus mondott és alig várta, hogy elvégezhesse a szertartást, azt, amit a másik varázsló mondott, már el is felejtette. Megköszönte a mágusnak a segítséget és az asszonyt követve kiment a sátorból. Ezután az asszony visszavezette a törzshöz, ahol is a vezetőhöz vitte. Hajnalvándor beszámolt arról, ami történt vele és a törzs vezetője nagyon elégedett volt, Elmondta Hajnalvándornak, hogy továbbra is segíti őt és ad mellé tevéket és embereket, hogy segítség a barlangig. Hajnalvándor megköszönte ezt is és gyorsan összekészülődött, hogy indulhassanak. Az asszony ide is követte és egy kisebb csapattal együtt indultak felkeresni a barlangot.

A csapat hamarosan elindult felkeresni a barlangot. Az út nem tartott sokáig, a barlangot hamar meg is találták, Hajnalvándor leszállt a tevéről és indult befelé a barlangba. Az asszony, aki mindenhová követte elmondta neki, hogy ide már nem követheti, Hajnalvándornak egyedül kell mennie.

Hajnalvándor így egyedül indult a barlangba az útjára. A bejárat széles volt és Hajnalvándor könnyen bejutott. Maga a barlang is tágas volt, így könnyen mozgott benne. Hajnalvándor keresztül kasul bejárta a barlangot, de sehol semmilyen írást nem talált a falon. Bódultan bolyongott a barlangban, mire megtalálta a kijáratot, de meglepetésére, azt egy ajtó zárta most el. Hajnalvándor kiáltozott, hogy megjött és engedjék ki, de kívülről csak hangos ordítást hallott. A szavakból azt vette ki, hogy őt ide bezárták, és csak akkor engedik ki, ha elmondja merre van a törzse, ők azt megkeresik és váltságdíj ellenében kiengedik. Hajnalvándor elkomorult, hiszen csapdába esett és nem tudta mi tévő legyen. Teljesen összeomlott. A törzsét nem akarta leárulni, ezért csöndben maradt. A kívülről beszűrődő hangokból azt vette ki, hogy a csapat addig itt, hagyja, amíg gondolkozik, de ne sokáig, mert sem élelmet, sem italt nem hagynak itt.

Hajnalvándor kétségbeesetten kereste a kiutat, de nem talált semmit és már nagyon éhes volt, és legfőképp szomjas. Állandóan a kijárathoz jutott, ahol végül leroskadt és elájult a földön. Mikor magához tért érezte, hogy újra visszatért az ereje és furcsa módon sem éhes sem szomjas nem volt és nem a barlangban találta magát, hanem egy tavacska közelében. Nem tudta, hogy került ide, de egyszer csak ismerős hangok ütötték meg a fülét. Unti volt az, aki közeledett Hajnalvándorhoz. Hajnalvándor teljesen meglepődött, nem értette, hogy került ide Unti, de már látta is közeledni. Hajnalvándor felült és nézte Unti közeledését. Unti hamar Hajnalvándorhoz ért és megszólította őt.

- Magadhoz tértél?- kérdezte.

-Igen, mondta Hajnalvándor. Hogy kerülsz ide?

-Láttam, amikor kisurrantál a faluból és tudtam nem véletlen, hogy elmész, ezért követtelek mindvégig.

- És hogy kerülsz most ide? És én hogy jutottam ki a barlangból?

- Mindjárt mindent elmondok, de most egyél és igyál, hamarosan indulnunk kell.

Hajnalvándor evett és ivott. Jól esett neki, de még mindig nem értette mi történt vele, ezért újra Untihoz fordult és kérte mondjon el mindent.

- Jól van. - mondta Unti. Szóval az úgy volt, hogy aznap éjjel, amikor elindultál, nem tudtam aludni és kint ültem a sátram előtt. Te nem láttál engem, de én észrevettem, hogy valami mozgás van a faluban. Gyorsan utánanéztem és téged láttalak, amint kisurransz a faluból. Nem tudtam miért, ezért követtelek. Azt hittem csak valami apró dolgod van odakint, de amikor elértél a barlanghoz és utána nem visszafelé indultál el, tudtam valami fontos dolog után indulsz, ezért követtelek. Amikor elértél a folyóhoz és elindultál mellette, el a falutól, akkor már tudtam, hogy elhagytad a falut. Fájt ez nekem, nem tudtam miért, ezért úgy gondoltam követlek, nem akartam kimaradni belőle. Szóval követtelek a folyón, a pusztán, és a hegyeken is keresztül egészen a sivatagig.

- Hogy bírtad ezt ki, étel és ital nélkül? - kérdezte Hajnalvándor.

- Gyűjtögettem, tartalékoltam, figyeltem te mit csinálsz. - mondta Unti.

- És a sivatagot hogy élted túl?

- Hát nehezen, de valahogy téged követve eljutottam a városba valahogy.

- És hogy találtál meg a barlangban és én hogy kerültem ide? - kérdezte Hajnalvándor.

- Ez úgy történt, hogy míg te a sivatagban kóboroltál, láttam ,hogy egy csapat ember vesz üldözőbe. Én elbújtam és figyeltem őket. Láttam amikor elájultál és a csapat magához vesz és elvisz a városba. Nem akartam szólni nekik, csak figyeltem őket. Nem tudtam jó vagy rossz emberek. A városban azonban egy csapat jó emberbe botlottam, akik nagyon segítőkészek voltak és ők elmondták, hogy te nagy veszélyben vagy, mert azok az emberek, akik követtek nagyon rossz emberek és el fognak rabolni. Nem tudtam mit tegyek, de kitaláltam, hogy valahogy szólok neked. Azt a varázslót én küldtem, hogy segítsen, de már késő volt. De ezek a jó emberek segítettek, tevéket enni és innivalót adtak és segítettek követni a csapatot, akikkel elindultál. Láttam, ahogy rád zárják a barlangot és otthagynak. Ekkor elgörgettük a követ, de már ájultan találtunk. A segítőkész barátaim tevét adtak, megmutatták az irányt merre menjünk, mi pedig elindultunk a mondott irányba. Egy napig voltál ájult.

Hát így jutottál ide.

- Köszönöm, amit értem tettél. - mondta Hajnalvándor.

- Semmiség. - mondta Unti, de most indulnunk kell, mert nagy veszélyben vagyunk. Az elrablóid nem adták fel és követnek minket így hamarosan indulnunk kell.

Hajnalvándor és Unti így összeszedte magát, felültek a tevéikre és elindultak. Hamar gyors ügetésbe kezdtek és így gyorsan tudtak haladni, de sajnos nem olyan gyorsan, mint az üldözőik, akik lovakon üldözték őket. Unti, amikor hátranézett látta, hogy az üldözőik már hamar a nyomukba értek. Hiába noszogatták tevéiket, a lovak gyorsabbak voltak. Az üldözők már-már utolérték őket, amikor egy homokvihar csapott le rájuk és így az üldözőik csak lassabban tudtak haladni. Hajnalvándorék szerencséjére találtak egy barlangot, ahol elbújhattak. Mire a homokvihar elmúlt Az üldözöttek nyomait teljesen elfedte a homok. Untiék még egy darabon, majd kimerészkedtek a sivatagba. Örömmel vették tudomásul, hogy az üldözőik sehol sem voltak. Feladták az üldözésüket, gondoltál Untiék. Gyorsan felpattantak a nyeregbe és gyors ügetésbe kezdtek. Nem kellett már sok időt eltölteni a sivatagban, ugyanis a táj hamar megváltozott. Sivatagos területből gizes-gazos területre értek és a meleg is mérséklődött. El kellett dönteniük merre haladnak tovább. Hajnalvándor úgy vélte az eddig tartott irány jó volt, hiszen kiértek a sivatagból egy új területre és Unti is osztotta a véleményét. Tevéikkel így tovább haladtak. A táj hamar ismét változott, zöldellő területté változott, ahol magasra nőtt a fű. Itt már a tevéknek semmi hasznát nem vették, ezért szabadjára eresztették őket, akik vissza is indultak a sivatag felé. Hajnalvándorék így saját lábon voltak kénytelenek folytatni az útjukat. De volt enni és innivalójuk ezért nem csüggedtek. A táj nem véletlenül változott zölddé, hiszen Hajnalvándorék örömmel vették észre, hogy ismét egy folyó állta útjukat, amit érdemes volt követni. Hajnalvándorék így is tettek. Dimbes-dombos területen kellett tovább haladniuk, de jól bírták az utat. Nem is kellett csak pár napot menniük, amikor is egy egy nagy várost vettek észre. Hajnalvándorék most már óvatosabbak voltak és elbújtak először és alaposan szemügyre vették a várost. A város kívülről nézve sárga volt és számtalan embert láthattak nyüzsögni. A közepén valamiféle építkezés folyt, amit -hajnalvándorék nem tudtak mi lehet. Több hatalmas épületet is láthattak, amik mértani pontossággal voltak elhelyezve. Hajnalvándoréknak tetszett a hely, nem gondolták veszélyesnek, így hát bemerészkedtek. Nagy város volt, hátha tud nekik valaki segíteni. Elindultak a város felé, de mire beértek volna, meglepetésükre lándzsás emberek egy csoportja fogta őket közre és hangosan ordítottak nekik és a lándzsáikkal bökdösték őket. Hajnalvándorék annyit értettek, hogy követniük kellett a katonákat.

A katonák a városba vitték őket, itt keresztül vezették őket a városon. Hajnalvándorék így jobban megfigyelhették a várost. Minden szabályosan volt elhelyezve és minden tiszta volt. Középen egy nagy sárga színű, Hajnalvándor most már tudta arany ismeretlen állat szobra volt látható. Hajnalvándor nem tudta mi lehet, de minden esetre nagyon impozáns volt. A város szélén, a folyó partján egy nagy épület volt látható, ami kitűnt a többi közül. Hajnalvándor ezt sem tudhatta mi lehet. Tovább azonban nem tudta figyelni a várost, mert a katonák lándzsáikkal egy szűk utcára terelték őket és azon kellett végig menniük, mire egy nagyobb épülethez értek volna. Itt a katonák elhagyták őket és újabb emberek jöttek értük. Az épület őrei voltak azok és most már ők vették át Hajnalvándorékat, aki már nagyon kimerültek voltak, Unti majdnem összeesett. De itt az épületben leülhettek végre és megpihenhettek egy kicsit, mivel az őrök várakozásra szólították fel őket. Sokáig kellett várniuk, de végül egy őr szólította őket és egy szobába vezették őket. A szoba egyszerű berendezésű volt. A földön egy szép szövésű szőnyeg, szekrények tele irattal és egy nagy asztal, ami mögött egy nagydarab ember ült. Ő is szótlanul vizsgálta őket. Hajnalvándor félt a szemébe nézni, Unti azt sem tudta hol van már szinte a szomjúságtól. Hajnalvándor támogatta. A férfi ekkor intett és az őrök az asztalon álló vízből töltöttek és odavitték hozzájuk. Hajnalvándorék hálásan fogadták el Unti gyorsan ivott és jobban is lett. A vizet ekkor visszavitték. A férfi ekkor megszólította őket:

- Én Akara vagyok ennek a városnak a biztonsági felügyelője, mindenen rajta tartom a szemem. Már régóta figyelünk titeket és most mondjátok el, hogy mit kerestek itt.

Unti olyan fáradt volt, hogy felelni sem tudott, így Hajnalvándor válaszolt.

- Messziről jöttünk és segítséget szeretnénk kérni.

- Milyen segítséget, kérdezte Akara.

Hajnalvándor elmondta mi minden történt velük és a törzsével és miért indult útnak. Akara válasza az volt, hogy a nagy fényességet ők is látták, mert egész éjjel fent fénylik az égen, de őket nem bántotta, mert a fényességes védelmezőjük Czagáj, aki a csillagokban is jár megvédi őket. Talán ha ők is elkezdenének hinni Czagájban ő tudna nekik is segíteni. Hajnalvándor nem értette, hogy mi történik és ki az a Czagáj és mit kell tenniük, de ha azt mondták ő segít akkor el kell fogadni.

- Mi mindent megteszünk mondta Hajnalvándor.

- Az nagyon jó lesz válaszolta Akara, csak higgyetek Czagájban, aki a mi nagy vezetőnk megtestesült földi képmása és akkor sorsotok jóra fordul. Azonban meg kell kérdeznem van e nálatok valamilyen vagyontárgy.

Hajnalvándor előszedte a pénzét, amit sárgán csillogott és Akara elé tette. Akara elvette tőle és azt mondta, hogy ezt a pénzt elteszi, mint felajánlást Czagájnak, hogy segítse meg őket. Akara ezzel intett és a beszélgetés befejeződött és Hajnalvándorékat kivezették a szobából.

Hajnalvándorék újra az utcán találták magukat az őrök kíséretében, akik újra kísérték őket. Itt azonban Hajnalvándort és Untit elszakították egymástól. Hajnalvándor már üvöltött, hogy ne tegyék, de az őrök erre ütlegelni kezdték és ráncigálták magukkal az utca egy irányába, míg a sikoltozó Untit az utca másik irányába. Végül Hajnalvándor megadta magát, már nem is hallotta Unti sikítását és csendben követte az őröket, akik egy elzárt helyiségbe vezették, ahol már több ember is volt elzárva. Ide zárták Hajnalvándort is.

Hajnalvándor fáradtan rogyott a földre, annyira kimerült volt, hogy körülnézni sem bírt, szinte azonnal elaludt. Valamikor éjjel ébredhetett fel, amit az őrök is észre vettek és azonnal valami ennivalót löktek elé, de Hajnalvándor nem akart enni sem inni. Az őrök azonban addig piszkálták és bökdösték dárdáikkal, amíg Hajnalvándor kénytelen nem volt enni és inni, ekkor az őrök abbahagyták a szurkálást. Hajnalvándor fáradtan hanyatlott vissza a földre és csak bámult maga elé. Elaludni már nem bírt, folyamatosan Untin járt az esze. Vajon hová került, mi lett vele, ő is ilyen helyre került, vagy jobban járt? Ezen gondolkodott, mire eljött a reggel. Most újra élelmet és vizet kapott, most már inkább elsőre megette és itta, inkább, mint az őrök böködése. Ekkor feltápászkodott a földről, felült és szétnézett. Egy erős ketrecben találta magát, ahol meglepetésére nem volt egyedül, több ember is volt bezárva ide. Némelyik a földön feküdt mint ő korábban, néhányan ültek, néhányan pedig fel alá járkáltak. Hajnalvándor megpróbált kapcsolatba kerülni velük, de az első pár próbálkozása kudarcba fulladt, vagy nem tudtak, vagy nem akartak szóba állni vele, egy álló ember azonban intett neki. Hajnalvándor gyorsan odament és megkérdezte ki ő.

- Én Marasha vagyok, mondta a férfi és láttam, hogy tegnap hoztak ide, honnan jöttél.

Hajnalvándor elmondta, hogy honnan jött és miért és hogy itt segítséget ígértek.

- Na persze, mondta Marasha, mi mást is tettek volna, közben folyamatosan figyelt. Ide figyelj mondta ez itt nem az a hely, amit keresel, itt nem fognak segíteni. Ez a város a környék legnagyobb városa és ő akarja uralni az egész környéket ezért mindenkit Istenük és uralkodójuk Czagáj hitére térítenek át, hogy ő lesz az igaz vezetőjük, de közben ez csak álca, azért van, hogy uralkodni tudjanak. Az ő bálványában kell hinni és akkor segít, de közben mindenedet elveszik és kisemmiznek, szolgálójuk leszel.

- A nőkről mit tudsz, kérdezte Hajnalvándor, velük mi lesz, hová viszik őket?

- Nem sokat általában a palotába viszik őket, egy jobb helyre, de ott is szolgálniuk kell az uralkodót, de most be kell fejeznem, jönnek az őrök, talán pont érted.

Marasha nem is tévedett az őrök lándzsáikkal bejöttek a ketrecbe, pár fekvő embert félre rugdostak és egyenesen Hajnalvándorhoz mentek. Karon fogták és kivezették a ketrecből. Ismét hosszú utakon kellett menniük mire elértek a város közepén látható nagy arany szoborhoz, amibe be is lehetett menni. Itt ledobták őket a földre és ott hagyták őket. Többen is voltak a teremben, Hajnalvándor szétnézett, hátha megpillantja Untit és a tömegben meg is találta. Lesoványodva, élettelenül ült a földön, maga elé bámulva. A terembe akkor a már ismert Akara lépett be és felment egy pódiumra onnét nézett szét hosszan az embereken, majd hossza szünet után megszólalt.

- Czagaj legyen velünk, mindenek alapja, kezdete és vége. Az ő szolgái vagytok mind, ahogy el is fogadtátok. Az uralkodó megtestesült képmása, akinek mindannyian szolgái vagyunk ő vigyáz ránk. Felemel ha szolgáljuk őt és eltipor, ha felkelünk ellene.

Czagaj, aki messziről jött ismeretlen földről, kivezetett minket a szabadságba utat mutatott nekünk, felépítette városunkat és megvédelmez minket ellenségeink ellen ő a nagy akiben hinnünk kell. Seregei hatalmasak, hatalmasabbak , mit sem azt elképzelni tudjuk, megóv bennünket és vezet minket az úton. Ti azért kerültetek ide, mert Czagaj kiválasztott titeket, hogy útmutatótok legyen, megsegít benneteket, csak hinnetek kell benne és már is naggyá tesz. Nem azért kerültetek ide ezt ingyen kapjátok, szolgálnotok kell őt és akkor minden jóval megáld, amit csak tud nektek ad, hisztek hát?

Az emberek a földön nem is értettek Akara beszédét halk moraj hallatszott a földön, szétszórt motyogás. Akara újra megkérdezte, mos már mérgesebben:

- Hisztek hát? Az őrök előrébb léptek.

Ezt látva az emberek hangosan felkiáltottak:

- Hiszünk.

- Akkor jól van, mondta Akara Czagaj, mindenhatónk segíts meg minket és légy útmutatója ezeknek az eltévelyedett embereknek.

Ezzel Akara lelépett a pódiumról és elhagyta a termet. Az őrök jöttek és egyesével elvezették őket valahova, valami új ismeretlen helyre. Hajnalvándor Untit figyelte, de az nem vette észre, Hajnalvándor addig nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől. Ekkor a lándzsák böködése közepette egy újabb ketrecbe került.

Itt is több ember volt fogva tartva, de ők sem akartak szóba állni Hajnalvándorral. Hajnalvándor nem tudta mi a dolga ezért lefeküdt a padlóra és hamar álomba merült. Más öltözetű de szintén lándzsás őrök ébresztették fel, élelemet és italt hoztak. Hajnalvándor evett és ivott, majd az őrök bejöttek a ketrecbe és elvitték a számára kijelölt helyre. Itt egy újabb ismeretlen ember fogadta és megszólította Hajnalvándort.

- Én Ijam vagyok, a nagy Czagaj elöljárója és első embere, te mostantól engem szolgálsz. Érted?

- Értem és mi a dolgom? - kérdezte Hajnalvándor.

- A legfontosabb dolgod – mondta Ijam a heti nagy gyűlésnél lesz. Neked kellesz szolgálni a gyűlésen és most elmondom, hogy néz ki ez a gyűlés. Mindig a szobor előtti nagy téren tartjuk, ahol minden itt élő ember megjelenik a város vezetőjével együtt. Neked kellesz tartani a nagy mécsest, ami minden ember szemét bevilágítja, neked kell hordozni ezt és vinni a vezető előtt, amikor bevonul és amikor kivonul, bizonyítva ezzel, hogy ő mindenki fénye. Nagyon kell vigyáznod, hogy ki ne aludjon és mindig után kell töltened a lámpást olajjal. Illetve amikor a gyűlésen arra kerül a sor fel kell mutatnod a fényt. Ez lesz a legfőbb szolgálatod, de más feladatod is lesz. Az előkészületeknél neked kellesz előhozni a ruhámat, kikészíteni azt, előkészíteni és kifényezni a szent tárgyakat, megtakarítani a cipőket, illetve a gyűlés után elpakolni mindent a helyére. Érted?

Hajnalvándor nem értett semmit, de jobbnak látta igent mondani.

- Mindegy, -mondta Ilja úgy is mindig elgyakoroljuk előtte minden nap. Ez a mi feladatunk, hogy a nagy vezetőt szolgáljuk és a gyűlést Czagaj dicsőítését szolgáljuk. Most menj. Hamar szólítalak és elkezdjük a gyakorlást.

Ezzel otthagyta Hajnalvándort és őt magát pedig az őrök visszakísérték a cellába. Ekkor már a többiek is megszólították.

- Na mi fogsz csinálni, kérdezték tőle?

- A fő elöljárót fogom szolgálni, mondta Hajnalvándor.

- Nehéz feladat, mondták, neki soha semmi sem jó, mindig elzavarja a szolgáit, bizony nehéz helyzetbe kerültél barátom, mondták. Nehéz napok várnak rád.

- Nők is szolgálnak a gyűlésen – kérdezte Hajnalvándor?

- Miért? - kérdezték a többiek.

- Keresek egy nőt Unti a neve. - mondta Hajnalvándor.

- A nők általában a palotában szolgálják a vezetőt. Mondj le róla. A nőket még jobban őrzik mint a férfiakat. De ott jobb dolga van, jobban megbecsülik őket mint a férfiakat.

Hajnalvándor elcsüggedt Unti miatt, de újra jöttek az őrök és Hajnalvándort vitték el ismét. Hajnalvándor elhatározta, hogy mindent úgy fog csinálni, hogy a fő elöljárónak ne legyen kifogása és ne zavarhassa el őt is. Így is történt, nap mint nap gyakorolták a gyűlést a fő elöljáróval, akinek tényleg semmi sem volt elég, de Hajnalvándor keményen küzdött és a fő elöljáró még nem akarta elküldeni, ami reményt adott Hajnalvándornak. Hajnalvándor minden nap fáradtan érkezett szállására és lehunyta a szemét, hogy aludjon. Egy este azonban felébresztették.

- Kelj fel Hajnalvándor, beszélni akarunk veled. Látjuk, hogy keményen dolgozol, mint mi és talán tudunk segíteni. Hogy néz ki a nő akit keresel?

Hajnalvándor elmondta, ezt a többiek végighallgatva bólintottak.

- Tudod te nem tudsz mindent, ami itt történik. Még csak most jöttél, de mi már régebb óta itt vagyunk és sokat látunk. Tudod akárhogy akarják a fő vezető és az ő megtestesült képmása Czagaj hatalmát fenntartani, hatalmuk hanyatlik. Elöljáróik korruptak lettek, az őrök lefizethetők. Itt már mindenki csak a saját hasznát keresi. Van-e egy kis pénzed, vagy valami eladni valód?

- Nincs már semmim, amit eladhatnék, vagy felajánlhatnék, mondta Hajnalvándor, sajnálom.

- Na nem baj így is segítünk, mert rendes embernek tűnsz, majd meghálálod valahogy. Mi megpróbáljuk kideríteni, hol van az asszony, akit keresel. Holnap a palota kapujánál, amikor kijöttök a próba alkalmával, lesz egy őr, aki sokat tud. Mi lefizetjük és ő talán tudni fogja. Ad egy írást, azt hozd el hozzánk.

Hajnalvándor nem tudta, milyen szerencse érte, de elkezdett bizakodni, hogy megtalálja Untit és akkor ki tudja mi lesz.

Így is történt, másnap, amikor elkezdték a gyűlés próbáját, a palotából kifele jövet az őr egy papírost tudott Hajnalvándor kezébe csúsztatni. Hajnalvándor jó biztos helyre eltette ezt a papírost és izgatottan csinálta végig a próbát és alig várta, hogy vége legyen a próbának és visszakísérjék őket a ketrecükbe. Itt átadta a papírost az olvasni tudó embereknek és azok elmondták, hogy Unti a palotában dolgozik a palota kertjében kell munkát végeznie. Elmondták, hogy az nem is olyan rossz hely, jobb mintha közvetlenül az uralkodót kellene kiszolgálnia, mert, az sem biztos munka, hamar kikerülhet a pusztába, mint Hajnalvándor és ott ki tudja mi vár rájuk. De a levélében más is volt. Az őrök most jószívűek voltak, mert az olvasó ember elmondta, hogy egy találkát is megszerveztek, csak vigyenek nekik bort, mert ünnepelni akarnak. Hajnalvándor nagyon megörült, mert találkozhatott végre Untival, de sajnos nem tudta, honnan vegyen bort. Az emberek azonban ebben is tudtak segíteni. Sokszor ők is igénybe vették már a pince kulcsa őrzőjének a segítségét és bort hoztak maguknak. Hajnalvándornak ez éppen kapóra jött, hiszen a gyűlésre a bort pont neki kellett felszolgálnia és azt a pincéből hozta. Az emberek adtak össze egy kis pénzt, amivel a pince őrét meg lehet vesztegetni. Hajnalvándor hálásan fogadta el a pénzt és már alig várta a másnapot.

Másnap a próba kezdete előtt, amikor szokásos volt Hajnalvándor elment a pince kulcsa őrzőjéhez és nagy nehezen elmondta mit akar. A kulcs őrzője egyből megértette mit akar és elkérte a hozott pénzt, és most három palack bort adott az egy helyett. Hajnalvándor jó helyre elrakta a borokat és sietett vissza a próbára. Már majdnem elkésett, de még időben odaért. A próba ezután a szokásos módon zajlott le és Hajnalvándor izgatottan várta az estét. A ketrecben alig tudott meglenni és várta, hogy az őrök megérkezzenek. Késő este az egyik őr meg is érkezett a ketrec ajtajába és Hajnalvándort szólította. Hajnalvándor felkelt és oda ment az őrhöz, aki először a bort kérte, de azért el kellett menni. Hajnalvándor elvezette arra ahová a bort eldugta, ott átadta a két palackot és ezzel minden el volt intézve, az őr egy hossza úton kezdete el vezetni. Kacskaringós úton mentek, mindenhol őrök fogadták őket, de ők akadálytalanul jutottak át rajta. Egy idő után Hajnalvándor számára ismerős lett az út, erre már járt. Tudta hamar a palotához érnek, ahol Hajnalvándor már járt, bár nem az egész épületben, oda nem engedték be, csak a külső részbe. Most a belső részbe is bejutott és lenyűgözte a palota hatalmas mérete és elképesztő pompája, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Sietnie kellett, mert az őr már nagyon noszogatta. Megérkeztek egy hasonló ketrec elé mint Hajnalvándoré és ott meg kellett állnia. Az őr szólt valakinek és egy vékony alak jelent meg a ketrec ajtajában. Unti volt az. Hajnalvándor nagyon megörült, míg Unti meglepődött. Hamar egymás karjaiba borultak és sírtak. Hajnalvándor tudott először szóhoz jutni:

- Úgy örülök, hogy látlak, mondta, annyira aggódtam miattad, mi van veled?

- De jó hogy itt vagy, annyira aggódtam ,hogy valami bajod esett.

- Velem, minden rendben, de veled mi van – kérdezte Hajnalvándor Untit.

- Miután elváltunk sokáig voltam bezárva, majd elvittek egy nagy terembe, ahol meg kellet esküdnünk, hogy a fő vezért és képmását Czagajt szolgáljuk. Ezután másik helyre vittek és onnan egy kertbe kerültem, ahol dolgoznom kell minden nap.

- Az jó, mondta Hajnalvándor, jobb mintha közvetlenül az uralkodót szolgálnád.

- De olyan kegyetlenek, ostorokkal csapkodnak minket, ha nem dolgozunk rendesen, enni alig kapunk, kiszipolyoznak minket.

- Nekem is nehéz a sorsom. Az elöljárókat szolgálom és a nagy gyűlést készítem elő, mindennap próbálunk és mindent pontosan kell csinálni, különben hamar a pusztában találja magát az ember.

- Mi lesz velünk? - kérdezte Unti.

- Nem tudom, de azt hiszem itt nem fognak segíteni nekünk, mondta Hajnalvándor.

- Én is azt hiszem, itt fogunk meghalni – mondta Unti.

- Csak lesz valami segítség nekünk, mondta Hajnalvándor.

Majd még jó sokáig beszélgettek, de hajnal előtt. Már mind a kettőjüknek vissza kellett térniük cellájukba, nehogy észre vegyék őket.

Másnap eljött és Hajnalvándor fáradtan végezte a munkáját, több fenyítést is kapott mire összeszedte magát és végigcsinálta a napot. Az elöljáró nagyon elégedetlen volt vele, nyíltan kijelentette, ha a gyűlésen is ilyen lesz száműzi a pusztába meghalni.

Másnap elérkezett a gyűlés napja. Hajnalvándor boldog volt, hogy újra láthatja Untit és készülődött a szerepére. Tudta nagyon komolyan meg kell felelnie. Kimentek a nagy térre, ahol Hajnalvándor teljesen lenyűgözve látta, hogy milyen hatalmas tömeg várja a gyűlést, de még a gyűlés meg sem kezdődött odakintről a falakon kívülről csatakürt hangja hallatszott és hatalmas csatakiáltások. Az őrök a városban össze vissza szaladgáltak, nem tudták mi történik a katonaság rohant ki a falakra és elhülve látták, hogy a falakon kívül hatalmas sereg akar bejutni a falakon belülre. A várost megtámadta egy másik nép. Hatalmas sereg volt, kész arra, hogy az egész várost elpusztítsa. A katonák és őrök nem számítottak a támadásra, ezért nem tudták mit tegyenek. A támadók már a falakon voltak és majd beértek a városba. Az őrök és katonák úgy ahogy összeszedték magukat és harcba kezdtek a támadók ellen, de nem voltak elegen, az idegen civilizáció sokkal erősebb volt. Bejutottak a városba és mindenkit elkezdtek kaszabolni. Hajnalvándor tudta most cselekedni kell. Untit kereste a tömegben. Meg is találta. Ő is menekült a térről a palota felé. Hajnalvándor tudta az utat és kezdte magát átvágni a téren és a rohanó embereken. Sokszor akadt harcoló emberekbe, de ügyesen kikerülte őket. Hamar elért a palota kapujába, de itt volt a legnagyobb harc. Hajnalvándor felvett egy kardot és maga is harcolni kezdett. Sok ember állt előtte, de tudta, hogy csak harc árán keresheti meg Untit. Kezdte magát keresztül vágni a harcoló embereken és bejutott a palotába. Tudta, hogy merre kell menni Unti ketrece felé, de nem tudta, hogy ott találja-e. Hamar odasietett, ahol az éjszaka találkoztak és meglepetésére Untit egy csoport ember között ott is találta. Unti könnyek között sietett hozzá. Hajnalvándor átölelte.

- Most mi lesz velünk – kérdezte Unti.

- Nem tudom, de menekülnünk kell – mondta Hajnalvándor.

- Jó menjünk – mondta Unti, tudok egy biztonságos ösvényt, ki a palotából. Ott folyik tovább a folyó. Azon vannak, valami úszó tákolmányok, azon talán elmenekülhetünk.

- Jó – mondta Hajnalvándor siessünk, mutasd az utat.

Unti előresietett és Hajnalvándor utána. Szűk és keskeny és kanyargós ösvényeken kellett menekülniük, de elérték a folyót, amin csónakok sorakoztak, többen már azokon menekültek, de Hajnalvándorék találtak egy üreset, amibe beültek, de Hajnalvándor nem tudta, hogy hogy működik.

- Én tudom, láttam a palotából – mondta Unti. Azzal a két lapáttal kell hajtani.

Hajnalvándor bele is mártotta a vízbe, majd húzott egyet rajta és újra és újra, mire a csónak megindult. Hajnalvándor hamar belejött és széles evezéssel haladt a folyón lefelé. Hamar maguk mögött hagyták a várost, visszanézve csak valami hatalmas vörös színt és füstöt láttak, de nem sokáig. A homokbuckák hamar eltakarták a várost és csak a füst maradt.

Csendben haladtak a folyón lefelé. Szerencséjükre élelem volt a csónakban, így nem éheztek és szomjaztak. Nem tudták merre haladnak, de a folyó egy hatalmas tengerbe ömlött, aminek a partján egy kis falu volt. Hajnalvándorék itt álltak meg.

Nagyon elcsodálkoztak a kis falun a tenger mellett, még nem is láttak ilyet. Szürke, fából épült házak, magas talapzaton, körkörösen elhelyezkedve álltak egymás mellett. Lent a tengerparton sajátjukhoz nem hasonlító csónakok voltak láthatóak, és valamiféle nem tudni mire való hatalmas hálók voltak láthatóak és kint a tengerparton hatalmas halak száradtak kifüggesztve valami fára. Hajnalvándorék már nagyon óvatosak voltak ezért csak óvatosan hatoltak be a faluba, de a mikor beérkeztek hatalmas csend fogadta őket. Nem tudták mitől van, de óvatosan körülnéztek, de a faluban nem találtak senkit sem, a falu teljesen üres volt. Nem tudták, hogy mitől lehet ez, de nem tudván, hogy mit tegyenek leültek az egyik ház előtt és vártak. Sokáig kellett várniuk, már majdnem beesteledett, amikor arra lettek figyelmesek, hogy valahonnét jajveszékelés hallatszott. Hamar arra fordultak és látták, hogy egy egész csoport ember érkezik be a faluba és jajveszékelnek. Mikor észrevették Hajnalvándoréket nagyon megijedtek és elcsendesedtek, halkan értek be a faluba. Mind feketében voltak. Hajnalvándor elébük ment és köszöntötte őket. A falubeliek nem tudták mit csináljanak, de ők is köszöntötték őket. Hajnalvándor elmondta, hogy miért vannak itt és mit keresnek, mire a falubeliek elmondták, hogy épp egy temetésről jönnek, ahol a falu egyik jó emberét temették el, de jöjjenek be és legyenek a vendégeik, majd kitalálják, hogy hogy menjenek tovább, mert ők segíteni nem tudnak. Egyébként is ők az égen megjelent fénycsóvában jót látnak a jószerencse megjöttét, nem tudják miért kellene segíteniük. Hajnalvándor elmondta, hogy ez a tűzcsóva azonban az ő faluját, majdnem elpusztította, ezért kell a segítség. A falubeliek elmondták, hogy innen már csak a tengeren keresztül lehet elmenni, mert másfelé már nincs semmi és csak embernem lakta hely következik. A tengeren keresztül azonban nem lehet csak úgy átutazni, ahhoz hatalmas hajók kellenek, amik csak néha kötnek itt ki, azt meg kell várni, csak azokkal lehet elmenni, de addig maradjanak itt, a falu vendégeként. Hajnalvándorék itt is maradtak. Estére kaptak egy házat, csak a halottét tudták oda adni, de ott eltölthették az estét. Hajnalvándor persze rosszul érezte magát, már az első este rosszul aludt. Untit azonban nyomban elnyomta az álom és nyomban elaludt.

Másnap mikor felébredtek ételt és italt hoztak nekik, amivel jól laktak. Ezután békén hagyták őket. Hajnalvándor nem tudott tétlenül ülni és kiment a faluba. Nézte a falusiak életét látta, ahogy élnek. Elsősorban a tengerből éltek meg a férfiak minden reggel kimentek halászni a csónakjaikkal és a hatalmas hálóikat használták halászatra. Szerencséjük volt, mert a tenger bőségesen ellátta őket hallal és mindig volt élelmük. Többféle halra halásztak és minden féle-fajta halat fogyasztottak. Az asszonyok elsősorban főztek, de mindegyiknek volt egy kis kertje, amit gondosan gondozott. A gyerekeket már korán a halászatra, vagy ha lányok voltak a földművelésre és a főzésre tanítottak. A konyhakertekben olyan növények voltak, amiket Hajnalvándor még nem is látott, de nagyon ízletesek voltak. Hajnalvándor próbált szóba állni a falusiakkal, de azok szemlátomást nem akartak vele beszélni. Hajnalvándor ezért jobbnak látta visszavonulni. Este újabb élelmet és italt kaptak és fáradtan elaludta. Hajnalvándor azonban ismét rosszul aludt, most azonban történt is vele valami, amire reggel emlékezett vissza.

Olyan volt az egész, mintha kiszállt volna a testéből és egy másik testbe szállt volna bele és ez a test furcsa dolgokat művelt. Emlékezett, hogy felkelt valahonnan és leindult egy hosszú úton, ami egyenesen a faluba vezetett, itt felment az egyik házba, pontosan abba, amelyikben Hajnalvándorék laktak és az ágy alá mutatott, majd a test eltűnt és a lélek újra visszatért Hajnalvándor testébe. Hajnalvándor fogvacogva ébredt fel. Nem tudta mire vélni a történteket, de nagyon megijedt. Másnap reggel megint élelmet és italt hoztak nekik, de Hajnalvándornak nem nagyon volt kedve sem enni, sem inni, Noszogatták őket mire evett és ivott egy keveset. Az álmára úgy emlékezett, mintha minden tisztán megtörtént volna, az ágy alá azonban nem mert benézni. Úgy döntött inkább újra kimegy a faluba, hátha most szóba állnak vele. Az álmáról eldöntötte nem fog beszélni senkinek, inkább hallgat róla, még Unti előtt is. Kint megfigyelte, hogy a halászatot egy ember irányítja vele próbált meg szóba állni. Az el is fogadta most a közeledést, de nem sok mindenről esett szó, csak a halászatról a falu életéről az asszonyokról és arról, hogy Hajnalvándoréknak még sokat kell várniuk, mert a hajók ebben az évszakban nem szoktak jönni, de csak maradjanak nyugodtan ők szívesen látják őt. Hajnalvándor megköszönte a beszélgetést majd visszament a házba. Félve ment nyugovóra, nem tudta mi fog történni vele. Olyan fáradt volt azonban, hogy ismét mély álomba merült, de ismét megtörtént vele ugyanaz mint előző este. A lelke kiszállt a testéből és ismét egy másik testbe szállt. A test ugyanazon az úton ment le, mint korábban és ugyanahhoz a házhoz tért be. Most azonban az történt, hogy Hajnalvándor lelke erősebb volt, belenézett az ablakba és ijedten vette észre, hogy egy kislány néz vissza belőle. Hajnalvándor rémülten fordult el. A kislány azonban ment tovább és újra az ágy alá mutatott, majd most azonban kiment és rámutatott egy ásóra is. Ezután újra eltűnt.

Hajnalvándor reszketve ébredt. Nem tudta mi tévő legyen, de elhatározta most megnézi miket mutatott a lány az ágy alatt. Félve nézett be az ágy alá, ahol megdöbbenésére egy játékbabár talált, rajta egy névvel Kira. Hajnalvándor magához vette a babát, majd jól elrejtette a tarisznyájában. Eldöntötte, hogy kimegy a faluból és körülnéz ott is. Sokat bóklászott a falu körül, mire furcsamód ismerős lett a terep az álmából. Felismerte az utat és azon haladt felfelé, mire oda ért, ahol az álmai kezdődtek. Itt az ásót ugyan nem hozta el, átkozta is magát, de a kezével ásni kezdett. Egy idő után valamin koppant a keze. Egy faláda volt. Hajnalvándor gyorsan kivette és kinyitotta. A faládában még észrevehetően, de az éjjel látott kislány holtteste hevert. Hajnalvándor megdöbbenésére a kislány felkelt és kinyújtotta karját és elvette Hajnalvándortól a babát, majd visszadőlt a faládába. Hajnalvándor rémületében bezárta a ládát, rászórta a földet és rohant vissza a faluba. Bezárkózott a házba, majd mélyen elaludt. Aznap este azonban semmit sem álmodott.

Hajnalvándorral sokáig semmi sem történt, élte a falusiak életét és sok mindenben segített nekik, amiért a falusiak nagyon megbecsülték. Hajnalvándor halászott, hálót font, kötelet sodort, kertészkedett és mindent megtett, hogy a falu életébe beilleszkedjen. Unti úgyszintén megtalálta a maga elfoglaltságát, éppúgy, mint a régi falujukban itt is a kisgyerekekkel foglalkozott. Nagyon szerette ezt a munkát és a falu női is látták, hogy szívesen és jól végzi.

Hajnalvándor minden este fáradtan tért meg a számukra kijelölt lakásba és már szinte el is felejtette mindazt, ami korábban vele történt. Mintha itt megtalálta volna a helyét egy békés és boldog közösségben. Untival nagyon jól érezték magukat. Egy éjszaka azonban Hajnalvándorral újra kezdődtek az esti látomások. Újra úgy érezte, mintha a lelke kiszállna a testéből és egy másik testbe költözne. Egy férfiéba. A férfi ugyanonnan indult, ahonnan a kislány. A hosszú úton lejött egészen a faluba, de nem ment le egy házba sem, hanem megállt egy kútnál és lefelé mutatott, majd eltűnt. Hajnalvándor csurom vizesen ébredt reggel, nem tudta mire vélje az ismételt látomását. Inkább gyorsan elhessentette mindazt amit látott és Untival indult a napi munkájára. Útközben azonban megpillantotta a kutat és önkéntelenül előjött mindaz, amit az éjjel látott, de gyorsan elsietett mellette és ment a halászokhoz. Egész nap azonban azon tépelődött, hogy mi lehet a kútban. Elhatározta, hogy utána jár. Éjjel tervezte, hogy kimegy a lakásából és lemerül a kútba, furcsa volt azonban, hogy éjjel, amikor ő fölkelt és kiment a falu sem aludt. Emberek jöttek szembe vele és köszöntötték. Messziről egy férfit látott meg, aki folyamatosan figyelte. Hajnalvándor nem tudta mire vélni a dolgot, ezért inkább visszament a házába és lefeküdt. Nem tudta, hogy hogyan fogja kikutatni a kutat, de tudta, hogy a kút egy messzi patakból ered. Hajnalvándor úgy gondolta, talán onnan el tudja érni a kút belsejét. Másnap érdekesmód, amikor senki sem figyelte, mert minden férfi és nő a saját dolgával volt elfoglalva kiosont a faluból és megkereste a patakot. Itt egy darabon ment lefelé, amikor is megtalálta a kút forrását. Egy csatorna volt ásva egészen a faluig. Hajnalvándor bemászott a csatornába és el tudott menni egészen a kútig. Először azonban nem talált semmit, de hossza kutatás után célt ért. Egy míves dobozt, majd ebben egy véres tőrt talált. Hajnalvándor elborzadt. Mindent visszapakolt, majd sietett vissza a patakhoz és a faluba. Untinak még mindig nem szólt, de a félelem kezdett eluralkodni rajta.

Hajnalvándor már nagyon megijedt, ezért elhatározta, hogy beszél Untival. Annak az ürügyén, hogy kimennek a tengerre ketten, megpróbálkozni egyedül halászni, biztonságosan tudott Untival beszélni.

- Unti, mondta, beszélnünk kell.

- Beszélj mondta Unti.

- Valami furcsa dolog történik velem éjszakánként.

- Mondd – mondta Unti.

- Éjjelente mintha kiszállnék a testemből és más testekbe költöznék, amik életre kelnek és mind mutatnak valamit.

Hajnalvándor beszámolt arról, amit a holtak, - mert már tudta, hogy holtak testébe száll a lelke - , mutattak.

- Ez nagyon furcsa, mondta Unti. És nem érzed azt, hogy figyelnek, mert én már másodszor éreztem azt, mintha a falu lakói figyelnének minket.

- De én is érzem – mondta Hajnalvándor. Egyik éjszaka, amikor kiosontam láttam egy mebert ,aki a házunkat figyelte.

- Engem meg a nők szoktak körbeállni és nézni egész nap, mondta Unti. És most is vannak ilyen megérzéseid – kérdezte Unti.

- Igen minden este, minden este és sokasodnak. Mindig más testben vagyok és mind a tenger partján állnak meg és nézik a tengert. Még eddig nem jöttem rá miért.

- Talán majd én, mondta Unti, de most már vissza kell mennünk, mert gyanút fognak.

- Jó mondta Hajnalvándor.

Így is történt, de sokáig nem jöttek rá a megoldásra és a látomások csak szaporodtak, Hajnalvándor már nagyon rosszul érezte magát, nem is tudta mit csináljon, ezért egy éjszaka, amikor a Hold teljesen kerek volt inkább kiment sétálni, mivel nem akart elaludni, mert nem akrt látomásokat. Ahogy kint sétált észrevette, hogy a tenger sokkal jobban visszahúzódott, mint annak előtte. Besétált hát a tengerbe és elszörnyülködve vette észre, hogy egy hatalmas sík lapos kő fekszik a tengerben, amiről a vért még a tenger sem tudta lemosni. Rémülten rohant ki a tengerből vissza a házba. Szerencséje volt, mert ezen az éjszakán a falu lakói elmentek valahová és senki sem látta mi történt.

Gyorsan hazatért Untihoz és beszámolt mindenről, amit látott. Unti nem értette az egészet, de azt javasolta Hajnalvándornak, hogy kövessék a falu lakóit, talán többet tudnak meg. Így is történt. Hajnalvándor és Unti kiosont az éjszakába és követték a nyomokat, amiket a falusiak hagytak. Nem volt nehéz, mert volt egy nagy nyom, amit a falusiak hagytak, mintha valamit cipeltek volna magukkal. A nyomok egyenesen a falu temetőjébe vezettek. Hajnalvándor és Unti nagyon megijedt, mert este a temetőbe menni az nekik nagyon félelmetes volt, de nem volt mit tenni menniük kellett, ha ki akarják deríteni, hogy mi történik a faluban és körülöttük. A temetőben jó sokat kellett gyalogolni, mire észrevették a falusiakat. Mind kint voltak és félkaréjban ültek egy szobor körül. Hajnalvándorék még nem látták mi az a szobor, ezért közelebb kellett menniük. Így jobban látták mi történik.

Az történt, hogy a falusiak egy jól elrendezett rend szerint körben ültek egy szobrot, amit Hajnalvándor már felismert. Még a jósok és varázslók táborában, ahonnan menekülniük kellett látta. Úgy tartották róla, hogy maga az égből aláhullott megtestesült gonosz és sok híve van mindenfelé. Hajnalvándor teljesen elhült. Ez a békés falu gonosz hívők egy csoportja lenne. El sem tudta gondolni, hogyan tudtak, megint ilyen bajba keveredni, de tovább figyeltek. Középen a falu vezetőjét fedezték fel, aki hosszasan beszélt, de nem értették, hogy mit, valami érthetetlen, furcsa nyelven beszélt. Ezután egy csoport jött és valami furcsa esztelen táncot mutattak be, ami teljes elragadtattatásba kerítette a nézőket. Ezután valaki énekelt is és a nézők ettől teljesen transzba estek. Az esemény csúcspontja az volt, amikor egy jól fejlett állat szívét a falu vezetője egyenesen kivágta. Erre a nézők szinte elájultak. Ezzel fejeződött be a szeánsz, majd a félájult falusiak ott maradtak fél bódultan a temetőben.

Hajnalvándorék már nem várták meg mi történik ezután hanem menekülni akartak, de ehhez haza kellett menniük és ott összepakolva olyan gyorsan eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet. Hazaérve azonban már nem maradt idejük, mert valahogy a falusiak egy hazatértek.

Másnap Hajnalvándor és Unti úgy tett mintha nem történt volna semmi, de a falusiak egyre furcsábban tekintgettek feléjük, de semmilyen atrocitás nem történt. Hajnalvándorék nem tudtak mit tenni foglyok voltak. Mindent úgy kellett csinálni mint eddig.

Közben valami furcsa is történt, mert egy hajó futott be a faluba, amit Hajnalvándorék vártak, hogy elmehessenek. Egy nagy katonai hajó volt, aki a tengeren járőrözött és ide is eljött körülnézni.

Hajnalvándor azonban azonban éjszaka újra transzba esett és most egy furcsa álmot látott. Most egy idősebb ember lelke szállta meg és messze kimutatott a falun túlra. Hajnalvándoréknak lehetőséget adott, hogy a katonák itt voltak, mert így bátrabban járhattak. Hajnalvándor meg is találta a helyet ahová az öreg ember vezette, de nem volt ott semmi. Hajnalvándor úgy gondolta ásni kell és meg is találta azt, amit keresett. Egy gondosan bőrbe tekert iratot.

Az irat mindent tartalmazott a faluval kapcsolatban. Az irat tartalmazta, hogy a falu emberei a gonoszban hisznek, de titkolják és régen, amikor egy idegen ártatlan család odavetődött, hogy ki ne derüljön a titkuk feláldozták őket. Hajnalvándor tudta rájuk is ez a sors vár. A véres tőr, az áldozó kő, mind mind ebbe az irányba mutatott. Őket is fel akarták áldozni, de a hajó érkezése megakadályozta ebben.

Hajnalvándor fogta az iratot, jól összecsomagolta és visszatért a faluba. Egy esélyük volt, a hajó kapitánya. Oda feljutni viszont veszélyes volt, mert mindenki őket figyelte. Hajnalvándornak azonban szerencséje volt, mert a katonák elkezdték ellenőrizni a falubelieket és eközben Hajnalvándor fel tudott jutni a hajóra, ahol is a papírokat átadta a a hajó kapitányának, aki miután elolvasta a dokumentumot azonnal harcállásba rendelte a katonákat és az összes falubelit letartóztatta és zárkába zárta a hajóban és vasra verve vitte a hajóval úti céljuk felé.

Hajnalvándort és Untit magukkal vitték a hajón és így mind a ketten már biztonságban lehettek a falubeliektől. A katonák még előbb felégették a falut, megvárták, amíg leég és csak ezután indultak útnak.

Hajnalvándor és Unti még soha sem ült ekkora hajón és nem láttak ekkora vizet, teljesen el voltak csodálkozva azon, hogy a hajó át tud kelni ekkora vízen. A hajó kapitánya azonban biztatta őket, hogy ne féljenek, a hajó teljesen biztonságos és bármekkora hullámokkal megbirkózik. Hajnalvándor sokat beszélgetett a hajó kapitányával és elmondta úti céljuk valódi okát. A kapitány megértően biccentett és elmondta, hogy a város, ahonnan jött is sokat foglalkozott a feltűnő égi fénnyel és a lehulló darabokkal, de nem félnek, mert a tudósaik már megtalálták a megfelelő megoldást és Hajnalvándor és Unti teljesen biztonságban lesz ott és akár a törzsét is elhozhatja. Hajnalvándor és Unti teljesen megnyugodott bár most már elég óvatosak is voltak, de úgy érezték, hogy révbe érnek.

A hajó út hosszan tartott, de Hajnalvándor és Unti teljes biztonságban vészelte át az egész utazást és semmiféle bántódásuk nem esett. A kapitány jól bánt velük és ezért Hajnalvándorék nagyon hálásak voltak. Egy nap a kapitány bejelentette, hogy már csak egy nap és megérkeznek, ha nagyon figyelmesek a város fényei éjjel már láthatóak is. És tényleg így is volt, Hajnalvándor és Unti éjszaka látta is a fényeket. Másnap már a város alakja is kivehető volt. Monumentális városra lehetett számítani az alapján, amit láttak. Hajnalvándor és Unti a kis törzsi falujuk után el sem akarta hinni, hogy ilyen hatalmas építmények léteznek. A város fényévekre volt az ő falujuktól, és attól, amit eddig tapasztaltak. A tengeren már feltűntek más hatalmas hajók is és kisebbek is, ezek között kellett a kapitánynak hajóznia, de a hajó jó kezekben volt, a kapitány értette a dolgát, hamar a kikötőbe vezette a hajót. Hajnalvándor és Unti teljesen el volt csodálkozva azon, amit látott. Nyüzsgő emberek sokasága lepte el a kikötőt és mindenfelé hangosan, szinte kiabálva beszéltek egymással. Kis hajók százai lavíroztak nagy sebességgel a vízen. Egy részük halászott, más részük portékáit kínálta az érkező hajóknak. A kapitány biztos kézzel vezette a hajót a kikötő hely felé és hamar ki is tudtak kötni. A kapitány, mivel látta, hogy Hajnalvándoréknak nincs hova menni meginvitálta magához őket, amit Hajnalvándorék el is fogadtak. Bár a kapitánynak még hivatalos ügyeket kellett lebonyolítania, addig Hajnalvándorék megvártál a hajón és onnan figyelték a várost. Már a méretei is megdöbbentőek voltak, el sem hitték, hogy ilyen létezik a világon, csak nagyon nehezen tudták felfogni mindazt amit láttak.

A kapitány hamarosan felkereste őket és kiinvitálta őket a partra. Hajnalvándor és Unti alig bírta kikerülni azt az embertömeget, amivel találkoztak. Számtalan féle ember jött velük szembe és mind hangosan beszélve, szinte ordítva özönlött feléjük. Hajnalvándor hamarosan rosszul is lett és le kellett üljön, de a kapitány, aki már megszokta a kikötőt tovább sarkalta őket, hogy most már hamarosan kiérnek az embertömegből. Így is lett. Hajnalvándorék hamarosan maguk mögött hagyták a kikötő ezerféle színű hajóját, még visszanéztek és elámultak a tenger azúrkék csillogó színén, de a kapitány sürgette őket, ők pedig haladtak utána.

A következő csoda maga a város volt, az építészete. Hajnalvándorék el sem hitték, hogy ilyen létezik. Az ő fagallyakból készített sátraikhoz képest itt monumentális méretű, kőből épült házakat láttak mindenhol. Kőből épült szabályos utakon mentek, amiken csoda, kerekes járgányok haladtak, minduntalan tülkölve, hogy kikerüljék őket. Hajnalvándort először a házak formája nyűgözte le. Kerek, szögletes, kúp alakú és mindenféle formájú házak voltak. Hajnalvándor és Unti csak csodálkozott.

- Hogy lehet ez? - kérdezte Hajnalvándor a kapitányt.

- A mérnökök csinálják. - mondta a kapitány. Szabályos tervrajzok alapján dolgoznak, ők a tudói mindennek.

- Mik ezek, amiből a házak állnak? - kérdezte Unti.

- Kövek. - mondta a kapitány. Hatalmas hajókkal hozzák őket messziről. Hatalmas kőbányákban fejtik őket és hajókkal hozzák.

Ahogy tovább mentek éppen egy építkezésbe botlottak, ahol is Hajnalvándor megfigyelése alapján az látszott, hogy valami hatalmas szerkezetek fújtatva dolgoznak.

- Mik ezek kérdezte?

- Gépek és tudomány, mondta büszkén a kapitány. Gőzzel működnek és mindenféle munkát elvégeznek. Követ raknak, árkot ásnak, alapoznak és ezekkel csinálják a mérnökök a mindenféle munkát és formát, amit láttatok. Hajnalvándorék csak ámuldoztak.

A következő meglepetés csak ezután jött el. A kapitány, hogy gyorsabban haladjanak beinvitálta őket egy már az utcán látott szerkezetek egyikébe, ami hihetetlen módon anélkül, hogy emberi járás kellett volna hozzá, egy helyről a másikra vitte őket.

- Mi ez? - kérdezte Hajnalvándor.

- Jármű. - mondta a kapitány. Ez is gőzzel működik. Ezt is a mérnökök találták fel. Nem csak ember, de mindenféle teher szállítására is alkalmas.

Hajnalvándorék ezen a járművön utazva értek el a kapitány házába. A ház tágas és széles volt. Egy kerek udvarra és egy kúpszerű ház elé érkeztek, ami széles és tág volt, ahol több ember bőségesen elfért. Az udvart valami zöld szerű növény fedte, amit Hajnalvándor kérdésére a kapitány elmondta, hogy az fű és állandóan nyírni kell. A kapitány meg is mutatta. Bement egy raktárnak nevezett épületbe és onnan egy szerkezetet hozott elő, amit beindítva az elkezdte kaszálni a füvet. Ezután a kapitány beinvitálta őket a házba, ami hatalmas volt bár a kapitány életmódja miatt, állandóan a tengeren volt, csak egyedül élt. Az első szoba valami folyosó szerű volt és a kapitány megkérte őket, hogy vegyék le a lábbelijüket és tegyék egy szekrénybe, illetve a kabátjukat akasszák fel a fogasra. Ezután a kapitány beinvitálta őket egy nappalinak nevezett hatalmas szobába, ami tele volt mindenféle bútorral. A kapitány leültette őket egy díványnak nevezett ülő és egyben fekvő alkalmatosságra is, ami Hajnalvándoréknak nagyon jól esett. Ezután a kapitány egy mozdulatára fény keletkezett. A kapitány büszkén mondta, hogy ez a nagy újabb találmány, az elektromosság, ami egy újabb szintre fogja emelni a várost, de még nincsen mindenhol, de ő már használja. Hatalmas bányákban kőszénből nyerik az energiát hatalmas gyárak termelik. Ezután megkérdezte kényelmesen ülnek e a díványon, mire mind a ketten azt felelték, hogy igen, amire a kapitány eltűnt, majd kezében két pohárral újra megjelent.

- Frissítő, mondta a kapitány, igyátok meg.

Hajnalvándorék elfogadták és mohón megitták. Ezután azt mondta nekik a kapitány, hogy menjenek a fürdőbe, amiről Hajnalvándorék azt sem tudták, hogy micsoda, mire a kapitány megmutatta. Hajnalvándorék teljesen el voltak hűlve, mert egy nagy medence és abba folyó víz fogadta őket. Abban lehetett lefürödni. Hajnalvándor előre eresztette Untit, aki levette ruháit és belemerült a habokba. Ezután Hajnalvándor következett. Ő is levetkőzött és ő is lemerült a habokban. A kapitány még mutatott nekik valamit, amit szappannak hívott, azt mondta, ezzel mossák le magukat. Hajnalvándorék most már önfeledten pocsoltak egymással, mint régen a folyóban. Végül lemosták egymást és kiléptek a medencéből megszárítkozni, de a kapitány hozott valamit, amit törülközőnek hívott, amivel Hajnalvándorék megtörülközhettek. Ezután a kapitány még új ruhát is hozott, amibe felöltözve teljesen úgy néztek ki, mint a város polgárai. A kapitány ezután felvezette őket a második szintre, ahol egy tágas szobába vezette őket és ott kényelmesen elhelyezte őket, ahol is a nagy ágyon Hajnalvándor és Unti hamar elaludtak.

Másnap Hajnalvándor és Unti későn é meglepetést tervezett bredt, de teljesen kipihenten. A kapitány már várta őket. Reggelit készített és Hajnalvándorék jó étvággyal megették. Sokat beszélgettek egymással, de a kapitány valami meglepetést tervezett nekik, de nem mondta el mi az. De ezért hamar indulniuk kellett. Most nem ültek kocsiba, hanem gyalog mentek. Közben Hajnalvándorék csodálhatták a várost. Ami a legszebb volt és Untit megfogta az az, hogy a város tele volt szebbnél szebb virágokkal. Az utcákat ez övezte, minden ablakban ez volt és egyáltalán mindenhonnan a virágok finom illata és szépsége áradt. Közben Hajnalvándor és a kapitány beszélgettek, de hamar megérkeztek arra a helyre, amiről a kapitány beszélt. Hajnalvándor nem ismerte meg a helyet és Unti sem, még soha nem láttak ilyet. Kívülről egy hatalmas épület volt, de így nem volt felismerhető. A kapitány beinvitálta őket. Hajnalvándorék követték a kapitányt, de még mindig nem értették hová hozta őket. A kapitány egy fülkébe vezette őket, ahol át kellett öltözniük. Hajnalvándor egy alsóruhafélét kapott, míg Unti egy egyberészes ruhát, ami a felső testét is fedte. A kapitány ugyan olyan ruhában volt mint Hajnalvándor. Gyorsan siettek utána, mivel a kapitány már izgatott volt és sietett. Egy folyosó végén tárult eléjük a meglepetés egy hatalmas medence vált láthatóvá, amiben sok ember fürdött. Hajnalvándorék még nem nem láttak ilyet.

- Ez a fürdő. - mondta a kapitány. Jöjjenek a medencébe és élvezzék.

A medencébe mentek Hajnalvándorék követve a kapitányt, ami kellemesen meleg volt.

- A föld alól jön a víz, ami ellátja a fürdőt. Mi termálvíznek nevezzük és gyógyító hatású is, amellett, hogy kellemesen meleg.

Hajnalvándorék csodálkozva nézték a sok embert, akik boldogan lubickoltak a vízben. Először Unti úszott beljebb a vízben és nagyon kellemesnek találta. Invitálta Hajnalvándort is, aki nem akrt lemaradni Unti és a kapitány mögött. Ő is úszni kezdett. Ezután boldog fröcskölődés és vízi csatározás kezdődött el kettejük között. Még sokáig maradtak a vízben, de a kapitány egy idő után kiinvitálta őket a fürdőből és átvitte őket egy másik helyiségbe. Itt szinte semmit sem láttak, mert az egészet belepte a gőz. A kapitány előre ment és hívta őket is.

- Ez gőz kamra, jöjjenek élvezzék ki.

Hajnalvándor és Unti sietve a kapitány után ment és a gőzbe érve erezték milyen kellemesen meleg és bársonyosan simogatja a bőrüket a gőz. Nagyon élvezték és sokáig maradtak. Egy jó óra hosszan maradtak, de a kapitány megéhezett, ezért el kellett hagyniuk a fürdőt, amit nagyon élveztek és boldog arccal jöttek ki onnan. A kapitány nagyon boldog volt, hogy Hajnalvándorék boldogak és hamar egy nagy térre értek, ahol százával nyüzsögtek az emberek. Ez volt a piac. Itt azután lehetett mindent kapni. Ételt, italt, ruhát, csecsebecséket. A kapitány egy árushoz vezette őket, és beszélt vele valamit. Kellett egy kis időt várni, de az árus hamar három adag étellel jött vissza. Hajnalvándort teljesen meglepte, hogy az, amiért ők keményen megdolgoznak, itt percek alatt előttük volt és milyen mennyei étel volt. Húst ettek, valami teljesen új ízűt, de ind a kettőjüknek nagyon ízlett. A kapitány tudta ezt és boldogan nézett rájuk. Ezután egy másik árushoz invitálta őket, ahol tucatnyi szebbnél szebb ruha volt kipakolva. A kapitány unszolta őket, hogy válasszanak. Hajnalvándor és Unti nem tudta mit tegyen, de hát ha a kapitány akarta, akkor legyen így és elkezdtek válogatni a ruhák között. Hamar találtak is magukra valót és jól is mutatott rajtuk. A kapitány kifizette a ruhákért járó pénzt és Hajnalvándorék teljesen jól érezték magukat az újonnan vásárolt ruhákban, örültek, hogy régi vacak már elkopott ruháikat levethették. A kapitány ezután átvezette őket a tömegen, ki a piacról és egy hosszabb úton átvezette őket egy hatalmas zöld helyre, ahol mindenféle fák, virágok és sétányok voltak.

- Miféle hely ez kérdezte Unti? Akinek szemlátomást nagyon tetszett a hely.

- Ez egy park. - mondta a kapitány. Itt szoktak sétálni, üldögélni és kikapcsolódni az emberek.

- Nagyon tetszik. - mondta Unti. Nem ülhetnénk le mi is?

- De, csak keressünk egy jó helyet. - mondta a kapitány.

El is indultak, hogy keressenek egy csöndes helyet. Itt azonban a kapitány magukra hagyta őket.

- Van egy kis elintézni valóm. - mondta és bizonyára nektek is sok mindent meg kell beszélni, de hamarosan visszajövök. És ezzel ott hagyta őket.

A beszélgetés csak nagy nehezen indult meg Hajnalvándor és Unti között, nem is tudtál, hogy mit mondjanak. A csendet Hajnalvándor törte meg.

- Annyi baj történt velünk, - mondta, hogy nem is volt igazán lehetőségünk beszélni egymással.

- Igen. - mondta Unti, és újra csendben maradt.

- Szóval én nagyon örülök, hogy eljöttél utánam. Nélküled talán nem is jutottam volna el idáig.

- Én is örülök, hogy eljöttem veled. A törzsben nem találtam volna a helyemet nélküled. Melletted sokkal jobb.

- Én is csak így, veled érzem jól magam. - mondta Hajnalvándor. Szerinted mi lesz velünk, mármint kettőnkkel?

- Nem értem. - mondta Unti.

- Szóval tudod, hogy már régóta milyen jól megvagyunk egymással és a falu mindentudója azt mondta, hogy majd az idő eldönti mi lesz a kapcsolatunkból.

- Hát ha a mindentudó azt mondta, akkor hinni kell a szavainak és az idő majd eldönti, de szerintem az idő jó irányba mozdul. Itt úgy érzem biztonságban lehetünk és az idő biztosan eldönti mi lesz velünk, de én nem akarok elszakadni tőled. - mondta Unti

- Én sem mondta Hajnalvándor.

Ezután sokáig hallgattak, volt mit átgondolniuk és várták a kapitány érkezését, akire nem sokat kellett várni és vissza is ért.

- Na – mondta későre jár induljunk haza, holnap új nap vár ránk és fontos feladatok.

Így is történt másnap új nap várt rájuk és újabb csodák. A kapitány előbb egy nagy épületbe vitte el őket, amit ő könyvtárnak nevezett. Az épületbe belépve sok embert pillantottak meg, akik egy mind egy-egy asztal körül ültek és írásokba mélyedtek.

- Könyvek. - mondta a kapitány. Minden égtájról és minden földről. Mindenhonnan jönnek ide kutatni és olvasni. Itt keresik az igazságot a világról. Halhatatlan művek születtek itt már és mind el van raktározva. Egyesek szerint még az égen megjelent fénylő csillagról is van írás. Bármit meg lehet találni. Ez az egyik legfontosabb helyünk, itt található maga a tudomány, ami a mi legfőbb hitvallásunk.

Hajnalvándor és Unti csak bámult azon amin látott és egyre erősebben hitték, hogy itt valóban megtalálják a menekülés útját.

- Gyertek. - mondta a kapitány keressünk valamit rólatok és ezzel odament egy emberhez, akivel sokáig tárgyalt.

- Nos mondta nem jártunk sikerrel, úgy látszik a tudomány még nem ért el hozzátok. A könyvtáros szerint még nincs tudományos följegyzés rólatok, de ezért is jó ez hogy itt vagytok. Megírhatjátok azt, amit átéltetek és azt elraktározva már van is valami rólatok írva, de erre majd később tértünk vissza. Most induljunk mert még máshova is el kell ma mennünk egy nagyon fontos helyre.

El is indultak hosszan kellett menniük, fel egy magas hegyre, aminek a tetején egy hatalmas kupola formájú épület ékeskedett, amiből valami kiállt.

- Ez itt a csillagvizsgálónk. - mondta a kapitány. Innen nézzük az eget és mindent lejegyzünk róla. Nekik köszönhet, hogy tudunk tervezni az évszakokban a vetéssel és a gazdálkodással, mert meghatározták a Föld mozgását. Nekik köszönhetjük, akik a csillagok alapján meghatározták a tájékozódás alapját és így tudunk a tengeren közlekedni és még számtalan más felfedezést tettek. Gyertek be mutatok valamit.

Hajnalvándorék követték a kapitányt, aki bevezette őket a kupola belsejébe. Itt már vártak rájuk és a kapitány családiasan köszöntötte a bennlévőket. Hangos csevej kezdődött el közöttük, majd ezután az ott dolgozók barátságosan fordultak Hajnalvándorék felé. Hajnalvándorék elcsodálkoztak azon, amit a kupola belsejében láttak. Majdnem az egészet egy hatalmas tárgy töltötte be. Az ott lévők elmagyarázták neki, hogy az egy teleszkóp, amivel a csillagokat vizsgálják. Hívták Hajnalvándort és Untit nézzenek bele. Hajnalvándor belenézett és az égen járó fényes csillagot, ami annyira veszélyeztette a Földet láttam meg benne, de olyan közelről, hogy el sem hitte. Csodálkozva hőkölt hátra. Ugyanez történt Untival is.

- Ez az amit láttok és ami miatt útnak indultatok. - mondta a kapitány. Már régóta vizsgáljuk és megállapítottuk, hogy a Földet elérő lehulló csillagmaradványok tőle származnak. De a tudósaink nem félnek tőle, már megtalálták a megoldást. Gyertek ki megmutatom.

Hajnalvándorék követték és kint egy kisebb teleszkópba belenézve hatalmas építkezést láthattak.

- Ez az, amit kitaláltunk. Láthatjátok ti is. Hatalmas kőfallal vesszük körbe a várost, még a tetejét is befedve egészen, már jól haladnak az építkezések, mire az égitest a Földbe csapódik, mi készen állunk és a kőfal megvéd minket. Most szinte az egész város ezen dolgozik. Ez a tudomány, ez teszi lehetővé, hogy megvédjen bennünket. De most menjünk, még egy helyet meg kell mutatnom nektek.

El is indultak, lefelé a hegyről, újra be a városba. Szabályos utcákon siettek végig, míg végül nem egy térre értek, ahol hatalmas tömeg verődött össze. Egy szabályos kör közepén, ami fehér ruhás emberekből állt egy ember állt és szónokolt valamiről.

- Ez itt a Tanács. - mondta a kapitány. Itt intézik a város főbb ügyeit. Ők a város vezetői, akiket a nép választ. Minden évben van választás és az emberek ilyenkor bárkire szavazhatnak. Minden ügy itt kerül megtárgyalásra. Itt ítélkeznek és itt hoznak szabályokat, mindig az éppen aktuális vezető. Most éppen a holnap megtartandó ünnepről lesz szó, mert holnap aratás ünnepet ülünk. Holnap nem dolgozik senki és minden az ünnepről fog szólni. De most menjünk mi is készüljünk az ünnepre.

Másnap Hajnalvándorék már jó korán kimentek a legnagyobb térre, hogy onnan láthassák az ünnepet és jó helyet szerezhessenek, ahonnét mindent láthatnak. Nem is kellett sokat várniuk az ünnepség hamar elindult. Az ünnepség abból állt, hogy a földműveléssel és élelmezéssel foglalkozó emberek, mindenféle az élelmezéshez kapcsolódó állatnak beöltözve és a beszedett terményt magukkal hozva táncolva, énekelve haladtak előre, egymás után. Hajnalvándornak és Untinak nagyon tetszett, de Hajnalvándor arra is gondolt, hogy vajon milyen életük lehetett volna a faluban, ha mindazt tudják, amit itt a városban tudnak. Mindig bőségben éltek volna. A földművesek és állattartók pedig csak jöttek és énekeltek óriási élelmiszer készletet felhalmozva a városnak. Az egész ünnepség csudálatos volt. Mikor a menet délután felé véget ért a kapitány rendelkezett arról, hogy kövessék a menetet, mert az ünneplés még nem ért véget. A menet a város legnagyobb terén álltak meg, ahol az embereket mindenféle finom étel és ital várta, és itt nagy falatozás és italozás kezdődött, hogy méltóképpen megünnepeljék a termés idei évi újbóli bőségét is. Az emberek jól mulattak, de arra, ami készülődött, senki sem számított. Először csak egy gyenge szellővel kezdődött az egész, amire senki sem figyelt fel, de azután egy ember ordítva rohant be az emberek közé és ezt kiabálta:

- Emberek meneküljetek, mert itt a vég. A kikötő már oda lesz és a hajók elpusztulnak. Valamiféle óriási hullám közeledik, amilyet még nem láttunk és semmi sem állíthatja meg. Meneküljetek, amerre csak tudtok.

Az emberek eleinte nem hittek nekik és folytatták tovább az ünneplést, de később látva, hogy újabb és újabb menekülő, ordító ember érkezik, felbomlott a rend és mindenki menekülni akart, de már késő volt. A hullám lecsapott a városra és ereje minden útjában levőt elpusztított. Hajnalvándorék Untival egymás kezét fogva menekültek. A kapitány mutatta az utat. Szerencséjük volt, mert a kapitány jól ismerte a várost és tudta mi a teendő. Egyenesen a csillagvizsgáló felé vették az útjukat, a legmagasabb pont felé. A kapitány még a hullám teljes megsemmisítő ereje előtt elérte a csillagvizsgálót és csak reménykedtek, hogy a tenger nem ér el odáig. Onnét nézeték az egész város pusztulását. A hullám akkora volt, hogy semmi módon nem lehetett megállítani a pusztítását. És nem csak egy hullám volt, hanem sorozatban jöttek. Elpusztítva mindent, amit csak az útjukban állt. A város pedig pont ott volt és a hullám semmit sem hagyott belőle. Hajnalvándorék azonban megmenekültek, mert a csillagvizsgáló, ami egyedül megmaradt a városból, olyan magasan volt, hogy a hullám nem érhette el. Onnan nézték, ahogy a tenger ellepi a várost. Hajnalvándor el volt keseredve, Unti és a kapitány is. Hajnalvándor úgy gondolta, hogy végre egy óriási civilizáció, aki megmenti őket, de sajnos a város lakói is bármennyire hittek is a tudomány megmentő erejében, és talán sikerült volna is, de sajnos mindennel ők sem számoltak, így Hajnalvándorék újra remény nélkül maradtak.

A szerencse azonban újra melléjük állt, mert az ár egy még épségben maradt hajót sodort feléjük, amivel megmenekülhettek. A kapitány vette át az irányítást ismét, de nem tudván, hogy merre menjenek nehezen indult meg. A csillagok alapján nem tudott tájékozódni, mert az égen érkezett fényes csillag már az éjszakát is nappalba borította és a csillagok fényei mind kihunytak, nem tudván megkülönböztetni a nappal az éjszakától. A kapitány mégis kitartó volt és mint tapasztalt hajós ember rendületlenül haladt egy irányba. Szerencséjükre a hajó még élelemmel és ivóvízzel is el volt látva, így jó sokáig kitarthattak az utazás során. A kapitány rendíthetetlen magabiztosságot sugallva megnyugtatta Hajnalvándorékat, hogy minden rendben megy, pedig már időtlen-idők óta csak a puszta vizet látták maguk körül.

Eközben Hajnalvándor és Unti között a kapcsolat egyre szorosabbá vált. Már nem kötötte őket az ősi törzsi szokás, már nem kellett beilleszkedniük az kezdettől fogva fennálló rendbe. Nyugodtan élhettek érzelmeiknek. Hajnalvándor volt a kezdeményező, ő beszélt a legtöbbet kettőjükről, amit Unti mindig boldogan hallgatott. Egymás mellett ülve és egymás kezét fogva beszélgettek. Főleg a jövőt tervezgették, azt a jövőt, amit nem láttak, mert el sem volt képzelhető, hogy lesz jövő, de ők rendületlenül hittek, főként kettejük erejében és soha el nem hegyták volna egymást. Ezt esküvel is megerősítették. A szertartásnál a kapitány segédkezett. Hajnalvándor és Unti volt a remény a jövőre nézve. Ők ketten álltak szemben a hatalmas fényes gömbbel szemben. Sokáig hajóztak így, Isten tudja merre, de egyszer csak a kapitány földet pillantott meg. Mind a hárman hangos öröm ujjongásban törtek ki. A kapitány a hajót biztosan kikötötte, gondolta még talán szükség lehet rá. Hosszú-hosszú utazás után végre földet érezhettek a lábuk alatt. Fogalmuk sem volt merre jártak és hol kötöttek ki, de nagy szerencsének tartották, hogy újra kiköthettek. A maradék élelmet és italt felpakolva útnak indultak, hogy tovább menjenek és keressék a menekülés lehetőségét. Nem tudták merre induljanak, mert ismeretlen volt a föld, amin jártak, de nagy szerencséjükre, egy ösvényre bukkantak a fű és szikla között, amin úgy döntöttek, hogy elindulnak, mivel az itt jelen lévő élet nyomainak tartották. Az élre a kapitány állt, ő vezette a kis csapatot. Igazi része lett ő Hajnalvándor és Unti életének, aki mindenben támogatta őket. Azt, ami történt, azonban még ő sem gondolta volna. Az ösvény, amin ballagtak a teljes ismeretlenségbe vezette őket. Leballagtak vele az ismertből az ismeretlenbe. A szörnyek és a sötétség birodalmába érkeztek meg.

Naphosszat mentek, de semmit sem találtak, éjszaka aludtak, de rettegve a szörnyektől, amik az éjjeli birodalom lakói voltak, alig aludtak és a nappal sem volt sokkal jobb sötét földeken, tűzföldeken, lápokon, mocsarakon kellett előre haladniuk. Kezdtek maguk is olyan sötétté válni, mint a föld ahol jártak. Élelmet, italt nem találtak, készleteik fogytán voltak. Sohasem tudták mikor válnak valami szörny áldozataivá. Reményük teljesen elfogyott. Nem tudták merre menjenek, céljuk szinte teljesen elfogyott. Tudták ezen a helyen nem találhatják meg a megoldást arra, amire vállalkoztak, sőt ezen a helyen pláne nem. Minden sötét és sivár volt, mint a lelkük. Naphosszat járhatatlan földeken járni, lesni, hogy mikor melyik szörny útjába kerültek felőrölte őket. Végül egy barlangba találtak menedéket, ahol úgy gondolták végleg megpihennek. Későre járhatott az idő, amikor kiderült élelmük elfogyott, búsan hajtották le a fejüket, amikor is egy csapat alak került a barlangba. Nem sokat teketóriáztak azonnal elfogták őket. A kis csapat már ezt is közönnyel fogadta. Lehajtott fejjel tettek a fejüket a béklyóba. Az elfogók azonnal magukkal vitték őket. A kis csapat követte őket. Sziklás úton követték őket, hosszan a végkimerültség határán, mire egy kis faluba kerültek. Hajnal volt mire megérkeztek. A reggeli fény most világította meg az arcukat. Borzadva fordultak el. Félig csontváz, félig hús alakok voltak a fogva tartóik. Egy kis házikóba vitték őket é oda zárták be őket. Sokáig csend volt, és ők sem beszéltek egymással. De egy idő után húst és vizet hoztak nekik. A foglyok mohón vetették rá magukat az ételre és az italra, miután befejezték élénkebbek lettek. Beszélgetésbe kezdtek.

- Ezek vajon kik lehetnek? - kérdezte Hajnalvándor.

- A hajósok hallanak történeteket. -mondta a kapitány, erről a földről is. Ahogy nézem őket és a falut, a festést, a képeket úgy gondolom, hogy ezek a végítélet váró népség lehet, és akiket bűneik miatt a föld sem fogadott és kivetett magából. Élőhalottak.

- És mit akarnak tőlünk? - kérdezte Unti. Talán megenni?

- Nem hiszem mondta a kapitány. Akkor már megöltek volna, ezeknek semmi sem szent és nem adtak volna enni és inni.

- Akkor vajon miért vagyunk itt? - kérdezte Hajnalvándor.

- Hamarosan kiderül. -mondta a kapitány. Várjuk ki a végét.

Hamar álomba merültek a sok kíntól, amit ezen a vidéken el kellett viselniük de hamar fel is ébredtek és rémülten várták a reggelt. A reggel viszont ha akarták, ha nem eljött és jöttek az élőhalottak. Egy egész csoport jött. Maguk elé bámulva, lassan, nehézkes lépésekkel csoszogva értek el hozzájuk. Az elől álló ért be leghamarabb majd utána az egész csoport. Hajnalvándorék megrémültek a látványtól. A csapat ruhája foszladozott húsuk szinte kilátszott a bőrük alól. Sokáig állt így a két csoport egymással szemközt. Hajnalvándorék nem tudtak mit mondani, az élőhalottak pedig sokáig figyelték őket. Alaposan szemügyre vehették őket, mire megszólaltak.

- Köszöntelek benneteket – szólt az élőhalott csoport vezetője én … már nem is emlékeszem a nevemre. A beszéde is szaggatott volt, mint akinek nehezére esik a beszéd mivel már régen beszélt. Szóval köszöntelek benneteket itt. Honnan …. honnan jöttetek?

- Nagyon messziről – mondta a kapitány. Jobbnak látta ha ő beszél és barátsággal érkeztünk. Érezte hogy jobb lesz barátságosnak lenni.

- Értem – mondta az élőhalott - és miért jöttetek ide? - kérdezte.

- Azt hosszú volna elmondani, véletlenül vetődtünk erre a helyre és semmi rosszat nem akarunk. Nyomatékosította az előbb elmondottakat. Az égi tűz elől menekülünk.

- Értem mondta az élőhalott. Mi nagyon örülünk, hogy eljöttetek, mert már nagyon régóta várunk. Az égi tűz számunkra jel. Egy ősi jövendölés azt mondja, hogy ha az égen fény jelenik meg akkor eljött a szabadulás ideje, amire már olyan régóta várunk.

- Milyen szabadulás?– kérdezte a kapitány.

- Mi mint bizonyára látjátok nem emberek vagyunk, hanem élőhalottak. Se nem élők se nem halottak. Már régóta élünk ebben a kínszenvedésben és csak a jövendölés tartja bennünk a leleket. A jövendölés szerint ha eljön az égi fény jönni fog egy ember, aki megszabadít bennünket szenvedéseinktől.

- Hogyan? - kérdezett ismét a kapitány.

- Van egy tőr. Messze innét egy vulkán fenekén. Azzal a tőrrel meg tudnánk szabadulni az élet terhétől. Mi nem tudjuk elhozni, mert nem vagyunk elég erősek, de a jövendölés szerint az eljövendő ember segíteni fog és elmegy a tőrért és elhozza azt nekünk, hogy megváltson az élet terhétől. Úgy gondoljuk ti segíteni fogtok.

- Ezt előbb szeretnénk átgondolni. - mondta a kapitány.

- Jól van csak gondolkodjatok, de ne sokáig, mert a vulkán ingatag lábakon áll és hamar újra működni fog. Szóval kérlek siessetek.

- Rendben mondta a kapitány.

Mind a hárman bementek a szobába és elkezdték megbeszélni a dolgot.

- Nem tűnnek olyan félelmetesnek – mondta Unti.

- Szerintem sem mondta Hajnalvándor.

- Azért legyünk óvatosak mondta a kapitány én sok rosszat hallottam már erről a földről – mondta a kapitány.

- Én azt mondom segítsünk ezeknek a népeknek mondta Hajnalvándor, mást úgysem tehetünk vagy ülhetünk itt tétlenül.

- Rendben van állt rá Unti és a kapitány.

Mindhárman kimentek és közölték a kint várakozókkal, hogy szándékukban áll segíteni nekik. A törzs nagyon megörült és elmondták, hogy a feladat nagyon veszélyes és Hajnalvándort látják a legalkalmasabbnak arra, hogy elvégezze. Hajnalvándor ráállt, hogy akkor ő lesz az aki a feladatot végrehajtja. A törzs nagyon megörült és még azon mód nagy ünnepséget rendezett A három kívülálló tiszteletére. A mulatság egész éjjel tartott és Hajnalvándoron mindenféle varázslatot végeztek el, ami megkönnyíti és védi a feladat elvégzése közben. Hajnalvándorék csak későn kerültek ágyba és nagyon fáradtak voltak, amikor felébredtek, de a törzs már sürgette az indulásukat, ezért Hajnalvándor úgy döntött, hogy elindul. A törzs ellátta minden jóval ami kell és Hajnalvándor neki indult a nagy útnak.

Az út hosszú volt és fárasztó Hajnalvándor egyébként is fáradt volt és az élelem is kevés volt, amivel el volt látva. Egy nagy hegy tetejére kellett felmászni, amiből mindenféle forró gőzök fortyogtak ki. A dolog kezdett elég félelmetes lenni Hajnalvándor számára és azt sem tudta a tőrt merre keresse. Sokáig mászott felfelé,m ire egyszer csak egy hívó hangra lett figyelmes. Mintha halk suttogás lett volna és Hajnalvándor nem is értette mit akar, de elindult a suttogás nyomában. Ahogy haladt a hang felé az egyre erősebb lett. Megérte követni a hangot, mert ahogy az felerősödött egy ajtó elé ért a vulkán falába vágva. Hajnalvándor belépett az ajtón bent egy tündéri alak fogadta, aki nem látszott meglepettnek.

- Tudtam, hogy eljössz – mondta neki.

- Vártál rám – kérdezte Hajnalvándor.

- Már régóta – mondta a tündér. Azt is tudom mit akarsz. A tőrt. De azt nem adhatom.

- Miért?

- Mert azt csak az arra alkalmas kaphatja meg.

- És ki alkalmas rá, kérdezte Hajnalvándor?

- Aki bebizonyítja rátermettségét – mondta a tündér.

- És hogy lehet bizonyítani?

- A tesz és a szív szavával – mondta a tündér. Menj tovább ezen az úton és megleled azt, amit akarsz.

- Köszönöm mondta Hajnalvándor és búcsúzkodni készült, de a tündér addigra eltűnt.

Egy kis folyosó vezetett ki a szobából Hajnalvándor ezen indult el. Kezdetben nem is történt semmi. Hajnalvándor nyugodtan ment a folyosón, de egyszer csak egy hídhoz ért, ami egy hatalmas katlan fölött vezetett át. Hajnalvándor hamar a közepére ért és eddig nem is volt semmi gond, de a közepén úgy érezte mintha a bőrét a vulkán tüze perzselte volna széjjel. Nem tudta mit tegyen, de érezte, hogy tovább kell mennie, mert a tőrt mindenképpen meg kell szereznie. Ahogy továbbhaladt érezte, hogy a tűz heve csillapodik, de ekkor egy kép rémlett fel a fejében, az ahogy Unti leveti magát a mélybe, hogy megmentse őt, de Hajnalvándor ezt nem engedhette ezért ő akarta levetni magát a mélybe, de ekkor a tündér jelent meg az ajtóban a híd túloldalán és megakadályozta, hogy Hajnalvándor levesse magát. Elvezette az ajtóhoz és átnyújtotta neki a tőrt.

- Kiérdemelted – mondta a tündér mind a bátorság és a lélek próbáját is kiálltad. Tégy a tőrrel belátásod szerint. Hajnalvándor megörült és boldogan sietett a törzshöz a tőrrel, de ekkor meglepetés érte. A törzs ugyanis körbefogta őket és erőszakkal egy cölöphöz kötözte őket.

- Végre mondták a törzs tagjai, megvan a tőr. A jel feltűnt az égen a végítélet eljött. A tőrrel végre feltámaszthatjuk halott társainkat és az összes halottat, amivel mi leszünk a világ urai. Már csak a az idegenek feláldozása következik.

Ekkor azonban szárnyas lények tűntek fel az égen és kardjaikkal lecsaptak a törzsre és mind egy szálig elpusztították őket. Hajnalvándorékat kiszabadították és magukkal vitték egy idilli helyre. Itt mindent megmagyaráztak.

- Minket angyaloknak hívnak mondták és itt élünk és vigyázunk a világ rendjére. A világ azonban annyira a pusztulás szélére került, hogy jobbnak látjuk elpusztítani azt, ezért küldtük ezt az üstököst, ami hamarosan becsapódik a Földbe és porrá zúzza azt.

- Hát nincs menekvés – kérdezte Unti?

- Nincs, de nektek megengedjük, mert tisztának bizonyultatok, hogy velünk gyertek. Téged Hajnalvándor és Unti egy új földre viszünk, ami még lakatlan és maga a megtestesült Éden. Ti ott fogtok élni és tőletek származik majd a Föld lakossága. A kapitányt magunkkal visszük, mert tudománya értékes nekünk és a többi Földnek szüksége lesz a tudására. Induljunk, mondták, mert az az üstökös hamarosan becsapódik.

Hajnalvándor, Unti és a kapitány így végül megtalálta a megoldást a menekülésre és már nagyon várták az új életüket.