Cursed Witch

Sometime in the 12th century, in a small coastal town of a few hundred people, a dazzlingly beautiful lady seduced a father, who turned out to be an outcast, wearing a black cloak with an upside-down star on it, and also marked her as a witch. The woman was named Rebecca, and because of the glitter and light, she suddenly had to live the life of an outcast, but she was determined to get revenge. The father and his family had a small child, whom Rebecca thought would be left with something of her love, so she would kidnap him and raise him. The first half of her plan worked well, she managed to kidnap the child, but the residents of the small town eventually found him and returned the child to her family, and Rebecca, like all witches, was eventually burned at the stake. But Rebecca cast a terrible curse. He cursed the town to be destroyed and vowed to return from the dead and take revenge on his family. However, the townspeople did not believe him. They buried him and were glad to be rid of him.

Nowadays

It was late at night, the moon was shining in full light, not a cloud covered it, dogs were howling, crows were flying quickly in the sky, and the ground in the cemetery was shaking. This shaking lasted a long time, but finally a beautiful woman crawled out of the ground. It was Rebekah who had returned to take her revenge. She vaguely remembered why she had come, but after centuries of death, she couldn't be blamed for not knowing why she had come back to life. She sat on the ground for a long time, staring ahead. Her hood was muddy, the mark of the outcast was on it, and over time she felt the strength begin to return to her limbs. She stood up and walked to the edge of the cemetery, vaguely remembering that there was a good view of the city from here, but what she saw shocked her too. Instead of a small town in ruins, she saw a huge metropolis bathed in light. She was amazed by the flood of light and the size of the city, she couldn't believe her eyes. She remembered the curse that the city would be destroyed, but it didn't work. The city didn't burn, and in fact, she was living a very good life. She started to hiccup heavily and was furious that the old, well-tried curses didn't work anymore. Dawn broke and Rebeka finally thought she would go down and take a closer look at the city. Her hood provided protection anyway, but an outcast shouldn't even be touched. She walked slowly down from the cemetery, her head cleared and she remembered everything well. First, she wanted to walk around the city, then look for her hidden treasures and objects, and finally find her family and take revenge. By the time she got down from the cemetery and was ready with her plan, the sun had already risen and Rebeka was enjoying the sunshine. So part of her curse to live again had been fulfilled and she was ready to complete her revenge. She walked calmly through the city that had not yet awakened, but already hearing the first sounds of the city, fear moved into her heart. The city was huge and Rebekah did not know which way to turn. She remembered that she had buried her treasures under her house, but seeing the size of the city, she had no idea where to look for them. The city woke up and flooded the streets with thousands of people. Rebekah pulled her hood over her head to protect herself, but the thousands of people who came towards her seemed to ignore this and the sign that she was a witch and an outcast and untouchable. She went alone towards the crowd and was pushed from all sides, right and left. They constantly touched her, shouted angrily. At one point where she wanted to cross the street, they even said to her:

- Stop, ma'am, you can't see the light is red. Don't move off yet.

Rebeka didn't understand, but she stopped and thought in despair that these thousands of people she had run into wouldn't burn in hell and wouldn't be caught by the police and punished. She stood at the light for a long time, not knowing what to do, but kind-hearted people told her again that the light had turned green and she could cross the street. Rebeka set off and crossed the street. Not knowing what to do, not understanding what had happened, she sat down on a bench and wanted to think, but the hustle and bustle, the noise, and what had happened completely exhausted her. She lay down on the bench and was almost asleep when someone spoke to her again:

-Don't fall asleep here, lady, because the police will take you away. How did you end up on the street?

Rebeka didn't understand what he was talking about, but instead woke up and stared at the man's face for a long time. Finally, after a hard struggle, she spoke to him, she herself didn't believe this could happen.

"I don't know how you dared to address me, but if you've already spoken to me and haven't burned down, could you also tell me where Rebekah's apartment is? That's what Rebekah's house used to be called, until she became a witch."

- Rebekah? Hmmm. I'm having a dream. Isn't that a witch's apartment by any chance?

Rebecca started to feel better.

- But it is. Maybe.

"Yes, I know," the man said. A renovated old house on Temple Street.

"Temple Street?" Rebeka blurted out.

- Yes, because they built a beautiful church next to it.

"Curse," Rebekah whispered. And she cursed the city again.

- What did he say?

"Nothing, I was just whispering," said Rebekah. "And where is that Temple?"

"It's not far from here," the man said. "If you go down this street and turn left at the big department store, you'll see the church tower and next to it you'll find the witch's house."

- Thank you.- said Rebeka. And she was already leaving.

She no longer cared about the crowd, she headed straight for where the man had told her to go. Although she didn't know what the store was, her senses were definitely guiding her. She knew she was going in the right direction. Her treasures were calling her. Rebeka almost plowed the asphalt and since she already knew the way by herself, she quickly found her house. She was prepared to enter the house, dig up her treasures and bring her most important belongings. However, when she arrived in front of the house, instead of a dilapidated building, she found a completely renovated and beautifully arranged house. People were standing in front of the house, waiting for something. Rebeka was no longer afraid of people and would have liked to throw her clothes away, but there was no other way, so they had to talk to them.

"Good day, sir," he said to one of the men waiting there. "Tell me what's going on here."

"Good morning. Don't you know?" the gentleman asked.

"No, I have no idea," Rebeka replied.

- We are waiting to go into the museum.

- Museum? What is a museum?

- You don't know that either, so what are you doing here?

Rebekah started to get nervous, but she controlled herself.

"So what is this house?" he asked.

- This is the town's famous witch's house. The treasures and tools of a long-ago witch were found here not long ago, renovated and exhibited. It is now the town's favorite museum.

"And how do you get in?" asked Rebeka.

- Simple. The museum is completely free, you just have to wait for the opening, which hmm… is already here. Feel free to follow.

-Thanks.

So Rebeka, accompanied by the man, went into the museum made from her house and was horrified to see what they had done to her.

"This is the first thing they found. A lot of clothes. You see that dress with the outcast mark on it."

- Uhm… ..

- I see you're wearing something like this, did you dress in this just for the visit?

- Uhm… .

"Look," the man said. The next big find. The witch's cauldron, wooden spoon and broom. Beautiful things. Straight from the 12th century. And here is the story of the witch. I wonder what happened to her.

- No. Not really. He tried to pretend.

- It's very sad. A love story, and in the end they burned it. A fatal love.

Rebekah felt the pressure growing inside her, but she still controlled herself, longing for her treasures. So she asked:

"And the witch's treasures. Have they been found?" he asked fearfully.

- Yes, the greatest find. They found it buried under the house. Come and show it to me. And the gentleman led Rebekah up to the second floor, where Rebekah almost fainted. All her treasures were lying in a glass case, displayed for all to see. She thought she would be rich in this new world, but now she didn't have a penny. She could have cried. She had nothing. She became a ground-breaker. She felt dizzy and the apartment was spinning with her.

"Are you okay?" the gentleman asked.

- No. I have to go out. - Rebeka said and ran out. Another thought flashed through her head, which she really needed. Broom for me, she thought and the broom that was displayed moved and, following its owner's call, landed in her hand. Rebeka ran out with it and before anyone could do anything, it was gone. Rebeka decided to go back to the cemetery to think. The first and most important thing was to find the family, which would not be easy in this big city and she didn't know how to start. While she was thinking, a cemetery caretaker came up to her and said:

- You say you're a street sweeper?

- What?

- I'm just thinking about the broom and his clothes.

Rebekah turned pale. The cemetery caretaker continued:

- Because we should sweep up the flowers left over from the wreaths among the ornamental flowers up there.

Rebekah was shaking with anger.

- No, I'm not a street sweeper. I'm a witch and I just came from underground.

"Of course," said the cemetery caretaker. "Go away, my dear, or I'll tell the police."

Rebekah didn't hesitate any longer.

"Broom," he said. "Do your job."

The broom moved without a word and swept the shocked gravedigger away. Rebeka was finally alone, but she felt she couldn't achieve anything here in the cemetery, so she had to go back to the big city. She flew aimlessly with her broom, careening through traffic, almost causing an accident between cars and passersby several times, until suddenly a large man stopped her.

"Stop," he said.

"Why?" Rebecca asked.

- Because you violated traffic rules. So stop and get off your motorcycle.

"About what?" Rebecca asked.

- About his vehicle, his motorcycle.

"Can't you see that this is a broom? Has everyone in this town gone mad?" Rebekah blurted out angrily.

- I can be fined, but if you break traffic rules, I have to confiscate the vehicle.

Rebeka didn't want to hand over the broom, but when the policeman threatened her with prison, she understood and reluctantly handed over the broom, saying goodbye to the last thing that still tied her to her witchcraft. The policeman took the broom and left, and Rebeka staggered, devastated, to a nearby bench, where she sat down and couldn't even think anymore. By great coincidence, however, she raised her head and, as if from a giant picture, her lover John Smith was looking back at her. Rebeka was overcome with joy and happily read the information in the advertisement. It turned out that John was on a study tour and was giving a lecture on witchcraft in the lobby of a nearby hotel. Rebeka found out where the hotel was and quickly hurried there. She arrived just in time, John had just started his lecture. Rebeka was amazed, because the lecturer was really the person she had come back for. Rebeka listened to the presentation and at the end, whatever happens, she approached John and said:

"That was a great story," he said hesitantly.

"This is not a story," said John. "This is a fact-based truth. Why do you know what?"

- One thing and another.- Rebeka swallowed.

With that, they engaged in a confidential conversation about witchcraft.

- Oh, good. - John said, finding himself alone. As if he knew everything. Tell me, he said softly, I have a very important question. About the burning… he faded away, he doesn't know anything about it.

Rebekah was silent for a long time.

"No," he said. And he lowered his eyes.

- It's okay. It would have been nice. But whatever.

- But tell me. What do you do for a living?

- Nothing right now.

- Just because I'm looking for a babysitter for my kids and we could have a good chat about witches.

Rebeka was just waiting for this. She jumped at the offer right away.

"I'll take it," he said. "I'll be happy to look after your family." And he smiled.

- Okay, but before we leave, let's buy you some clothes, because in the end, they'll think you're a witch.

"Really," Rebeka sighed. "I can't believe it."

Rebeka finally achieved her first goal and joined John's family. But first of all, she had to go shopping for new clothes and Rebeka couldn't believe that she could get rid of the cursed clothes and get new clothes. John bought quite a lot of clothes - pants, shirts, skirts, shoes - and Rebeka felt great in her new clothes. It was as if part of the curse that had befallen her had been lifted. But she didn't forget her goal, to burn John's family in the fires of hell. John was a very nice person, he talked a lot and was very considerate. As it turned out, he raised his three children alone and tried to make a living and support his family from his studies and lectures. His life was not easy, he was under constant attacks from his ex-wife, who constantly tried to take the children away from him. With increasing success, since John was not very rich and had difficulty supporting his family and because of his many tours, he could only spend little time with them. John was quite strange to Rebeka, who acted as if he were a stranger in this world, and tried to ask about his previous life, but Rebeka constantly brushed aside questions about it. However, she knew a lot about witches and that was the important thing. Rebeka couldn't wait to arrive at the family's house and get to know them. They went by bus for a while, then on foot they finally arrived at a house that couldn't be called dilapidated yet, where John lived. Rebeka really liked the house, it reminded her of her old home. An old Ford was parked in front of the house, and it was obvious that it was well past its useful life. John first took Rebeka around the outside and showed her everything. Rebeka was mostly interested in the garden, where she stopped in curiosity. John told her that his eldest daughter, who was training to be a doctor, grows herbs here, which she usually takes to the market to sell. Rebeka's heart skipped a beat. She thought she would have an easy time here. John then invited her to the house and since it was summer and the weekend the girls were all at home. They were very happy to welcome their father, who brought something for everyone. Either new clothes, or a book, or some candy for the youngest. John then said to the girls who were looking at Rebekah strangely:

- Girls. - she said. This is Rebeka. I met her at the lecture, and what luck it was, her knowledge about witches is almost inexhaustible. First of all, she will help me write my book about witches, and secondly, she will be the new hostess who will take care of you and help you.

The girls understood, and John then introduced the girls.

- This is Judit. The oldest girl is studying to be a doctor, I already talked about her in the garden. The middle one is Emese and she is in high school. Emese was standing there dressed completely in black, with black hair and black makeup.

"She's in her witching days now," said John. And the youngest is Katalin. She's only four years old and just discovering the world. She's a badass.

As Rebeka approached him and wanted to touch him, he suddenly flinched. She felt a magical power and was scared. So she would be the final target. The other two girls would be easy to deal with. The first chance had already come, because Emese, while looking at him disapprovingly, started making a fruit smoothie in the blender. Rebeka struck.

"Look," he said to John. "Your daughter is brewing a potion in her cauldron. She is using forbidden magic. She must be punished."

- Ah - said John, he only makes fruit smoothies in the machine, he is a master at it.

Rebeka was shocked. Making a magic potion is a serious crime. So her first attempt failed, but she would have countless more chances.

After introducing her to his family, John showed Rebekah to her room. The room was small but clean. Just right for Rebekah. Rebekah thanked him for his help and started unpacking her newly received clothes. John left her alone, asking them to talk about his book later.

After getting a good night's sleep, Rebeka woke up early to get started on her housekeeper duties. John had written down her duties the night before, so Rebeka followed this list. At the top of the list was providing the girls with breakfast. Since Rebeka was a stranger in the house, she even had difficulty finding the kitchen. She opened the door everywhere and finally found bread in a small pantry-like room, but she couldn't find the rest. Fortunately, the girls woke up and gathered in the kitchen. They saw that Rebeka was struggling, so they helped her.

"The salami is in the fridge," said Judit.

Rebeka couldn't even figure out what a refrigerator was, let alone what salami was. So she started opening everything, and finally stopped at a cold cupboard and thought it must be the refrigerator. She quickly found the salami and cut it open for the girls with a knife. The girls put it between the bread rolls and had breakfast happily. Rebeka smiled, sweating but victorious. Judit and Emese then went to the hospital and school, but Katalin stayed home and looked at Rebeka questioningly. Rebeka looked at her just as questioningly. But then she remembered the list and, reading it, saw that the youngest girl had to be taken to kindergarten. Rebeka would have picked up the girl and taken her, but she laughed and said that she was still in her pajamas and needed to be changed. Rebeka started to get grumpy, but what had to be done had to be done. She entered the little girl's room, or would have entered if some force hadn't held her back. Rebeka angrily noted that the room was protected with a lucky horseshoe and salt, so she couldn't get in. So she didn't know what to do, but Katalin was used to getting dressed herself. Rebeka sighed heavily when the little girl finished and they could finally go to kindergarten. Rebeka didn't know where she was, but Katalin knew that too. Rebeka started to calm down, when suddenly a black cat ran past them.

"Kitten," said Katalin.

"You mustn't," said Rebecca. "A black cat. It will bring you bad luck." And she smiled ahead.

"I don't believe in it anymore," said Katalin. "Don't be afraid either, you'll be fine."

Rebeka started to worry, but by the time her fear had passed, she had already run into a lamppost. By the time they reached the kindergarten, Rebeka had run into nine lampposts and was hit by two cars and a motorcycle courier. She arrived at the kindergarten staggering, but Katalin was fine and again she didn't understand.

- Come pick me up at the kindergarten at four and be careful with the lamp posts on the way back.

Rebecca laughed awkwardly. But she walked home cautiously. When she got home, she took out the list again, which included cooking lunch and cleaning. So she went out into the kitchen again, where she noticed that things were labeled. Apparently John had heard about the morning troubles and helped Rebecca and labeled all the kitchen utensils. Rebecca first went to the stove and tried.

"Fire," he said, and pushed his hand on the stove. Nothing happened. Rebekah tried a few more times, but it was always unsuccessful. John heard Rebekah's attempts and went out into the kitchen.

- That's not how it should be. - he laughed. That's how it should be. And he showed her how to turn on the machine. He pressed the buttons, lit a fire with a match, and the flame flared merrily on the stove. Rebekah was incredulous. John laughed and said that Rebekah should just tell him if she didn't know something.

After that, Rebeka found a pot with great difficulty, which she finally thought of as a cauldron, in which she could finally cook. She thought she would cook soup, maybe she could still do that here, and she found the meat and the vegetables and spices for it. The broth cooked nicely, and Rebeka started cleaning in the meantime. Thinking ahead, John had already prepared the vacuum cleaner for her, which Rebeka again didn't know what to think. Not a broom, but she tried.

"Vacuum cleaner. Clean!" he said. But nothing happened this time either.

Rebeka gave up trying, instead looking for a broom and dusting the house with it. She was done with everything at about two o'clock. She thought she would have gone to kindergarten earlier to get Katalin. She was right, because she got lost twice and a falling flower box almost hit her. She did get to kindergarten at five, but Katalin was good and waited for her. On the way home, they got home without any problems. They only had to argue with a cyclist about why Rebeka wasn't riding in her own lane. By the time they got home, everyone was home and they quickly had dinner from Rebeka's soup. Everyone liked it very much, but they didn't understand the pot.

Rebeka's night didn't go as she had planned, she was tormented by heavy thoughts, she didn't know what was happening around her, but she still had plenty of plans to fulfill her revenge, and on the other hand, she started to love John again, because he was very nice to her. She just didn't understand what had happened to the world in eight centuries and she didn't feel very good in this new world. However, she had difficulty falling asleep and had very bad dreams, but in the morning she woke up in a good mood. Another day, new opportunities. In fact, she hadn't even tried with any of the girls yet, except for the blender girl. But now she had hardened herself. Breakfast went the same way as before, except that this time Rebeka went unnoticed to the garden during breakfast and picked a few roots, which she smuggled into Judit's medical bag. This would be enough to be considered a quack at her workplace, like in the old days, when people who conjure with herbs and all sorts of similar things were considered witches. This will hurt her career, Rebeka thought. But she didn't know what to do with Emese. She couldn't find a way to do it with him for now, but life was lucky for Rebeka now. Emese had announced during breakfast that she would get a tattoo that afternoon. She loved horses and went horse riding, so she decided to get a black horse tattooed on her arm. Rebeka felt that this would be her day. Emese asked her to accompany her because she was a little afraid of him. With that, breakfast was over, and the girls went about their business. Rebeka accompanied Katalin to kindergarten again, the black cat appeared again and Rebeka was richer with a few wounds again. She got home with great difficulty, but now she had a lot of work waiting for her, because the weekend was approaching and a holiday that Halloween didn't understand. Anyway, she didn't mind, what would happen would happen, John gave her the list of what she had to buy. The shop was just a few blocks away, but Rebeka found it in two hours. She didn't understand what the baskets outside were for, so she went in with her bag. But that's why she was first turned away. On the third try, she accepted the basket that was pressed into her hand. The goods were piled up on the shelves in the store and Rebeka felt that she was going to have a hard day. After two hours of wandering, the store manager himself came over to help her somehow. Rebeka was reluctant to show her the list she had been given, who knows what it contained. The store manager finally tore it out of her hands, read it quickly, and finally, with his help, the shopping could begin. Rebeka still had a hard time, she didn't understand and especially didn't know many things, so she only agreed to buy them after a long argument. The worst was the pumpkin. Rebeka knew several superstitions related to pumpkins, so she only agreed to buy them after a long argument. Later, there was a minor riot at the meat counter, with the curses he threw at them. Finally, this was taken care of and Rebeka reached the liquor counter. Here she took a good drink, when the store manager announced that she was retiring and finally asked her to leave, and all that was left was the payment. This was easy, Rebeka knew what money was, although she had never paid for anything as a lady in the past, but she could pay for what she bought with John's money. They didn't even mention the basket she took. So Rebeka bought everything she needed and headed home. She got home after another two hours and the knowledge that she had done all this made her proud. Now all that was left was cooking, but she quickly cooked the meat with the vegetables in the pot. Judit was the first to arrive home and Rebeka was anxiously awaiting the news. Judit, however, welcomed her with an outburst of joy.

"Thank you," he said happily. "You put the herbs in my bag. I found them there, and the herbs you put in gave me an idea that finally helped me cure my patient. They even praised you for it at the hospital. You are a blessing."

Rebeka was seething with anger, but she didn't show it, she just smiled and pretended to be happy with Judith. It's okay, she thought, she'll stay in the house for a long time, she'll have time. Judith was happy, and Rebeka was waiting for Emese to go get a tattoo. Emese got home and just dropped her bag and dragged Rebeka with her. On the way, Rebeka tried to persuade Emese to get a skull or a witch tattoo, but this black cat was everywhere and Rebeka didn't even avoid lamp posts anymore. Emese finally decided, seeing what was happening to Rebeka, to give up on new drawings and stick with the black horse. Rebeka finally agreed.

The tattoo went well and Emese was very happy. She arrived home happy and showed it to her family. Rebeka was just waiting for John to arrive. He did arrive about half an hour later and then Rebeka said:

- John, look, Emese has dark symbols tattooed on her. Occult signs, a witch, she must be punished.

"Ah," said John. "It's just a tattoo, every young girl wants one these days. They need it to fit in."

- But still. You can't see. Black hair, black clothes. Your daughter is a pure witch. We need an exorcist here.

"He'll grow it out," John said. That's his style. John laughed. I had a period like that too. Look at my tattoo." And he showed his arm, which had a flame tattooed on it.

Rebekah didn't say anything anymore. She quietly stepped aside to have dinner, but John looked at her with confusion.

"Rebecca, why don't you eat with us, come sit at the table?" he asked.

Rebekah again did not understand, but John urged her until Rebekah sat down to dinner with them. The conversation eventually turned to witchcraft again and Rebekah calmed down, had a good chat with the family. For the first time she felt good. Later she went away with John and they had a long talk about John's book.

Rebeka's night went badly again, but this time because she was starting to love the family, and on the other hand, she still wanted to take revenge.

The next day the children woke up early and were very cheerful. It was a long weekend and the girls thought they would go to the beach, Judit, Emese and Katalin prepared for a long time and invited Rebeka too. Take a day off and come down to the beach. The girls marched happily towards the beach, but Rebeka didn't understand what was the point of cooking on the Sun. They soon reached the beach and the girls unloaded at a carefully chosen spot. Judit's friend soon arrived too. Rebeka just froze when she saw them. She didn't have to do anything and all hell broke loose. Judit and her friend were in love. They had known each other since middle school, but no one except the girls knew about them. And especially not their dad. Rebeka was completely at that point. She sat in the sand in a bad mood and spun it in her hands, waiting for the time to pass. But Katalin didn't let her, she invited her to play. Eventually Katalin and Rebeka got so engrossed in the game that Rebeka didn't even notice how much fun she was having. They played until Rebeka suddenly noticed that they were among naked people. She looked around in confusion, only Katalin could explain:

"They're nudists," said Katalin. "They go to the beach naked."

"Yes? And is that free?" asked Rebeka.

- Yes. Look, Judit and her friend are there too.

Rebeka collapsed. Judit and her friend were sunbathing topless. Rebeka didn't understand why the world wasn't collapsing. But when she and her friends were dancing naked in the forest, the whole forest was burned down and they were locked in a pile. Of course, they could. They are real witches and yet people love them. She looked at them for a long time and her heart was pounding, only Katalin could pull her out of this state.

- Come on, let's get out of here, they don't like us looking at them. And something important. You can't tell Dad this. Not that Judit has a girlfriend, nor that they sometimes sunbathe naked.

With that, he dragged Rebeka away from the nudists. They returned to their towels and continued sunbathing there. Meanwhile, Emese disappeared somewhere. Rebeka started talking about him.

- And does Emese have any friends?

- This is also a secret. - said Katalin. But there is a boy she loves very much. He is in love with her. At school. But the boy doesn't even pay attention to her. I don't understand why, even though Emese is very beautiful. He is completely obsessed with her.

- Ah, that's why the black style.

"Yeah, yeah," said Rebeka. "I don't know what's going to happen."

But they couldn't talk any longer because the girls had all returned and started talking loudly. All in all, they had a great time on the beach and even Rebeka felt good among the girls. But the sun went down and the girls started packing and heading home. They had dinner at home and got ready for the next day.

The next day was spent relaxing and Rebeka learned a lot about the family. Unfortunately, one thing overshadowed the day. Katalin was once again plagued by nightmares. John told Rebeka that this was common, that doctors didn't know the cause either, but that she often had very bad sleep because of nightmares. Rebeka thought that this was related to her magical powers, but she didn't share this thought with her family. In the afternoon, they had a fun barbecue outside.

On the third day, however, the long-awaited day came, Halloween. Rebeka didn't know what it was, but she was very curious. The girls got up early and started decorating the house. Rebeka was amazed because the house was starting to resemble hers. The girls put spider webs with spiders everywhere, the cauldron had now gained its true purpose and turned into a real cauldron, skeletons, snarling pumpkins, ghosts and the grim reaper himself had a place in the house. Rebeka was just amazed. The girls told her that at this time of year the other houses look like this too, everyone is celebrating. Rebeka couldn't believe that they were celebrating something that had been destroyed with fire and iron centuries ago. The girls also told her that it was no longer a sin to be a witch. Although when they told her that this was because they no longer believed in it, Rebeka was a little offended, she was reassured that they wouldn't be persecuted today. The house was beautifully decorated and the girls were waiting for the little fairies, princesses, and knights to arrive. Rebeka didn't know what the point of this was, but it turned out that she would soon be a part of this too. Katalin had urged her to accompany her on the chocolate hunt, so she would be the best witch, and they had made a costume and a sign for it just like Rebeka's for this occasion. The girls painted their faces nicely in green, so they were ready to go. Rebeka's costume was also found and the two of them set off to celebrate Halloween. They were a great success at every house they visited and collected a lot of chocolate, but they had only one problem. In one place, a little girl and her companion, who were also dressed as witches, had already eaten a lot of chocolate and had a blast at Rebeka's.

"You're not real witches," they said. "We are real ones." And so they continued.

Rebeka tolerated it for a while, but when Katalin, who had been very happy until then, started crying, Rebeka took action.

"We're not real, so what is this?" he asked. And he said a spell.

"Be like a donkey," he said.

The two witches started to cry instead of saying anything, as if they were hiccuping. They ran away crying and Katalin was very happy that they were free from the two annoying witches. They continued their journey happily and collected a lot of chocolate. They happily returned to the house, where all the chocolate was also gone. Finally, they celebrated the end of Halloween with a bang. Rebeka felt very good and fell asleep happily for the first time in a long time.

The next day, Rebeka decided to stop chasing the curse and instead help the family and forget about revenge. First, she wanted to help Emese. So she went out into the garden and found a big toad. She caught it and brought it to the girls. At first, the girls were scared and screamed, but Rebeka reassured them that this was part of the spell and Emese had to kiss the frog. At first, Emese didn't want to hear about it, but Rebeka insisted so much that Emese finally agreed, she liked strange things anyway, so she kissed the frog and the girls burst out laughing. However, Rebeka remained serious and also recited a spell to make sure the spell would work. Rebeka asked Emese to let her accompany her on her horse riding in the afternoon. Emese agreed, although she didn't know why. The afternoon came and Emese and Rebeka set off for the farm where Emese had gone horse riding. Emese never rode alone, she always had a partner, but now she couldn't come, so Emese got another partner. Emese waited for a long time, but she couldn't believe what had happened, suddenly a young blond boy sitting on a white horse appeared and was looking for her. Emese didn't say a word for a long time, but the boy was direct and friendly. Emese quickly relaxed and they both felt that love had found them. Rebeka, who had done her job well, watched the events and felt very good. On the way home, Emese raved about the boy and was very happy.

Rebeka then decided to help Judith. She knew it would be best for Judith if her father found out the truth. Rebeka had a long conversation with Judith's father, before John called Judith in and they talked even longer. John understood immediately and called Judith in. They talked even longer than with Rebeka and finally left the room in complete agreement. Judith felt a huge burden lifted and she happily thanked Rebeka for intercession.

Then came Katalin, who was having increasingly bad dreams and sleeping badly and was gloomy. Rebeka had a long talk with John again and said that his magic power was perhaps too powerful for her and that her spirit could not bear this burden. She needed help and she knew how. Now she used Judit's herb garden again and made a magic potion from it. She poured the potion into a tub and added water. She bathed Katalin in it, dried her off, dressed her and left her to let the magic potion take effect. Katalin was weak, but she felt good. Rebeka said that she had to wait for the spell to take effect.

Now came the hardest part. He had to admit to John who he really was and why he had come. John was deeply affected by this, because he knew that there was a curse on their family. After all, the children always grow up without their father. John told him that the family coffers were empty and his wife had already submitted the papers to get the girls. Katalin told him that it would be best if he left the family. However, the girls and John did not agree to this and did not let Rebeka go. Rebeka was completely moved by this love and felt that something was going to happen. Just then, John's wife arrived to take the girls. However, John rushed out to say that it was over, he had got a job at the university and they would teach from his book, so the family was saved. Rebeka knew that the curse had finally been broken. Moreover, Katalin also appeared and, completely healed, sent their angrily stomping mother flying like a whirlwind back to where she had come from. So everything was resolved and in the end Rebeka even got her broom back from the police, so everything went easier.

Álomgyár:

Bevezetés

A Földet már teljesen benépesítették az emberek. Élték az életüket, dolgoztak, családot alapítottak, jó dolgokat cselekedtek, de volt a Földnek egy kies, távoli helye, amiről senki sem tudott. Itt egy gyár volt található, egy kis parányi gyár, ami mindig színes füstöt ontott az égre, szorgos mérnökök és dolgozók dolgoztak benne nap mint nap. Különleges gyár volt ez, különleges terméket, álmokat gyártott. Ez volt az álom gyár. Létezéséről az emberek mit sem tudtak, pedig az álmaik itt keletkeztek. Hatalmas tartályok, csövek és szelepek, mutatók voltak ebben a gyárban, alapanyagaikat a világ minden részéről szerezték be. Az itt dolgozó emberek feladata az volt, hogy minden nap álmokat gyártsanak az embereknek. Nagyon szerettek itt dolgozni, különleges munka volt, különleges feladatokkal és nagyon változatos. Hihetetlen milyen és mennyi álmot kellett legyártaniuk, ezért nagyon szorgalmasan látták el feladataikat. Keverték az alapanyagokat, tartályokba töltötték, csöveken keresztül szállították, szelepeket igazítottak, számoltak és mértek, hogy minden álom tökéletes legyen. Nagyon nehéz munka volt ez, nagyon oda kellett figyelni, egy apró hiba és az álomnak annyi, ezért csak a legjobbak dolgozhattak itt, kiválasztásuk is nehéz volt. Ebben a gyárban dolgozott Brian és Sophia két alkalmazott, akik a csúcson dolgoztak és a fő mutatókat ellenőrizték. Nehéz és rögös út volt a csúcsra, de nekik sikerült elérni. Már rég óta dolgoztak együtt és ilyen jól még senki sem látta el a feladatukat. Nagyon jól megértették egymást. Brian magas, szép szemű, jó kiállású férfi volt, Sophia szőke, magas, karcsú, okos nő volt, aki már a gyárba is főmérnökként került. Együtt dolgoztak már évek óta. Igazából szerelmesek voltak egymásba, de ezt be nem vallották volna egymásnak, első a munka volt. Egymás mellett dolgoztak, de még csak egymáshoz sem értek, csak azzal foglalkoztak, hogy mások álmait teljesítsék. Nem is tehettek máshogy, mert a munkájuk nagy odafigyelést igényelt és az érzelmeik egymás iránt csak a munka rovására ment volna, de boldogok voltak, mert az övék volt a legjobb munka, mindig boldogan jöttek dolgozni, alig várták már, hogy álmokat teljesíthessenek. Érzelmeiket egymás iránt kizárták a munkából. Így volt ez az nap is, amikor is egy új nap virradt fel a gyárban. Brian és Sophia igyekeztek elfoglalni a helyüket, de még mielőtt elkezdték volna a munkát beszélgettek egy kicsit:

-Sophia, szólította meg Brian Sophiát.

-Brian, szólt Sophia.

-Hogy vagy, kérdezte Brian?

-Egészen jól, szépet álmodtam, nevetett Sophia.

-Az nagyon jó, akkor készen állsz a munkára.

-Teljesen, alig várom az álmokat.

-Ma nagyon csinos vagy, szólt Brian.

-Köszönöm, te is jól nézel ki.

-Köszönöm, remélem jó napunk lesz.

-Legalább olyan jó, mint a tegnapi.

-Igen, a tegnapi nagyon jó nap volt.

-Izgalmas.

-Reméljük ma is az lesz.

-Reméljük.

-Na lássunk munkához.

-Rendben, szólt Sophia.

Így is tettek. Munkájuk egy része az volt, hogy ide futottak be az álom kívánságok és ők rendelték el az álom teljesítését, illetve munkájuk fontos része volt az előttük lévő fő mutatók ellenőrzése. Ezek a mutatók a következőek voltak, nyomás mutató, képzelet mutató, tömeg mutató és még pár fontos mutató, közöttük a legfontosabb és a legnagyobb az öröm és szomorúság mutató. Először a mutatókat ellenőrizték, minden rendben volt a mutatók jó értéket mutattak és az öröm mutató is bőven az öröm érték felett volt. Ezután vártak, nem sokat kellett várni hamar befutott az első álom. Tipikus álom volt, egy férfi álma, aki egy szép nőről, egy párkapcsolatról, családról álmodozott. Brian és Sophia utasításokat adott ki, az álom kezdett testet ölteni, a férfi, ahogy álmodozott egy szép nőt látott meg az utcán, szinte első látásra beleszeretett, de először nem tudta mit csináljon. Megijedt, nem mert a nő után menni és megszólítani azt, álma kezdett szertefoszlani.

-Csökken a képzelet mutató, szólt Brian, több képzeletet, intézkedett.

A mérnökök elkezdtek dolgozni, alapanyagokat kevertek össze és töltötték a tartályokba, majd a csöveken keresztül utat eresztettek a képzeletnek.

-Így jó lesz, szólt Sophia. Ennyinek már elégnek kell lennie. A képzelet mutató fölfelé kúszott, a férfi újra elkezdett álmodozni, annyira, hogy már nem bírt magával és a nő után rohant. Nagyon félénken de leszólította az utcán a lámpánál. Félénken adta elő a mondani valóját, de a nő érdeklődve hallgatta.

-Több álom érték, szólt Sophia.

A nőben is elkezdett mozgolódni a fantázia, tetszett is neki a férfi, végül is megegyeztek abban, hogy egy találkát talán megengedhetnek maguknak, így randevút beszéltek meg. A férfi nagyon örült, hogy sikerült és a nő is nagyon boldog volt.

-Huh, ezt megoldottuk, szólt Brian.

-Igen, ügyesek voltunk, szólt Sophia.

-Na majd holnap meglátjuk mi lesz belőle ez akár egy újabb hosszú álom is lehet.

-Igen akár egészen végig is vihetjük.

Ekkor egy újabb álom érkezett, ezt már ismerték régóta működtették az álmot, egy család volt egy kislánnyal.

-Na lássuk most mit akarnak, szólt Brian.

-Úgy látom most a kislány akar valamit.

-Igen nekem is úgy tűnik, na lássuk csak.

Az álom valóban a kislányé volt, egy kiscicát akart.

-De aranyos, szólt Sophia, ezt könnyen tudjuk teljesíteni.

Kicsit feltornázta a bátorság mutatót, és a kislány bátorságot vett magán és odament a papájához és elmondta mit akar. A papa először nagyon nyugodt volt, de később hamar felmérgesedett.

-Na lássuk csak mi történt, ismerték már a papát.

-Megint csökkenteni kell a nyomás mutatót. Odaszóltak a mérnököknek, akik szelepeket nyitottak meg, csapokat zártak el. Brianék azt láttál, hogy az anyuka odabújik az apuka mellé és halkan beleduruzsol a fülébe. A nyomás értékek csökkentek. Az anyuka addig duruzsolt az apuka fülébe, míg végül minden nyomás elpárolgott, és apuka beleegyezett, hogy másnap elmennek egy cicát nézni a kislányank.

-Na ezzel is megvolnánk,szólt Sophia.

-Igen, szólt Brian az apukát ismét sikerült lenyugtatni.

-Ügyesek vagyunk szólt Sophia.

-Igen azok, szólt Brian.

Nem volt idejük beszélgetni, mert egy újabb álom érkezett be, ez szokatlan volt, tömeges álom volt. Az emberek egy kis faluban télen nem tudtak mit kezdeni magukkal.

-Mit tegyünk, kérdezte Brian?

-Nem tudom, válaszolta Sophia, talán a mérnökök kitalálnak valamit.

Brianék kiadták az utasítást és a mérnökök és főmérnökök elkezdtek tervezni és mérni és számolni, míg végül arra jutottak, hogy növelni kell a tömegértéket. Ezt megüzenték Brianéknak, akik így is tettek, növelték a tömegértéket, mire a faluban elkezdett havazni. Gyönyörű hóesés keletkezett, mire az emberek boldogan mentek ki szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni.

-Na ez is megvolna, szólt Brian, ilyen szép hóesést még nem láttam.

-Valóban nagyon szép lett, és az emberek milyen boldogak.

-Igen, azok, válaszolta Brian. Na mindjárt vége a napnak, jöhet a szokásos.

-Igen már alig várom.

-Én is.

Brian és Sophia hozzákezdett a napvégi szokásos álom megvalósításához. Átállították a mutatókat, utasításokat adtak ki, és megszületett a napnyugta, minden szerelmes pár álma, ahogy összebújva a naplementét figyelik és csöndben szeretik egymást. Ezt az álmot szinte minden nap megcsinálták, egyik kedvenc álmuk volt nekik is. Már csak egy dolguk volt hátra a legfontosabb. Brian és Sophia újra utasításokat adtak ki, most valami fontos jött el. A mérnökök kihozták a raktárból az alapanyagokat, ezeket összekeverték, majd következett a titkos összetevő, amit csak a végén kevertek hozzá. Így megalkották az éjszakai álmokat. Brian állandóra állította a kibocsátást, így az emberek otthonukban lefekve igazán szép álmokat álmodhattak. Megnézték a legfőbb mutatót, az öröm mutató az egekben volt, aznap is minden jól sikerült.

-Ez egy jó nap volt, szólt Brian.

-Igen ez is jól sikerült, válaszolt Sophia.

-Ma is sikerült minden álmot teljesíteni.

-Nem volt könnyű.

-Sok kihívás volt a mai napban.

-De nem adtuk fel.

-Nem azt soha nem szabad, az álmokat teljesíteni kell. Na tegyük el magunkat holnapra.

-Igen menjünk aludni, nagyon fáradt vagyok, szólt Sophia.

Boldogan indultak a hálóhelyeik felé, alig várták, hogy kipihenjék magukat, de már a másnapot is, hogy újra kezdhessék az álmok gyártását, nem is tudták, milyen szörnyűség vár rájuk másnap.

Még nem tudták mi vár rájuk, de az éjszakájuk már álmatlanul telt. Reggel a folyosón találkoztak

-Szia, jó reggelt Sophia.

-Jó reggelt Brian, hogy aludtál.

-Rosszul, semmit sem álmodtam.

-Én sem és aludni is alig tudtam.

-Én sem, végig csak forgolódtam.

-Vajon mi történhetett?

-Nem tudom, majd kiderül.

Brian Sophiára szokott gondolni éjszaka elalvás előtt, de most valahogy nem tudott, ezért morcos volt és Sophia sem tudott álmodozni.

-Nem jól alakulnak a dolgok, érzem.

-Én is valami rossza érzek.

-Lehet tegnap valamit rosszul csináltunk.

-Nem hiszem, hiszen minden jól alakult.

-De valamit elronthattunk.

-Nem tudom.

-Én sem.

Semmi olyan rosszra nem tudtak gondolni, amikor megszólalt a vészjelző. Hangosan sivított, ilyen még nem történt a gyárban.

-Ez mi.

-A vészjelző.

-Még soha sem hallottam, rémült meg Sophia.

-Még én sem, soha nem romlott el semmi sem.

-Most valami nagy baj lehet.

-Remélem nem megoldhatatlan.

-Remélem én is nem nagy a baj.

-Biztosan meg tudjuk oldani.

-Valami elromolhatott.

-Majd kiderül.

-Igen siessünk nézzük meg.

-Igen, siessünk.

Még reggelizni sem reggeliztek, azonnal a vezérlőbe rohantak, de nem kellett még a vezérlőbe sem rohanniuk sem, hogy lássák mekkora a baj. Már a gyárba érve szembesültek mekkora a probléma. A gyárban a tartályok üresen kongtak, a csövekben a nyomás szinte semmi sem volt, a szelepek csöpögtek mindenhol, az alapanyag ellátás szinte teljesen megszűnt.

-Mi történhetett, kérdezte Sophia?

-Nem tudom, ilyen még nem volt, talán kiürültek a raktárak.

-Nézzük meg.

-Jó.

Először a raktárba mentek, ott hatalmas felfordulást találtak, az alapanyagok össze-vissza hevertek, a szállítók össze-vissza kóvályogtak velük, nem tudták hova vigyék őket.

-Itt nem tudunk mit tenni, szólni kell a mérnököknek találjanak valami megoldást.

-Igen, talán így megoldódik.

De ez nem így volt, Brianék ezután a vezérlőbe mentek, azonnal a kijelzőket nézték meg, de megdöbbenve tapasztalták, hogy minden érték a nullán volt. Kinéztek az ablakon, de nem láttak semmit, a gyár csak kormos füstöt ontott.

-Itt nagyobb a baj, ilyet még nem láttam.

-Valami nagy a baj.

-A mérnökök mit mondanak?

-Még nem tudtam beszélni velük.

-Az álmok, meg kell néznünk mi történt velük.

-Igen azonnal.

Rögtön azt nézték, hogy a tegnap alkotott álmok mit mutatnak, de ilyen még nem volt a munkájuk során. Az első álmot nézték. Nézték, ahogyan a férfi készülődik a randevúra, de ők már azt is látták, hogy a nő, akivel találkoznia kellett volna valamiért rosszul érezte magát és meggondolta magát és nem ment el a megbeszélt találkozóra. Semmivel sem tudtak segíteni. Minden mutató a nullán állt, semmilyen értéket nem tudtak növelni. Nézték, ahogy a férfi vár a nőre, aki csak nem jött el. Látszott a férfin a csalódottság, ahogy az álma szerte foszlik. A boldogság eltűnt az arcáról, mérhetetlen szomorúság költözött bele. Brianék segíteni akartak, de már nem tudtak mit tenni. Ilyen még nem volt a gyárban, egy álom tönkre ment. Gyorsan nézték a második álmot, már a kislány arckifejezésén látszott, hogy baj van. Szomorúság ült ki az arcára, már tudta, hogy nem kapja meg a kiscicát. A harmadik álmot is megnézték, de ott is ugyanazt tapasztalták, mint korábban. Az emberek a hó helyett sárban és latyakban, kiábrándult arccal talpaltak a faluban. És ez még nem volt minden elég, az öröm mutató teljesen a nullán állt, ami azt jelentette, hogy az emberek minden álmukat elveszítették. Örömtelenség, szomorúság, kiábrándultság költözött a világba.

-Azonnal beszélnünk kell a mérnökökkel, szólt Brian.

-Igen, talán tudnak mit tenni.

Gyorsan le is szóltak nekik, akik fel is jöttek.

-Mi történt, kérdezte Brian az egyik mérnököt?

-Nem tudjuk, minden tönkrement, egy éjszaka alatt.

-Mit próbáltak eddig tenni?

-Próbáltuk teletölteni a tartályokat, növelni a nyomást a csövekben és megjavítani a szelepeket, csapokat.

-És?

-Hát most van minden folyamatban, dolgozunk az ügyön.

-És mi ez a fekete füst.

-Azt nem tudjuk, de komolyabb lehet a probléma, mint csak a tartályok, csövek és szelepek.

-Mindenesetre próbálják először azt kijavítani.

-Rendben, szólt a mérnök.

Brianék vártak, talán nem olyan nagy a baj és kijavítható, most minden a mérnökökön múlik, csak várni kell és minden megoldódik. A mérnökök dolgoztak ahogy csak bírtak, sietve, hogy mihamarabb kész legyenek. Ez kisvártatva meg is történt.

-Brian, mi készen vagyunk mindennel, szólt fel egy mérnök.

-Rendben, most újraindulunk, meglátjuk.

Brian most olyat tett, amit még soha sem. Leállította a gyár működését, hogy azután újra indíthasson. Izgatottan fordította el a kulcsokat, várta mi történik, de a mutatók meg sem moccantak, az öröm mutató a nullán maradt. Brian újra leállított, majd ismét újra indított, de a gyár továbbra sem működött.

-Ez nem működik, a baj nagyobb, mint gondoltuk.

-Igen, nagyobb.

-Nem tudom mi tévők legyünk, elképzelhetetlen, hogy a gyár ne működjön.

-Lehetetlen.

-Valami megoldás csak kell, hogy legyen.

-Valamit ki kell találnunk.

-Válságstábot kell összehívni.

-Igen, azonnal.

Brianék azonnal szólították az össze főmérnököt és mérnököt, talán közösen ki tudják találni mi történt. A válságstáb össze is ült. Megbeszélést tartottak. Brian ismertette a helyzetet.

-A gyár működése leállt, szólt.

-Igen, a gyár nem működik, pedig mi mindent megtettünk, szólt az egyik mérnök.

-Mindent működőképes állapotba hoztunk.

-Mégsem működik semmi, a gyár csak ontja a fekete füstöt.

-Ezt senki sem tudja miért.

-Akkor elő kell venni a kézikönyvet.

Még erre sem került sor, hogy elővegyék a titkos kézikönyvet, ami a gyár valódi titkos működését tartalmazza. Brian vette a kezébe a könyvet. A mérnökök áhítottan nézték a könyvet.

-Mi legyen, kérdezte Brian? Mit keressünk?

-Talán van valami a fekete füstről, szólt az egyik mérnök.

Brian átlapozta a könyvet és meg is találta, de ez olyan dolgot tartalmazott, amit még maga sem hitt. A füst, amit a gyár kibocsát ugyanis nem a gyár felső szintjén képződik, hanem a gyár alatt. Erről mit sem tudtak. A kézikönyv leírta, hogy a gyár alatt mélyen a földben titkos szintek vannak, amik működtetik az egész gyárat és képzik az álmokat.

-Erről eddig miért nem tudtunk, kérdezte Brian?

-Eddig nem volt rá szükség, hogy tudjunk.

-Akkor a baj onnan eredhet, szólt az egyik mérnök.

-Igen, de mit tegyünk, kérdezte Brian.

-Csak egyetlen megoldás van, szólt az egyik főmérnök. Le kell szállni a föld alá, a titkos szintekre és ott kel megoldani a problémát.

-De hogy tegyük?

-Nincs a kézikönyvben valami?

-Megnézem, szólt Brian.

Sokáig lapozgatott a könyvben mire ráakadt.

-Itt van valami.

-És mi az, kérdezte Sophia.

-Itt egy titkos ajtóról ír, amin keresztül a gyár mélyébe lehet jutni, gyorsan keressük meg.

Nehezen, de megtalálták az ajtót, amit eddig még senki sem használt, és egy szerkezetet mellette, az álom mérőt, amit nem tudtak, hogy mi csoda, de nem volt idejük foglalkozni vele, most a következő fontos probléma volt soron.

-Ki menjen le megjavítani, kérdezte az egyik mérnök?

-Én és Sophia, ez kézenfekvő, szólt Brian.

-Ez igaz, ti értetek legjobban az álmokhoz és a gyárhoz.

Gyorsan meg is egyeztek, hogy ők mennek le. Mielőtt azonban elindultak volna gyorsan összepakolták a legszükségesebbeket és felszerelkezve ott álltak az ajtó előtt.

-Ezt még vigyétek magatokkal, szólt az egyik mérnök és átadta az álommérőt.

-Köszönjük, szólt Brian.

-Vigyázzatok magatokra, szóltak mindnyájan.

-Rendben úgy lesz.

Sok sikert kívántak nekik és Brian és Sophia belépett az ajtón, nem tudva mi vár rájuk.

A gépek

Brian és sophia beléptek a titkos ajtón, kezükben az álommérővel és a kézikönyvvel, ami tartalmazta a gyár titkos leírását. Nem tudták mi vár rájuk, nagyon izgatottak voltak.

-Hogy érzed magad, kérdezte Brian?

-Nyugtalanul.

-Egy kicsit én is aggódom, nem tudom mi vár ránk.

-Bármi is az én nagyon félek, szólt Sophia.

-Nem kell itt van velünk a kézikönyv, majd az eligazít.

-Igen, remélem tud segíteni.

-Lehet, hogy többen kellett volna jönnünk, szólt Sophia.

-Most már mindegy, ketten vagyunk, de tudod, szólt félénken Brina én örülök is neki, hogy veled vagyok.

-Én is örülök, hogy te jöttél, szólt Sophia.

-Ketten mindent megoldunk.

-Igen kettőnkre bízták a feladatot és nekünk meg kell felelni neki.

-Ránk van bízva a gyár megmentése.

-Ez a mi küldetésünk és mi nem mondhatunk csődöt.

-De vajon mi vár ránk, kérdezte Sophia.

-Nem tudom, ha minden rendesen működne semmi rossz.

-De nem működik rendesen semmi sem.

-Akkor a mi feladatunk, hogy megjavítsuk.

-Na induljunk előre.

Brianék elindultak, nem tudva mi vár rájuk, hamarosan egy újabb ajtó előtt álltak.

-Na benyissunk, kérdezte Brian.

-Csak utánad, válaszolta Sophia.

Benyitottak az ajtón, rémülten várva mi vár rájuk. A szobában azonban csak pár elromlott számítógép volt.

-Ettől kellett annyira megijedni, kérdezte Brian?

-Hát ez még nem félelmetes.

-Na mit tegyünk?

-Szerintem nézzünk körül.

Körül néztek, de csak pár rossz számítógép volt a szobában, ezeket gyorsan halomba pakolták, hogy ne működjenek tovább.

-Ezzel meg is volnánk, szólt Brian.

-Csak ennyi lenne, kérdezte Sophia.

-Nem tudom.

-Nézzük meg az álommérőt.

-Ez jó ötlet.

Gyorsan elővették az álommérőt, de az meg sem moccant.

-Hát ez nem mutat semmit sem.

-Még csak meg sem mozdul.

-Akkor még nincs elvégezve a feladat.

-Akkor mit tegyünk?

-Nem tudom, kell ezen a szinten még lennie valaminek.

-Talán menjünk tovább.

-Igen, de merre?

-Nézzünk szét.

Újra szétnéztek és találtak is egy újabb ajtót.

-Hát akkor nyissunk be rajta, szólt Brian, sokkal rosszabb nem lehet.

-Jó menjünk.

Most egy nagy terembe nyitottak be, itt már sokkal rosszabb volt a helyzet. Nagyon sok számítógép volt és a billentyűzetek össze vissza kopogtak, a számítógépek meg voltak zavarodva.

-Mit tegyünk, kérdezte Sophia.

-Nem tudom.

-Ezekkel nem tudunk mit kezdeni, a billentyűzetek össze vissza kopognak és össze-vissza programok futnak a gépeken

-Nézd csak mi van a falon, szólt Sophia.

-Mit látsz, kérdezte Brian?

-Nem tudom nézzük meg közelebről.

-Jó.

Brianék odamentek a falhoz, amin egy kapcsoló volt.

-Nézzük csak meg közelebbről, szólt Brian.

-Jó, talán egy főkapcsoló lesz.

-Reméljük, és azzal leállíthatjuk a gépeket.

-És talán újra is indíthatjuk és akkor jól fognak működni.

-Próbáljuk meg, szólt Sophia.

Közelebb mentek a falhoz, megnézték a kapcsolót, ami mellett volt egy leírás. Azt tüzetesen átolvasták. A kapcsoló valóban egy főkapcsoló volt, amivel le lehetett állítani a számítógépeket.

-Átolvastad, kérdezte Brian?

-Igen, elolvastam. Ez a főkapcsoló.

-Akkor megpróbáljuk leállítani a gépeket?

-Próbáljuk meg kikapcsolni őket.

-Na akkor lássuk.

Brian egy határozott mozdulattal lekapcsolta a kapcsolót, amire a gépek kopogása leállt.

-Így jó lesz, szólt Brian.

-Igen, elhallgattak a gépek.

-Igen én sem hallok semmit sem, mind elhallgatott és a programok is leálltak.

-Hagyjuk így, kérdezte Sophia?

-Nem szerintem újra kellene indítani őket, meglátjuk mi lesz.

-Jó, akkor indítsuk újra őket.

-Jó, lássuk mi lesz.

Brian most egy újabb határozott mozdulattal felkapcsolta a főkapcsolót, mire a számítógépek elkezdtek működni.

-Te látsz valamit, kérdezte Brian?

-Nem semmit, válaszolta Sophia, csak azt látom, hogy működnek.

-Igen, én is úgy látom, hogy minden rendben.

-Akkor lássuk az álommérőt.

Újra megnézték az álommérőt, de az még mindig nem mutatott semmit sem.

-Ez nem jó, szólt Brian, valaminek csak kellene történnie.

-De mégsem történik semmi.

-Akkor tovább kell mennünk.

-Jó, de merre, kérdezte Brian.

-Biztos itt is van egy ajtó.

-Keressük meg.

Elkezdték keresni az ajtót, amit nagy nehezen meg is találtak.

-Akkor talán lépjünk be rajta.

-Jó, menj előre, szólt Sophia.

Brian belépett. Egy hatalmas terembe értek, ahol megrökönyödve látták, hogy hatalmas zűrzavar van. Óriási gépekkel volt tele a terem, amik össze-vissza, megzavarodva működtek és mindenfelé szerszámok hevertek. Mintha egy hatalmas csatatéren lettek volna. Brianék nem tudták mit tegyenek.

-Vedd elő a kézikönyvet szólt Sophia, itt már meg kell nézni mit ír.

Brian elő is vette a kézikönyvet és megnézte mit ír erről a szintről. A kézikönyv leírása szerint ezen a szinten a gépek működnek, amik az érzelmekért felelnek. Nekik kell az érzelmeket előállítaniuk, ami az egyik színt állítja elő a füstben, amit a gyár kibocsát. Brianék azonban azt látták, hogy a gépek annyira megzavarodtak működésük közben, hogy csak úgy ontják magukból a nyomasztó gondolatokat.

-Mit ír még, kérdezte Sophia, ezzel még nem vagyunk előbbre.

-Azt írja, hogy a szerszámok tartották karban őket, hogy jól működjenek.

-De itt mindenfelé csak hevernek a szerszámok, mintha valaki legyőzte volna őket.

-Lehet a gépek.

-Az lehet, lehet, hogy ellenálltak a szerszámoknak, amik nem tudták többé megszervizelni őket, így elromlottak.

-Ez lehet az ok, ezért romlott el ez a szint. De mit tegyünk, kérdezte Brian.

-Hadd nézzem csak a kézikönyvet, szólt Sophia. Nézd csak azt írja, hogy van egy főgép, ami a többit irányítja, és egy konektor működteti, talán ha kihúzzuk a konektorból akkor leáll, és meg tudjuk javítani.

-Próbáljuk meg, szólt Brian.

-Jó, szólt Sophia, keressük meg a főgépet.

Brian és Sophia el is indultak megkeresni a főgépet, de ez nem ment olyan könnyen, a gépek ugyanis szó szerint rájuk támadtak. Mindenféle karok húzták őket vissza, a gépek programokkal támadtak, csavarokat lövöldöztek rájuk. Brianék a földön heverő és onnét felvett szerszámokkal védekeztek. Nehezen haladtak előre a sűrűjében, de végül elértek a főgéphez, amit azon nyomban kihúztak a konektorból, mire minden gép leállt. Brianék hozzá láttak a gép megszervizeléséhez. A gép teljesen le volt strapálva, összezavarodott, kiégett, tönkrement áramkörökből állt. Brianék csak nagy nehezen tudták megszervizelni, de végül mindent kicseréltek rajta. Végül úgy látták, hogy készen van, már csak az maradt hátra, hogy bedugják a konektorba.

-Készen állsz, kérdezte Brian?

-Készen, válaszolt félénken Sophia.

-Akkor lássuk.

-Várj csináljuk ketten, szólt Sophia.

-Jó, akkor most.

És ketten bedugták a főgépet a konektorba, aztán vártak. Először nem történt semmi sem, de a gép hamar elkezdett működni és erre a többi gép is rendesen működött már. Már nem ontották magukból a nyomasztó gondolatokat, hanem visszaváltottak a rendes működésre és elkezdték újra gyártani az érzelmeket.

-Sikerült, szólt Sophia.

-Igen megcsináltuk, válaszolt Brian, már csak a szerszámokkal kell kezdeni valamit, hogy legyen, aki továbbra is rendben tartja őket.

-Szerintem csak vissza kell pakolni őket a helyükre és újra rendesen fognak működni.

-Igen, az talán elegendő lesz.

-Akkor kezdjünk neki.

Brianék összeszedték a földről a szanaszét heverő szerszámokat és visszapakolták a helyükre őket, mire a szerszámok is éledezni kezdtek, és megkezdték szokásos karbantartó munkájukat.

-Ezzel meg is lennénk, szólt Brian.

-Ez a szint kész, szólt Sophia. Nézd meg az álommutatót.

Brian meg is nézte és nagy csodálkozására az álommutató egy kicsit feljebb mozdult.

-Nézd Sophia, szólt Brian, megmozdult.

-Látom, szólt Sophia, de a küszöbértéket még messze nem érte el, sajnos tovább kell mennünk, lejjebb a következő szintre.

-Akkor induljunk.

-Jó induljunk.

Az ajtó a főgéphez közel volt, Brianék benyitottak rajta.

A barlangban

Brian és Sophia belépett az ajtón, de legnagyobb megdöbbenésükre tökéletes sötétség fogadta őket. Nem tudták mi tévők legyenek.

-Hol vagyunk, kérdezte Sophia?

-Nem tudom.

-És mi ez a sötétség?

-Azt sem tudom. Ez a következő szint.

-Vajon itt mi vár ránk?

-Nem tudom, de ez a sötétség nem jelent semmi jót.

-Valami itt sincs rendben.

-Ezt kell kiderítenünk.

-Igen de vajon ki tudjuk-e?

-Az előző szinten is sikerült, miért ne sikerülni itt is.

-Igen.

-Félsz?

-Kicsit igen.

-Nincs miért, mondta Brian, itt vagyok veled.

És megszorított Sophia kezét, Sophiának ez nagyon jól esett.

-Akkor mit csináljunk, kérdezte Sophia?

-Talán nézzünk körbe, válaszolt Brian.

-Jó, tegyünk így, de mit fogunk látni?

-Hoztam elemlámpákat.

-De jó, hogy gondoltál rá.

-Igen, próbáltam felkészülni, bár igazán nem tudtam mi vár ránk.

-Akkor nézzünk körbe.

-Jó nézzünk.

Brian és Sophia bekapcsolta az elemlámpákat, amik kevés fényt árasztottak, de azért valamennyire szét tudtak nézni. Ahogy körbe jártak rájöttek, hogy valamilyen barlangban vannak.

-Ez valamilyen barlang, szólt Sophia.

-Igen szerintem is egy barlangban vagyunk.

-És vajon mit kell itt csinálni?

-Nem tudom.

-Valami szerepe csak van ennek a szintnek is.

-Igen valaminek kell lennie.

-Nézzünk szét jobban.

-Jó, most nézzük meg a falakat is és mindent.

-Jó.

Brianék most alaposabban szemügyre vették a barlangot. Brian valamit észre vett a falakon

-Nézd csak Sophia itt van valami.

-Mit találtál?

-Nem tudom nézd meg te is.

Sophia odament a falakhoz és megnézte ő is.

-Ezek valamiféle kövek a falon.

-Igen, én is azt hiszem.

-De milyen kövek, kérdezte Brian, mert a falak tele vannak vele?

-Ezek valamilyen drágakövek lehetnek vagy kristályok.

-Igen de mindenfelé vannak és színtelenek. A drágakövek színesek.

-Igen ezeknek színeseknek kellene lenniük.

-Szerintem nézzük meg a könyvet.

-Jó nézzük meg, hátha ír valamit erről a szintről, hogy mi történik itt.

-Akkor nézzük meg.

Brian így is tett. Az elemlámpák fényénél fellapozta a kézikönyvet.

-Azt írja, hogy ez a szint egy barlangrendszer, ami csupa kristályból és drágakőből áll. Ezek színesen világítanak és ezek adják az álmok színességét. Ha nem világítanak az emberek álmai csupa fekete-fehérek lesznek csak.

-Szóval ezért tűntek el az álmokból a színek, mert ezek nem világítanak.

-De vajon miért nem világítanak most és mitől világítanak egyébként.

-Nem tudom erről a könyv nem ír semmit.

-Talán induljunk el és nézzünk szét a barlangban.

-Talán ha szét válnánk többet megtudnánk.

-Jó, váljunk szét, de hogyan tartsuk a kapcsolatot.

-Ezeken a telefonokon.

-De jó, hogy erre is gondoltál.

-Akkor induljunk.

-Jó, vigyázz magadra, szólt Sophia és hosszan Brian szemébe nézett.

-Te is, válaszolt Brian és ő is belenézett Sophia szemébe.

-Jó akkor induljunk.

-Jó.

És elindultak, különválva egymástól, felfedezni a barlangot a teljes sötétségben, csak az elemlámpák fényénél. Sokáig kószáltak a barlangban, semmit sem fedezve fel, csak a kiégett drágaköveket és kristályokat látva. Egyszer csak Sophia beleszólt a telefonba:

-Brian, gyere segíts. Beestem valahova és nem tudok kimászni.

-Jó merre vagy?

-Majd mondom az utat.

Brian követte Sophia utasításait és hamarosan meg is találta egy nagy repedésbe beesve.

-Mindjárt kiveszlek Sophia, szólt Brian.

-Jó, mihamarább segíts, valahogy beestem ide.

-Látom, jó nagy repedés, szólt Brian.

-Igen nem láttam, válaszolt Sophia.

-Gyere kapaszkodj belém, szólt Brian.

Sophia így is tett belekapaszkodott Brianba, aki hamarosan ki is emelte.

-Vajon mi lehet ez a repedés, kérdezte Sophia?

-Nem tudom, talán egy földrengés nyoma.

-Lehetséges, hogy az volt és ez okozta, hogy kiégtek a drágakövek és kristályok.

-Talán. Talán követnünk kellene a repedést és akkor találnánk valamit.

-Jó, szerintem is kövessük, mondta Sophia.

Így is tettek elkezdték követni a repedést. Elég sokáig követték és nem találtak semmit sem, mígnem egyszer csak egy nagy terembe értek, ahol véget ért a repedés.

-Itt véget ér. Te látsz valamit?

-Nem még nem jobban körük kellene néznünk.

-Jó nézzünk szét elég nagy terem, hátha van itt valami.

Így is tettek. Elkezdték körbe járni a termet, hátha találnak valamit. Először nem találtak semmit sem, de azután Sophia belebotlott valamibe, valami nagyba.

-Gyere Brian, szólt, találtam valamit.

Brian gyorsan oda sietett.

-Mit találtál, kérdezte?

-Nézd, mondta Sophia és rámutatott valamire.

Brian rávilágított az elemlámpájával és egy nagy kristályt látott heverni a földön.

-Mi lehet ez, kérdezte?

-Nem tudom, válaszolt Sophia. Ez egy kristály, hatalmas, kitörhetett valahonnan.

-Ez könnyen elképzelhető, biztosan a földrengéstől tört ki.

-Meg kellene találni a helyét és visszarakni, lehet emiatt nem világítanak a kristályok.

-Igen, az lehet. Gyere keressük meg a helyét.

Hamar meg is találták.

-Gyere Sophia illesszük vissza.

-Jó, megyek.

Ketten is nehezen bírták, de valahogy visszaillesztették a helyére a kristályt, mire egyszer csak minden fény kigyulladt a barlangban. A kristályok és drágakövek a falakon elkezdtek világítani.

-Hát valóban ezért volt, szólt Brian.

-Igen, emiatt nem világítottak a kövek.

-Ez a központi kristály, innen nyerik az energiájukat a többiek és a földrengés kimozdította a helyéről.

-Igen így lehetett. Nézd meg az álommérőt.

Brian megnézte a mérőt, ami megint csak feljebb mozdult egy kicsit.

-Megint feljebb ment, de még mindig nem éri el a középső értéket.

-Akkor jó, ezt is sikerült megoldani, egy szinttel kevesebb, de tovább kell mennünk.

-Igen, még mindig nincs minden rendben.

-Akkor hát induljunk.

-Igen keressük meg a lejáratot, nem messze láttam egy lépcsőt, ami lefelé vezetett, talán arra kell menni.

-Igen nézzük meg.

Brianék megkeresték a lépcsőt és elindultak rajta lefelé, egy újabb szintre jutottak, az álmok újra visszakapták a színeiket, és a gyár füstje is kezdett egyre színesebb lenni és Brian és Sophia szemében is kigyulladt valami.

A sellő

Brian és Sophia ahogyan lehaladt a lépcsőn, egy zöldellő rétre érkezett, amin azonban nem volt semmi. Brian úgy gondolta, most, hogy nem zavarja őket semmi, van idejük egy kicsit megpihenni. Sophia is beleegyezett, így hát leültek pihenni és a magukkal hozott élelmet elővenni.

-Jaj, nagyon finom ez a sajt, szólt Brian.

-Igen, valóban finom, szólt Sophia és milyen jól esik.

-Végre tudunk pihenni, eddig nem sok alkalmunk volt rá.

-Igen nagyon jól esik ez a napsütés.

-Igen végre látunk valamit és nem támadnak meg azonnal.

-Igen végre nyugalom van és biztonság. Szerinted mi vár itt ránk?

-Nem tudom én nem látok semmi rosszat.

-Nézzük meg a könyvet.

-Jó nézzük meg, most úgyis van rá időnk.

Brian fellapozta a titkos kézikönyvet és meg is találta az ide vonatkozó részt.

-Azt írja, hogy ezen a szinten egy csodás világ van tele csodálatos élőlényekkel és helyekkel és a közepén egy tó helyezkedik el, amiben egy sellő él. Ez az öröm tó. A sellő szívesen lubickol a tóban és ilyenkor örömében örömkönnyeket sír, amiből az emberek örömkönnyei is fakadnak az álmaik során.

-Akkor vajon mi történhetett.

-Nem tudom, még a tavat sem találtuk meg.

-Akkor induljunk el és keressük meg a tavat, talán ott akadhatott valami probléma.

-Jó, akkor induljunk, már úgyis kipihentem magamat.

-Akkor hát útra fel.

Brian és Sophia elindultak tehát, hogy ebben a csodás világban megkeressék a tavat. Hosszan vándoroltak, közben beszélgettek.

-Tudod, Sophia én nagyon jól érzem magam veled.

-Én is veled, örülök hogy veled jöttem el és együtt éljük át ezeket a kalandokat.

-Igen, de én nem csak most, szólt Brian. Én a gyárban is jól érzem magam veled.

-Igen jól dolgozunk össze.

-Igen, de nem csak a munkáról van szó.

-Hanem akkor miről.

-Általában véve.

-Hogy általában.

-Tudod, Sophia fontos vagy nekem.

Sophia hallgatott, nem számított rá, hogy Brian ezt fogja mondani, Sophia legtitkosabb gondolatát is kimondva. Sokáig nem tudta mit mondjon Aztán hosszú hallgatás után megszólalt.

-Tudod, Brian, te is fontos vagy nekem.

-Valóban, kérdezte Brian?

-Igen, már régóta nem csak úgy gondolok rád mint kollégára.

-Igen Sohia én sem, válaszolta Brian. Sokkal fontosabb vagy.

-Te is nekem, szólt Sophia.

De itt megakadt a beszélgetés, mert egyszer csak elértek egy tóhoz, de először nem látszott semmi sem.

-Menjünk közelebb és nézzük meg, szólt Brian.

-Jó menjünk és nézzük meg mit találunk, válaszolt Sophia.

Brianék közelebb mentek és ahogy egyre közelebb értek látták, hogy gey sellő ül egy kövön és zokog. Brian és Sophia nem tudta mi tévő legyen.

-Ez az a tó, az örömtó, szólt Brian.

-És itt ül a sellő, akinek örömkönnyeket kellene sírnia.

-De nem úgy tűnik, mint aki boldog, szólt Brian.

-Nem nekem sem úgy tűnik. Talán kérdezzük meg mi a baj.

-Jó kérdezzük meg.

És ezzel megszólították a sellőt. A sellő felnézett és beszélgetésbe elegyedett velük. Brian és Sophia illően bemutatkoztak.

-Szia sellő én Brian vagyok ő pedig Sophia.

-És mi járatban vagytok itt, kérdezte a sellő.

-Azért vagyunk itt, válaszolta Brian, mert elromlott a gyárunk és meg kell javítanunk.

-Akkor a legjobb helyen jártok, szólt a sellő.

-Miért, kérdezte Brian?

-Azért mert itt is elromlott valami és azóta semmi sem olyan mint korábban.

-Talán mi tudunk segíteni, de mondd mi a baj.

-Az jó lenne ha tudnátok segíteni, mert ha ezt megoldanátok talán a ti problémátok is megoldódna.

-Igen mi is így gondoljuk, szólt Brian.

-De mi a gond, kérdezte Sophia.

-Tudjátok korábban ez egy csodás világ volt és én az örömtóban és örömkönnyekben fürödtem és az egész világunk csodálatos volt tőle.

-Igen ezt tudjuk, de mi történt, kérdezte Brian.

-Megbetegedtem, nézzétek az uszonyomat.

Brianék megnézték az uszonyokat és ahol korábban pikkelyek voltak most csak sebek voltak.

-Látjátok, elveszítettem a pikkelyeimet, azóta nem tudok úszni a tóban és csak bánat könnycseppeket sírok és az egész csodás világunk is bánatban úszik.

-És az emberek is bánat könnycseppeket sírnak, szólt Brian.

-Igen, talán, szólt a sellő. Az örömtó most bánattó lett, én pedig az öröm helyett a szomorúság forrása lettem.

-És hogyan lehet ezen segíteni, kérdezte Brian?

-Meg kellene gyógyulnom, mondta a sellő, de eddig még senki sem akadt, aki tudott volna segíteni.

-Mi megpróbáljuk, szólt Sophia. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.

-Akkor ti megpróbálnátok?

-Igen, mondta Brian, szívesen segítünk, ha elmondod, hogy hogyan kell.

-Nagyon egyszerű, egy gyógyszert kell összeállítani, aminek az összetevőit megtaláljátok ebben a világban.

-És hol találjuk?

-Tiszta víz kell hozzá, amit a folyóból tudtok kinyerni, színes virág, amit az erdőből tudtok elhozni és tiszta levegő, amit a hegyekben találhattok. Ha ezeket összekeveritek akkor az egy olyan gyógyital lesz, ami azon nyomban meggyógyít és újra fogok tudni úszni a tóban.

-Ez talán nem is lesz olyan nehéz, szólt Brian.

-Talán meg tudjuk oldani, szólt Sophia és segíthetünk.

Ezzel Brian és Sophai elköszönt a sellőtől, megígérve, hogy mihamarább vissza érnek és hozzák a gyógyszert. A sellő megköszönte és megígérte, hogy várni fog. A sellő útbaigazította őket, hogy merre induljanak, majd Elbúcsúztak. Brianék elindultak arrafelé amerre a sellő mondta, kisvártatva egy folyóhoz értek, de azt vették észre, hogy az nem vízből, hanem kátrányból áll. Egy csepp vizet sem láttak benne.

-Mit tegyünk, kérdezte Brian, hogy szerezzünk innen vizet?

-Nem tudom, válaszolt Sophia.

Sokáig csendben álltak a partján, majd Briannak jutott eszébe egy ötlet.

-Talán az alján, még van víz. Le kellene merülni az aljára és megnézni.

-Jó, ez talán beválik, válaszolt Sophia, én addig kötéllel tartalak, amíg te lent vagy.

-Jó próbáljuk meg, szólt Brian.

Így is tettek. Brian levetkőzött és belevetette magát a kátrányfolyóba, hogy az alján vizet keressen, míg Sophia kint kötéllel tartotta. Brian többször próbálkozott, le- és felmerült a kátrányban, sokáig minden szerencse nélkül, de egyszer csak a folyó közepén lemerülve sikerrel járt. A folyó alján talált még egy kis tiszta vizet, amit gyorsan fel is hozott.

-Nézd Sophia, mit találtam, szólt, és felmutatta a cseppnyi vizet.

-Jaj de jó, szólt Sophia, akkor ez sikerült, mehetünk tovább.

Brian kiúszott a partra, felöltözött és indultak tovább. Hamar egy erdőhöz értek, de itt sem jártak elsőre szerencsével, mivel az erdő teljesen leégett, egy darabka ki zöld sem maradt.

-Mit csináljunk, kérdezte Brian ismét?

-Nem tudom, de hátha itt is szerencsével járunk. Nézzünk be az erdő közepébe, talán ott még nem égett le minden. Így is tettek. Elindultak a kiégett erdő közepébe, hogy találjanak olyan részt, ami még nem égett le. Hosszasan kellett sétálniuk, de szerencsével jártak, mivel Sophiának igaza volt, az erdő közepén, még maradt egy csöppnyi zöld rét. Innét gyorsan felszedték a színes virágot, amit kell és tovább indultak. Míg mendegéltek a hegyek felé látva az elsorvadt, egykor csodás világot Sophiában és Brianban valami megváltozott. Azok az érzések, amit egykor egymás iránt éreztek kezdtek megváltozni. Az elpusztult világ az ő álmaikra is rányomta a bélyegét. Így mendegéltek, mire elértek a hegyhez. Mire odaértek már minden szerelem eltűnt belőlük. Csak azt látták, hogy a hegyeket csupa füst borítja, tiszta levegő nincs sehol sem.

-Most mit tegyünk, kérdezte Brian.

Megint csak Sophiának támadt egy remek ötlete:

-Talán, ha felmászol a hegycsúcsra, akkor ott még találsz egy kis tiszta levegőt.

-Jó megpróbálom, szólt Brian.

Brian így is tett. Elindult felfelé a hegy csúcsa felé. A hegycsúcson ismét szerencsével járt, ugyanis fent még talált egy kis tiszta levegőt, amit gyorsan le is hozott.

-Ezzel is megvagyunk, szólt Sophiához. Minden megvan. A tiszta víz, a színes virág és a tiszta levegő, gyorsan keverjük össze és vigyük vissza a sellőnek. Így is tettek. Megcsinálták az orvosságot és gyorsan elindultak a sellőhöz. Az már várta őket.

-Na sikerrel jártatok, kérdezte?

-Igen, kész az orvosság.

-Akkor hagy igyam meg gyorsan.

Brian átadta az orvosságot, amit a sellő meg is ivott. A gyógyszer gyorsan hatott. Brianék egyszer csak azt vették észre, hogy a sellő uszonyának pikkelyei kezdenek nőni. Ezt látva a sellő kezdett vidámabb lenni. Mire az összes pikkelye kinőtt, már boldogan úszkált a tóban és újra örömkönnyeket sírt.

-Köszönöm szépen, hogy segítettetek, szólt a sellő.

-Ugyan nincs mit. Ez a dolgunk, szólt Brian.

-Nézd meg az álommérőt, szólt Sophia.

Brian megnézte a műszert és az egy kicsit megint feljebb kúszott, a gyár füstje pedig kezdett színesedni, de Brianéknak még tovább kellett menni. Hálálkodva búcsúztak el egymástól a sellővel, aki útba igazította őket, hogy merre menjenek, amerre Brianék el is indultak, de nem boldogan. Az ő szemükből kiveszett valami, valami fontos, amit egymás iránt éreztek.

Összetört álmok

Brian és Sophia a sellő utasításait követve egy újabb szintre érkeztek el, valamiféle alagútrendszerbe. Itt azonban volt annyi szerencséjük, hogy lámpák égtek a plafonon, így volt valamennyi fény, amivel láthattak, nem úgy, mint korábban a barlangrendszerben. Az alagútban nem volt semmi, csak pár elgurult üveggömb, de Brianék nem tudták, hogy mi az, de ahogy haladtak előrefelé kezdték magukat nagyon nyomasztóan érezni. Már a sellő csodálatos világának pusztulása láttán sem érezték magukat, de a rossz érzésük csak nőtt az alagútban előre haladva.

-Sophia, te, hogy érzed magad, kérdezte Brian?

-Nem túl jól.

-Én sem.

-Mi lehet ez a hely?

-Nem tudom, de nagyon nyomasztó.

-Vajon mi vár ránk?

-Nem tudom.

-Érdemes vajon ezt végig csinálni?

-Nem tudom, de olyan kedvetlen vagyok.

-Én is.

-Eddig olyan jól haladtunk, de most már nincs kedvem kalandozni.

-Nekem sem.

-Mit tegyünk?

-Nem tudom.

-De a gyár.

-Igen a gyárért és álmokért haladnunk kell, sóhajtott nagyot Sophia és Brianra nézett.

Brian visszanézett rá, de a szemükből eltűnt a korábbi fény.

-Akkor haladjunk tovább, kérdezte Brian?

-Nem tudom, válaszolta Sophia, nem tudom megéri-e? És újra Brianra nézett, de Brian már nem nézett vissza rá.

Sophiát elfogta a csalódottság. A korábbi érzések, amiket egymás iránt éreztek és majdnem megvallottak egymásnak, mintha eltűntek volna.

-Az álmokért mennünk kell, szólt Brian.

-Igen, azokért igen, válaszolt Sophia.

Elindultak tehát előre, de ahogy haladtak előre a csalódottságuk csak egyre nőtt és egyre bizonytalanabbak voltak, nem tudták érdemes-e folytatni az útjukat. Egyre nehezebben haladtak, sokszor meg is kellett állniuk.

-Megnézzük a könyvet mit ír erről a helyről, kérdezte Brian?

-Nem tudom, érdemes, kérdezte Sophia, úgyis semminek semmi értelme.

-Ne add még fel, mondta Brian.

-Nem adtam fel, csak nem tudom képesek vagyunk-e ezt tovább csinálni?

-Mit, kérdezte Brian?

Sophia nem válaszolt semmit sem, csak nézett üresen Brian szemébe.

-Akkor megnézem a könyvet, szólt Brian.

Brian megnézte a kézikönyvet, hogy az mit tartalmaz a szintről.

-Azt írja, mondta Brian. Figyelj Sophia.

-Figyelek, válaszolta Sophia erőtlenül.

-Szóval azt írja, hogy ezen a szinten hatalmas kamrák vannak, ahová az összetört álmokat zárják be, hogy el legyenek zárva a külvilágtól.

-És mik tartalmazzák az összetört álmokat.

-Azt írja a könyv, hogy az összetört álmok kis üveggömbökbe vannak elzárva. Akkor azokat láttuk útközben.

-De ha el vannak zárva, akkor hogyan láthattuk őket útközben?

-Nem tudom, de ha meg akarjuk tudni, akkor tovább kell mennünk. Vigyelek?

-Nem, tudok menni, szólt Sophia.

Brian és Sophia tovább haladtak az alagútrendszerben, egyre beljebb merészkedtek. Ahogy haladnak előre, egyre fásultabban egyszer csak egy hatalmas teremhez érnek, aminek hatalmas ajtajai voltak, amik legnagyobb megdöbbenésükre nyitva voltak és csak úgy ömlöttek ki az üveggömbök a nyitott ajtókon keresztül. Valahogy kinyitódtak az ajtók és az összetört álmok kiszabadultak. Ezt Brian és Sophia még valahogy fel tudta fogni, de végig gondolni már nem tudták, hogy mi történik. Mire elértek az ajtókig, teljesen összetörtek. Egymástól messze, teljesen összetörve ültek, összetört álmukkal. Egymásra sem tudtak nézni, nem volt elég erejük, beszélni sem tudtak. Szerették volna megérinteni egymást, de egyszerűen nem mozgott a karjuk. Teljes csüggedésben ültek. Korábban már majdnem megvallották egymásnak az érzelmeiket, de most képtelenek voltak még arra is, hogy akár csak egy lépést tegyenek egymás felé. Hosszasan ültek így teljesen kiábrándulva mindenből, csak nézték, ahogyan az összetört álmok ömlenek kifelé az ajtókon, a gépek nem működtek, amik rendben tartották őket. Brian és Sophia tehetetlennek érezte magát. Brian azonban nem adta fel még teljesen.

-Sophia, szólt nagy nehezen.

-Tessék, szólt Sophia is, alig érthetően.

-Sophia, szólt Brian. Valamit tennünk kell, én ezt nem bírom elviselni.

-Én sem, ez szörnyű. Valamit tennünk kell ellene.

-És mit gondolsz mi lehet az, amit tenni tudunk.

-Nem tudom, csak arra tudok gondolni, hogy milyen borzasztó mindez.

-Igen, szörnyűséges.

-De valamit ki kell találnunk, ez nem maradhat így.

-Akkor mit tegyünk?

-Ki kell gondolnunk, hogy mi történhetett.

-Én már gondolkodni is alig bírok.

-Én azt hiszem, hogy van egy megoldás.

-És mi az, kérdezte Sophia?

-Az üveggömböket vissza kell zárni a terembe.

-Igen, ez a megoldás, de hogyan tegyük mindezt.

-Meg kell találnunk az ajtók kulcsát, ami el van rejtve és be kell zárni az ajtókat.

-Jó akkor próbáljuk meg.

-Fel tudsz állni, kérdezte Brian,

-Igen azt hiszem menni fog.

-Valahogy én is fel fogok tudni állni, szólt Brian.

Nehezen, de mind a ketten felálltak és közeledtek egymás felé.

-Brian, kérdezte Sophia?

-Igen?

-De hol keressük a kulcsot.

-A könyv azt írja, hogy ne lehessen megtalálni azért egy labirintusba zárták el, ami csapdákkal van tele.

-És azt írja, hogy merre van a labirintus.

-Van itt egy térkép, ami oda vezet, de magához a labirintushoz már nincs leírás, éppen azért, hogy az ajtók kulcsához ne lehessen hozzáférni.

-Akkor próbáljuk meg és induljunk.

-Jó induljunk el.

Brian és Sophia tehát elindultak, követve a térképet megkeresni a labirintust. Még mindig tele fájdalmas érzésekkel, de szívükben kicsit már reménykedve. Ez tudta őket tovább vinni. Sokáig követték a térképet, mire megérkeztek a labirintushoz.

-Itt vagyunk, mondta Brian.

-Igen megérkeztünk, válaszolt Sophia.

-Mit gondolsz, végig tudod csinálni, kérdezte Brian?

-Igen, azt hiszem már jobban vagyok egy kicsit.

-Akkor bemenjünk?

-Igen, muszáj. Véget kell vetni a csüggedésnek, amit érzek ,mert ha nem tesszük meg érzem, hogy elemészt.

-Akkor mi hamarabb induljunk. De nagyon vigyázzunk. A könyv azt írja, hogy a labirintus tele van csapdákkal.

-Igen, legyünk nagyon óvatosak.

-Jó.

Brian és Sophia tehát belépett a labirintusba, ahol gyér fény égett. Nem tudták, hogy merre induljanak, de nagyon vigyáztak. A könyv nem tévedett. A labirintus tényleg tele volt csapdákkal. Beomló padlóval, leomló kőzettel, szurkáló kardokkal és többféle válogatott rejtéllyel. Brianék nagyon lassan tudtak csak előre haladni, többször meg kellett állniuk. Sophia alig állt a lábán, sokszor Brian vitte a hátán. Testük elfáradt a sok csapda kikerülésében, de ahogy beljebb haladtak csüggedésük mintha mégis csökkent volna. Nem tudták merre menjenek, de az érzéseikre hagyatkoztak és ahogy csökkent a szorongás úgy közeledtek egyre a kulcs felé. Egyszer csak mintha minden fájdalom elmúlt volna, ott volt előttük a kulcs. Brian nagyon óvatosan elvette a kulcsot, vigyázva, hogy ne történjen semmi és gyorsan elindult vele kifelé.

-Nézd Sophia, itt a kulcs.

-Szerencsére, akkor induljunk kifelé.

Így is tettek, ismerve az utat, elindultak kifelé. Kifelé hamarabb kiértek a labirintusból és gyorsan a nagy teremhez mentek. Itt beindították először a gépeket, amikkel az összetört álmokat gyorsan visszakotorták a termekbe majd még összeszedték az elgurult üveggolyókat is, hogy egy összetört álom sem maradjon kint, majd miután megvoltak mindezzel a megszerzett kulccsal gyorsan bezárták az ajtókat, így az összetört álmok újra el voltak zárva.

-Sikerült, szólt Brian.

-Igen ezt is sikerült megoldani, szólt Sophia.

-Nézzük meg az álommérőt.

Gyorsan elővették a készüléket és látták, hogy az egy kicsit megint nagyobb értéket mutat, mint korábban, de még mindig nem eleget.

De Brian és Sophia már elég jól érezte magát ahhoz, hogy továbbhaladjon.

-Akkor induljunk tovább, kérdezte Brian.

-Igen válaszolta Sophia.

Gyorsan megkeresték, hogy merre haladhatnának tovább. Találtak is egy ajtót, ami lefelé vezet. Gyorsan elindultak rajta a következő szintre. A gyárkémény füstje pedig egy újabb színnel gazdagodott.

Jégsivatag

Brian és Sophia ahogy leértek az újabb szintre szomorúan vették észre, hogy itt sem vár rájuk valami különösebb egyszerű kaland. Ahogy körbe néztek minden csupa sivár jég borított.

-Na itt vajon mi történt, kérdezte Sophia?

-Nem tudom, minden csupa jég.

-Valaminek történnie kellett ez a szint sem lehet ilyen.

-Igen, már nagyon mélyen járunk.

-Sok mindenen túl vagyunk.

-Annyira, hogy a képzeletem és az álmaim már teljesen oda vannak.

-Már az enyém is, a fantáziám olyan sivár, mint ez a jégtenger.

-Mindegy menjünk tovább, majd meglátjuk mi lesz.

-Jó, menjünk, de nagyon fázok.

-Én is.

De brian és Sophia már annyira kikészült, hogy még arra sem tudtak gondolni, hogy egymáshoz bújjanak és úgy melegítsék egymást, így hát egymás mellett, külön külön menve vacogtak a hidegben.

-Te, Brian, mi lehet ez a szint?

-Nem tudom, de már nem sok lehet hátra.

-Akkor már ki kell tartanunk.

-Ahogy eddig is.

-Ezt már végig kell csinálnunk.

-Nem szabad feladnunk.

-De nagyon hideg van és nagyon fázom.

-Én is Sophia, belül remeg mindenem.

-Nem tudjuk valahogy felmelegíteni magunkat.

-Nem tudom, de ha mozgunk és tovább megyünk talán nem fagyunk meg.

-Jó akkor menjünk tovább.

Brian és Sophia így hát tovább haladt, de csak a sivár jégbirodalom várta őket, mígnem egyszer csak megszűnt a jég és helyét a homoksivatag vette át.

-Ez mi, kérdezte Sophia?

-Homoksivatag.

-Ez sem jobb.

-Nem egy cseppet sem.

-Itt meg meggyulladok.

-Igen, nagy a forróság.

-És már szomjas is vagyok.

-Akkor mi legyen?

-Nem tudom, olyan sivár itt minden.

-Menjünk tovább, vagy forduljunk vissza, olyan régen jövünk már és nincs itt semmi sem.

-Minden kihalt, de azért menjünk tovább, valaminek csak kell lennie.

Brianék így továbbhaladtak, de nem várta őket más, csak a homoktenger és puszta kiábrándultság.

-Nem igaz, hogy nincs itt semmi sem.

-Lehet, hogy korábban volt.

-Az lehet, de akkor hová tűnt?

-Nem tudom.

-Most már kíváncsi vagyok. Mit ír a könyv?

Brian fellapozta a könyvet.

-Azt írja, hogy ez már az utolsó előtti szint, ezután már csak a fő szint van és itt már nagyon mélyen vagyunk. Ez itt a képzelet és a fantázia birodalma.

-Vagy annak kellene lennie.

-Igen vagy annak, de valami tönkre tette.

-Igen valami itt is elromlott.

-Mint korábban, de még nem jöttünk rá, hogy mi.

-De hogy jövünk rá.

-Nem tudom.

-Én sem.

-Szerintem járjuk be a birodalmat.

-Jó, hátha találunk valamit.

Brian és Sophia így hát újra elindult és elindult megkeresni a probléma okát. Körbe-körbe járták a jeget és a sivatagot, de holmi képzeletnek vagy fantáziának a nyomára sem bukkantak.

-Ez így nem lesz jó, szólt Brian egy idő után. Régóta megyünk már és nem találunk semmit sem. Álljunk meg.

-Jó álljunk meg, úgyis elfáradtam.

-Hátha ez a képzelet és fantázia birodalma, akkor ez egy nagyon sivár álom.

-Igen, a képzeletnek és a fantáziának sokkal fantasztikusabbnak kell lennie.

-Lehet, hogy ez a megoldás, szólt Brian.

-De már szinte minden kiveszett belőlem is látva ezt a világot.

-Igen, pont ezért, kell nekünk megoldanunk.

-De, mit? Veszítsük el minden fantáziánkat?

-Nem, éppen ellenkezőleg, fantáziákat kell gyártanunk és képzeletet.

-Igazad lehet, szólt Sophia, próbáljuk meg.

Brian és Sophia gí is tett. Megpróbáltak fantáziálni. Először nehezen ment, de Briannak először eszébe jutott a Nap. Erre a Nap megjelent az égen. Megolvasztotta a jeget, ami felhőket képzett, amiből eső esett és elmosta a homoksivatagot. A jég megolvadt a homok eltűnt és hatalmas városok nőttek ki a földből. Mindenféle magasságú házak ajándékdobozokból, színes masnikkal átkötve. Felhőkarcolók, közepes és kisebb magasságúak.

-Ez működik, szólt Sophia. Próbáljuk erősebben.

-Jó, válaszolt Brian.

A városok kezdtek benépesülni. Csodaszép parkok, tavak, hidak képződtek, ahol lehet andalogni. A gyalogutakon színes lufik, szívecskék, ajándéktárgyak, kisállatok, plüssállatok sétáltak, a kirakatokban színes ruhák voltak láthatóak. Az utakon játékautók, a levegőben játékrepülők és helikopterek, a síneken játékvonatok jártak. Minden csupa fantázia és képzelet. Az élet visszatért erre a szintre is.

-Nézd meg az álommérőt, szólt Sophia.

Brian megnézte, az már majdnem elérte a küszöbértéket.

-Már majdnem jó, szólt Brian, már csak egy kicsi hiányzik.

-Akkor gyorsan, lefelé az alsó szintre, talán ott végleg megoldódik minden.

-Igen, talán, szólt Brian.

Gyorsan kerestek egy lépcsőt lefelé és lementek rajta. A legalsó szintre értek. A Gyár füstje már majdnem teljes pompájában füstölt.

A legalsó szint

Brian és Sophia nagyon boldogan sétáltak le a lépcsőn, mivel ilyen jól sikerült megoldaniuk az előző szintet. Erről beszélgettek:

-Sophia, láttad milyen csodás világot találtunk ki, szólt Brian.

-Igen, láttam.

-Azok a csodálatos ajándékdoboz házak.

-Azokat te találtad ki.

-De kellettél hozzá te.

-Milyen magasak és színesek voltak.

-Igen. Ezerszínűek és milyen szépek. De a parkok és és tavak, amiket te kitaláltál azok sem voltak semmik.

-Igen, jól sikerültek, szeretem a szép tavakat és parkokat.

-És az a sok ajándék és dísztárgy, ami az utcán sétált.

-Igen, fantasztikusak voltak.

-Nekem a szívecskés tetszett a legjobban, azt te találtad ki, szólt Brian.

-Igen, szeretem a szívecskés meglepetéseket, válaszolt Sophia.

Így beszélgetve haladtak lefelé a lépcsőn mígnem ismét egy sötét barlangba értek, aminek a tetején csövek futottak.

-Na szép helyre értünk megint, szólt Sophia. Én már nem bírom. Vajon itt mi vár ránk.

-Ki kell tartanod, válaszolt Brian, a könyv szerint ez már az utolsó szint. Ha itt mindent megoldunk, akkor a gyár újra működni fog.

-Ha megoldjuk, én már úgy kifáradtam. Mit kell itt csinálni.

-A könyv szerint itt egy hatalmas üveggömb van, ami ezerszínnel ontja szivárványfényt.

-Na színek és fény az nincs itt, itt is valami hatalmas baj lehet.

-Igen, valószínűleg itt is elromlott valami. Menjünk tovább.

-Jó haladjunk.

Brian és Sophia sokáig követték a csöveket a barlangban, mígnem egy hatalmas terembe jutottak, ahol valóban ott volt egy hatalmas üveggömb, de semmilyen színt nem ontott magából. Színtelenül állt magában.

-Na ezzel mi történt, kérdezte Sophia.

-Nem tudom. Nézzük meg közelebbről.

-Jó nézzük.

Brian ésSophia közelebb ment az üveggömbhöz, hogy megnézzék és amikor odaértek látták, hogy egy hatalmas repedés húzódik rajta.

-Ez meg mi, kérdezte Sophia.

-Nem tudom, egy hatalmas repedés.

-Igen azt én is látom, de mit kezdjünk vele.

-Nem tudom.

-Ír valamit a könyv?

-Nem semmit.

-Na akkor jól befuccsoltunk.

-Miért?

-Itt vagyunk a legalsó szinten, válaszolt Sophia, keresztül mentünk sok mindenen, mindent megoldottunk, de ezzel nem tudunk mit kezdeni

-Még ne adjuk fel.

-Miért van valami ötleted?

-Van néhány dolog, amit megpróbálhatunk.

-Mint például?

-Próbáljuk meg összeilleszteni, hát ha annyi elég és megjavul.

Brian és Sophia megpróbálta a repedésnél összeilleszteni, de nem működött.

-Akkor próbáljuk meg összeragasztani, szólt Brian.

Brianék most megpróbálták összeragasztani a repedést, de ez sem működött. Ezen kívül még próbálták bevilágítani, hátha elég egy fény és beindulnak színek, próbálták satuba fogni, és még pár dolgot kitaláltak, de semmi sem működött.

-Semmi sem használ, szólt Sophia.

-Valaminek kell működnie, szólt Brian.

-De mindent kipróbáltunk.

-Lehet nem mindent, üljünk le és gondolkodjunk.

Brian és Sophia így tett. Leültek, hogy gondolkodjanak, de olyan fáradtak voltak alig tudtak. A sok kaland teljesen kimerítette őket. Fásultan ültek. Brian Sophiát nézte. Kezdték ellepni az álmok. Arra eszmélt, hogy csak Sophia jár a fejében tele álommal. Lopva megnézte az álommutatót. Mintha az feljebb kúszott volna, vagy legalábbis Brian úgy képzelte. Gyorsan Sophiához szólt:

-Sophia.

-Mi az Brian, teljesen kimerült vagyok.

-Tudod most minden álom kettőnkön áll vagy bukik.

-Igen, de lehet, hogy elbuktunk és többé nem lesznek álmok.

-Tudod Sophia, mi van ha ez az álom most a kettőnk dolga.

-Mit akarsz mondani, kérdezte Sophia?

-Tudod már korábban akartam mondani valamit.

-Mit akartál mondani?

-Tudod Sophia, ha más álom most nincs is a Földön a mi álmunk talán megmentheti a többit.

-Hogyan, kérdezte Sophia.

-Tudod Sophia én már régóta szeretlek, mondta ki Brian.

Sophia nem tudta mit mondjon, Brian a legtitkosabb álmát mondta ki.

-Mondj valamit Sophia, ne kínozz ez az álom a miénk, kettőnk álma megmentheti az egész gyárat.

-Brian, kezdte Sophia halkan, tudod te sem vagy közömbös nekem, már régóta szeretek veled együtt lenni, de ez, amit most átéltünk csak közelebb hozott hozzád.

-Ez az, szólt Brian. Így tovább Sophia, nézd a repedés kezd elmúlni. Ha te is szeretsz kettőnk álma megoldja ezt a problémát is és az álmok újra életre kelnek.

-Szeretlek, szólt Sophia.

Brian csak erre várt. Két karja közé kapta Sophiát, szorosan magához ölelte és megcsókolta.

-Ez a mi álmunk, szólt Brian és teljesült.

-Igen teljesült, szólt boldogan Sophia és nézd a gömböt.

Brian nézte a gömböt, amin a repedés teljesen megszűnt és színek kezdtek kavarogni benne, amik egyszer csak ezerszínű szivárvánnyal szöktek ki az üveggömbből, keresztül a csöveken, keresztül a szinteken, amiket egyesítettek és lökődött ki a gyár kéményén, ami már újra pompázatos színében tündökölt.

-Nézd meg az álommérőt, szólt Sophia.

Brian megnézte. Az álommérő mutatója majd kiakadt, olyan magas szintet mutatott.

-Sikerült, szólt Brian. Megjavítottuk a gyárat.

-Igen sikerült, mindent megoldottunk, lelkendezett Sophia és mi is gazdagabbak lettünk egy álommal.

-Igen, szólt szerelmesen Brian, végre együtt vagyunk. De most azonban azonnal menjünk fel a gyárba és nézzük meg minden működik-e?

-Jó, induljunk.

Brian és Sophia a szinteken keresztül szaladva rohantak fel a gyárba, hogy megnézzék minden működik-e?

Befejezés

Brian és Sophia rohant fel a gyárba, már nagyon kíváncsiak voltak, hogy mi történt, vajon sikerült-e mindent megjavítaniuk.

-Mit gondolsz Sophia, sikerrel jártunk?

-Majd fent kiderül.

-Sietnünk kell.

-Igen, hamar fel kell érnünk.

Brian és Sophia, ahogy felértek a gyárba a mérnökök fogadták őket.

-Na mi történt, kérdezte Brian a mérnököket?

-Nem tudjuk, sikerrel jártatok, kérdezte az egyik mérnök?

-Nem tudjuk, úgy tűnik lent mindent megjavítottunk.

-Itt fent most minden rendben és úgy tűnik a gyár füstje is szép színes.

-Akkor mindennek rendben kell lennie.

-Akkor gyerünk a vezérlőbe

Brian és Sophia a vezérlőbe rohant, hogy mindent megnézzenek. Gyorsan a mutatókat ellenőrizték, de úgy tűnt, hogy minden működik, az összes mutató működött és jó értéket mutatott.

-Szerencsére ezek működnek, szólt Brian.

-Igen, minden érték rendben.

-Akkor sikerülnie kellett, már csak azt kell megtudni, hogy tudjuk-e őket működtetni.

-Lássuk az álmokat, ahol úgy hagytuk őket, ha azokat sikerül megváltoztatni akkor minden jó.

-Igen, lássuk.

Brian és Sophia megnézték az álmokat, amik félbemaradtak. Először a szerelmes párt ették szemügyre, de nem változott semmi sem, a nő továbbra is rosszul érezte magát és nem akart randira menni.

-Na lássuk, szólt Brian, most kiderül.

-Akkor vágjunk bele, szólt Sophia.

-Szólj a mérnököknek.

Sophia szólt a mérnököknek, akik rögtön munkához láttak. Számoltak, mértek és kijött, hogy min kell javítani. Alapanyagot rendeltek, szelepeket állítottak és az álom újra megelevenedett. A nőnek eszébe jutott a férfi, hogy randevúra hívta őt és ettől rögtön jobban lett, felhívta, hogy nem lehetne-e egy újabb randevút megbeszélni. A férfi örömmel tett eleget a meghívásnak. Brianék figyeltek. A randevú tökéletesen sikerült. Úgy tűnt az álom folytatódni fog. Brianék örültek. A gyár újra tökéletesen működött. Most megnézték a többi álmot is. Gyorsan elővették a kiscicás álmot, amit a kislány végül Brianék közreműködésének köszönhetően meg is kapott és a falu is ismét örülhetett a havazásnak. De ami a legfontosabb egy újabb álom született. Brian és Sophia álma egymásról, ami tele volt csókokkal, szerelmes pillantásokkal, kis ajándékokkal, egy házikóval, talán egy kisbabával is. Brian és Sophia egy újabb hosszú álomnak nézhetett elébe a saját álmuknak. Az öröm mutató ismét az egekbe kúszott.